Szimpla, Nyócker, Mastercard – a három szót látszólag semmi nem köti össze, úgyhogy segítünk: mindhárom egy-egy Gauder miatt lett olyan, amilyen. Gauder Milán a Mastercard egyik globális vezetője, fiatalabbik bátyja, Márk az első sikeres hazai romkocsma egyik tulajdonosa, Áron nevét pedig legtöbben a Nyócker animációs filmről ismerik. Hárman a világ három különböző pontjáról. Rendhagyó családi portré a Gauder fivérekről.
Gauder Áron, Márk és Milán életében tavaly nyáron volt egy szerencsés együttállás. A koronavírus miatti egészségügyi és utazási korlátozások családtagok millióit szakították el egymástól a világon és ma se lehet tudni, hogy mikor ölelhetik meg egymást újra a távol élő szülők, nagyszülők, gyerekek, unokák. A világ három különböző részén élő három fiú és családjuk azonban a szülők legnagyobb örömére sok év után újra a Balatonnál tudott találkozni és eltölteni közösen néhány napot. Márk ugyanis itt ragadt, a járvány miatt nem tudott tavasszal visszamenni Magyarországról Indonéziába, Milán viszont haza tudott jönni Londonból a szokásos balatoni vakációjára. Áron csak Budapestről ruccant le Almádiba, ahol a szüleik által tervezett ház teraszán ücsörögve beszélgettünk először hármasban igen izgalmas életükről, karrierjükről, utazásaikról, a világról.
A legkisebb fiú, Milán többször szerepelt már a Forbesban. Nyáron volt 15 éve, hogy belépett a Mastercardhoz, azóta folyamatosan halad felfelé a ranglétrán, nem sok magyarról tudunk, aki hozzá hasonlóan magas pozíciót tölt be nagy globális multinál. Nagyrészt az ő nevéhez fűződik az érintéses (a köznyelvből nehezen kitörölhetően paypassos) fizetés elterjesztése Magyarországon és a régióban, majd több régióban a legtöbbször a termékfejlesztést, innovációt irányította. Nyáron is ezekért a területekért felelt, de már egész Európáért,
most januártól pedig már a teljes elfogadási üzletágért, globálisan.
Márk az első sikeres hazai romkocsma, a Szimpla egyik alapítója és máig tulajdonosa, de hamar világgá ment, előbb Egyiptomba, majd Indonéziába költözött, ma is ott vállalkozik és szervez tömeges faültetést. Áron pedig animációs művész, látványtervező, nevét pedig a legtöbben a Nyócker című különleges és sikeres animációs film rendezőjeként ismerik.
Algéria
Három teljesen eltérő érdeklődés, szakma, életút, de hamar átjön, mennyire közös bennük a nyitottság, a vágy a világ felfedezésére, az eltérő kultúrák megismerésére. Ez pedig nem kis részben abból a meghatározó gyerekkori élményből fakad, amit a család külföldi kiküldetése jelentett a fiúknak.
Szüleik, Gauder Péter és Farkas Mária mindketten építészek. Az egyetemen ismerkedtek meg, majd közös életüket Kőszegen kezdték, ott kaptak olyan állást, ahol mindkettejük munkájára szükség volt és szolgálati lakást is ajánlottak hozzá. A fiúk is Kőszegen születettek, majd a fővárosba költözött a család. Amikor az algériai kiküldetés lehetősége felmerült, nem csak azért fontolták meg alaposan, mert kilátástalannak ítélték, hogy valaha teljesen törleszteni tudják a lakáshitelüket, de szakmailag is komoly kihívást jelentett, hogy az észak-afrikai országban egész városrészeket tervezhettek. Milán 3, Márk 4 és fél, Áron 6 éves volt, amikor az egész család kiköltözött 1980 nyarán.
Skikda városában hatalmas olajipari fejlesztések voltak akkortájt, ehhez importáltak komoly segítségként magyar szakembereket is. „A 4 olajtorony beégett a retinánkba, az iroda egy használaton kívüli reptéren volt, a tolmácsunk egy idő után elmenekült, apám kézzel-lábbal és a kis franciájával próbált meg kommunikálni” – meséli Milán. A hat magyar család 100 százalékban arabok lakta környéken, de frissen épült lakótelepen élt a város szélén, örök építkezések által körülölelve. Nyitott szellemiségű nemzetközi oviba és iskolába jártak, otthon pedig a helyi arab gyerekekkel bandáztak. „Valami iszlám ünnepen emlékszem, ahogy vágták fel a bárányt az utcán, folyt a vére, ez a szüleinknek sokk volt, nekünk gyerekeknek pedig valami nagyon érdekes. (Márk tudja: Eid Al Adha ünnepe volt az.) De azt se felejtem, hogy ünnepeltük a magyar, az arab és a francia ünnepeket is, ilyenkor volt, hogy 3 napig kint laktunk a tengerparton a strandon.”
Színek és szürkeség
A fiúk azt mondják, a sokk nem Algéria volt számunkra, hanem szigorú szabályelvű Magyarország, miután hazaköltöztek. Márk a lehető legtermészetesebb módon, szívből válaszolt nemmel arra a kérdésre, hogy akar-e kisdobos lenni, hiszen azt tanulta és látta, hogy a nemzetközi iskolában mindenki őszinte. A magyar általános iskolában ezt, meg úgy általában az egyéni gondolatokat már nem értékelték túlságosan a nyolcvanas évek közepén. Milán érzéseinek változását korabeli rajzai mutatják a legjobban: ezeken Algériában színes és izgalmas minden, az itthoniakból pedig szürkeség és érdektelenség sugárzik.
A náluk pár évvel idősebbek generációjára szokás mondani, hogy szerencsés időpontban születtek.
Épp felnőttek, amikor beütött a rendszerváltás, átléptünk a piacgazdaságba és korábban nem látott lehetőségek tárháza nyílt meg nem csak a magukat ügyesen átmentők, törtetők és hátszelesek, hanem a szimplán tehetségesek számára is. A Gauder fivérek néhány évvel 1990 után végeztek a középiskolában, de az új világban azt látták, hogy a szüleik is magánzók lettek, bátran vállalkoztak, kockáztattak, ami így nekik is természetes volt.
Áron is sokat és szépen rajzolt már gyerekkorától, számára ez lett a szakma is. Az Iparművészetin animációs szakon végzett, közben Berlinben töltött cserediákként fél évet, ahol elkészítette első rövidfilmjét. A főiskola után két társával rögtön céget alapítottak, hogy az akkor újdonságnak számító komputeres animációval készítsenek reklámokat, illetve segítsenek filmkészítőknek. Jól fizető reklámból sok volt, filmből nagyon kevés, Áron fordítva tudta volna élvezni. Amikor besokallt, a szívére hallgatott, beleugrott a vakvilágba és meg sem állt Izlandig.
Nyócker
Nem csak az érintetlen táj vonzotta és az, hogy napokig barangolhat a nélkül, hogy emberbe botlana. Imádta a vikingek történeteit, az izlandi mitológiát. Aztán mikor hazajött, Novák Erikkel megcsinálta a filmet, amivel egycsapásra ismert lett. A Nyóckerben Áron meghökkentő képi világa és Erik történetötlete találkozott, az alig több mint 100 millió forintból készült animációs film a hazai közönségsiker mellett rangos díjakat nyert itthon és külföldön is.
Ezután a páros Áron ötletét, az izlandi mitológiai hős, Egill történetét kezdte megfilmesíteni. Ezt a produkciót a leginkább Magyarországon érthető Nyóckerrel ellentétben már egyértelműen a világpiacra szánták, a legmodernebb technológiákat alkalmazva, tízszer nagyobb pénzből. Öt év munkával el is készült a nagy része, de akkor bedőlt a projekt. Tanulópénznek kicsit drága volt, Áron ott állt lenullázva.
„Túl nagyot álmodtunk, 3D-ben akartuk, saját céggel, saját emberekkel, ez nem működött, nagy tanulság volt” – mondja ma.
Egy ideig kénytelen volt bármilyen melót elvállalni a megélhetésért, majd ahogy kikecmergett a lelki válságból, több ötletéhez is talált társakat, akikkel pályázni tudott támogatásokra. Azt meséli, hogy nem igazán bízott már a sikerben, de aztán az utolsó pillanatban szinte egyszerre két ötletére is pozitív válasz érkezett.
A Kőbaltás emberből három rész készült, ahogy a Temple Réka producer segítségével létrejött indián sorozatból is – ekkor még nem mert egész estés filmre gondolni. Utóbbihoz, a több rangos díjat is elnyerő Kojot mesékhez az a Cseh Tamás adta a hangját, aki amellett, hogy minden idők egyik legnagyobb hazai dalszerzője, a magyar indiánjáték szülőatyja is. A szöveget még 2006-ban, nem sokkal halála előtt mondta fel és özvegye engedélyével került narrációként a filmekbe. Áron néhány később Cseh Tamás fiával, Andrással is dolgozott, ő rajzolta a Mesél a ceruza állatmese-sorozatot, amit Áron rendezett. A legendás Cseh-Tamás dalok szövegeit is jegyző Bereményi Gézával pedig együtt írta a Kojotra épülő indián teremtéstörténet-film forgatókönyvét.
Minden a rokonom
Ez a forgatókönyv még 2006-ban kapott támogatást a Filmalaptól, tavaly év elején pedig a gyártásra is megszavaztak 450 millió forintot. Ezzel vált biztossá, hogy 17 évvel a Nyócker után, 2022 végén a mozikba kerülhet Gauder Áron második egész estés filmje, amelynek címe Minden a rokonom. Nyáron, Almádiban az idáig vezető hosszú út mellett arról is beszélgettünk Áronnal, milyen fontos, hogy koprodukcióban készül a film. (A magyar Cinemon stúdió partnere a francia Les Bateliéres.) Az EU a piacképes koprodukciókat segíti és ezt is ilyennek ítélték. Az indiánok bölcsességén keresztül a természet szeretetére is felhívó teremtéstörténetet látványos, szórakoztató formában meséli a film, a családi mozit valóban az egész világnak szánják, ahogy az Egillel is céloztak volna 15 évvel korábban.
Amikor fél év múltán, most januárban újra beszélünk, Áron lelkesedése változatlan. Már megvan 19 perc animáció, készülnek a jelenetek, újságolja. Ősszel volt egy rossz időszaka, amikor rajta is átment a korona, de újra gőzerővel halad. A filmen 30-40 ember dolgozik, nagyrészt mindenki otthonról, Áron általában egyedül van az irodában, neki nem működik a home office. „Nagyon jó, nagyon élvezem, hogy most először dolgozik alám egy nagyobb cég, a szerevezést leveszik a vállamról, csak művészeti szempontból kell rajta tartanom a szememet”. A Minden a rokonom annyira leköti minden idejét és energiáját, hogy a tanítást is felfüggesztette ideiglenesen, fizetés nélküli szabadságot kért a Metropolitan Egyetemen, ahol az Animáció és Média Design tanszék docenseként dolgozik.
Áronhoz hasonlóan Márknak is eljött az a pillanat, amikor megcsömörlött és le akart lépni az országból.
Hiába volt nagyon népszerű a Szimpla, a romkocsma-üzemeltető életformából ki akart szállni. Milán mondja bátyjáról, hogy ő olyan spirituális típus, időnként szereti a véletlenre bízni magát. De 2008-ban tudta, hogy hosszabb időre lép le. „Nagyon égett a seggem alatt a talaj, forgattam a földgömböt, hogy hova menjek” – meséli, amikor Almádiban beszélgetünk. Eltöltött pár hónapot Egyiptomban, a Fülöp-szigetekre pár hétre ment, aztán áttette a repjegye visszaútját 3 hónappal későbbre. Indonézia mindig is vonzotta, ismerte is, ösztöndíjasként élt már ott egyetemista korában. Végül üzleti célként is rátalált.
Lombok
Lombok az egyik legszebb sziget Indonéziában, gyönyörű tengerpartokkal és a Rinjani vulkánnal. Régóta tervezik a fejlesztését, népszerűsítését a turisták körében, szomszédja, a túlzsúfolttá váló Bali alternatívájaként is. A kilencvenes években volt is egy felfutás a turizmusban, de az új évezred elején a politikai viszályok, a terrortámadások elszaporodása, majd a SARS járvány komoly visszaesést hozott. A helyzet rendeződésével az évtized második felében sorra levették a nem ajánlott célpontok listájáról a szigeteket a fejlett országok, a turizmus újra erőre kapott és nagy fejlesztési terveket is bejelentettek, például nagy nemzetközi reptér építését Lombokon.
Márk úgy döntött, hoteltulajdonos lesz Lombokon. Másfél hónap alatt teljesen felszámolta az életét Budapesten, de majdnem lekéste a repülőt. Mindezt teljes nyugalommal, a sorsra bízta magát: ha eléri, költözik, ha nem, hát nem. Elérte. Aztán máshogy alakult, mint tervezte. Kint azt látta, hogy hatalmas a korrupció, az ingatlanfejlesztésre nem értett meg a helyzet. De az utaztatásban látott fantáziát, az állam is nagyon támogatta az iszlám turizmust a szigetre.
Lombokra egyrészt ausztrál szörfösök és hegymászók járnak nagyobb számban, másrészt az igazán vonzó benne, hogy nagyon kevés szép muszlim sziget van a trópusokon.
Közben megnősült, indonéz feleségének segít regionális fejlesztési tanácsadóként a munkájában, ahogy mondja, igazi háttéremberként, szürke eminenciásként. Nyáron Almádiban már többször említi, hogy kicsit belefáradt a harcba a korrupt hatóságokkal, amikor pedig karácsony előtt társalgunk újra videótelefonon, azt újságolja, hogy lezárult a vitájuk, „velem nem fognak többet kekeckedni”. A turizmus vonalon irányt váltott, a lomboki beutaztatás mellett Európába szervez zarándokcsoportokat muszlim országokba, például Boszniába, vagy a hajdani Cordobai kalifátus emlékhelyeihez.
És beszippantotta a civil környezetvédelem. Világszerte látványosan terjednek a faültetési programok, amely a klímaváltozás elleni egyik leghatékonyabb védekezési mód. Egyszerre jelzés a nagy szén-dioxid-kibocsátók felé és közösségépítő családi program a benne részt vevőknek. Magyarországon még csak az első teljes évét zárta a 10 millió fa Alapítvány, amely azzal a céllal jött létre, hogy felhívja a figyelmet a szükséges teendőkre klímaválság idején és egészen konkrét vállalása, hogy ültessen annyi fát, ahány ember él Magyarországon. Bojár Iván András, az alapítvány vezetője az év végén azt posztolta, hogy Magyarországon több mint 62 ezer volt 2020-ban az ültetések száma, de ehhez jött még 15 ezer külföldön.
Bambusz és mangrove
Ez fűződik Márk nevéhez, aki a Lombokon, a Bumbangi öböl dagálysávjában szervezte meg az első mangrovecsemete-ültetést. Helyi szervezetet alapított, bevonva a helyi hatóságokat is a földművesek szövetkezetétől a hadsereg biztonsági szolgálatáig. A program Lombok északi részén bambuszültetéssel folytatódott januárban és Márk tervei szerint hamarosan a szomszéd sziget, Sumbawa is bekapcsolódik. Feladat van bőven, nem csak az ültetések, az önkéntesek szervezése fontos, de a lakosság oktatása is, hogy ne vágják ki a csemetéket a helyi szokások szerint két éves korukban. Márk azt is szervezi, hogy jövő télen, ha a Covid is úgy akarja, magyar ökológuscsoportok is mehessenek ki Indonéziába önkénteskedni a fatelepítésekhez.
Visszatérve az üzleti vonalra, Márk a Szimplában – az ő szavaival – továbbra is csendestársként van benne, és nem meglepő módon itt a leglátványosabb a változás a nyári és a jelenlegi állapotok között.
Augusztusban ott tartottunk, hogy tele a hely a belföldiekkel is, talán jól alakulnak a dolgok, ki gondolta, hogy két héttel később beüt a külföldieket teljesen kizáró határzár, majd novemberben a vendéglátóhelyek bezárása.
A házhoz szállítás nem termeli ki a pénzt és nagyon macerás Márk szerint. „Ha nyitva lehetne, kis lángon, de pöfögne, így viszont kicsúsztunk abból, hogy a semmire adjuk a pénzt. El kellett küldeni a dolgozók nagy részét, most zsebből toljuk, próbálunk felújítani.”
Amikor Milánt kérdezem a nagyon gyors karrierjéről a Mastercardnál, megemlíti egy emlékezetes találkozását Patai Mihállyal. A Magyar Nemzeti Bank egyik jelenlegi alelnöke az Unicredit Bank vezetője volt, amikor Milán 2012 tájékán friss sales-esként ment hozzá tárgyalni és Patai azt mondta neki: a mi generációnknak nem sikerült csak Bécsig eljutni, de majd a tieteknek fog.
Milán is azt érzi, hogy a nagy döntés, a nagy ugrás az volt, amikor a munkája miatt elköltözött Magyarországról. Brüsszel után Dubaj volt még számára fontos sarokpont. Sokan vannak, akik nem szívesen költöznek ki a nyugati kultúrától távoli egzotikus helyekre, Milán viszont nagyon örült az ajánlatnak, a gyerekkori algériai kaland óta nagyon érdekli, ami az arab világban történik, örömmel járta be a Közel-Kelet és Afrika szinte minden zugát, amíg ezekért a régiókért felelős termékfejlesztési vezető volt. Azóta is két-három évente kapott felkérést újabb és újabb területek irányítására, a mostani friss kinevezésével lépett globális vezetői szintre, a Mastercard teljes elfogadási tevékenysége hozzá tartozik az új digitális világban, amely a kártyatársaságot is eddig soha nem látott komoly versenyre kényszeríti. (Ennek szakmai részleteiről interjú keretében kérdeztük Milánt, amely a magazin februári számában olvasható.)
Milán új kinevezése és születésnapja okán a szokott videócseten találkoztak néhány hete a testvérek, öccse munkájával, feladataival kapcsolatban a bankkártya-használattól is sokáig idegenkedő Áron most megjegyzi: „volt olyan időszak, amikor nem pontosan értettük, hogy mit csinál és ezt nehezményezte is. Most viszont minden világos.” Márk és Milán a korona előtt többször próbálták a találkáikat semleges távoli országban összehozni. Márk felesége indonéz állampolgárként nem utazhat könnyen mindenhova, az utolsó terv Üzbegisztán volt, de ezt már a koronavírus megakadályozta. Korábbi világjáró kalandjaikról viszont napokig tudnának mesélni,
Márk többször került meleg helyzetbe is, puskacsővel is nézett farkasszemet Pápuában.
Emlékezetes közös utazásuk volt a visszatérés gyerekkori kalandjaik színhelyére. Milán a Volt fesztiválon találkozott teljesen véletlenül egy régi ismerősével, aki elmesélte, hogy diplomataférj lett Algériában. Még panaszkodott is, hogy senki se akarja őket ott meglátogatni, Milán rögtön megígérte, hogy majd ő ezen változtat. Felesége, Rita és Márk is azonnal igent mondott, 30 évvel a kiküldetés után alig várták, hogy megnézzék, mi változott Skikdában. Az arab tavasz utáni zűrös időszakban már a bejutáshoz nehéz volt engedélyt szerezni, régi lakhelyük környékén pedig a kiszállást se javasolták nekik a kocsiból, de nekik újra érezniük kellett azt a helyet, körbejárták. Hajdani iskolájuk rég bezárt, a lakótelep és az egész környék nagyon lepukkadt és Milán szerint „minden kisebb volt, mint amire emlékeztünk”.
Apró, de katartikus élmény
Tavaly tavasszal és ősszel Milánt is beszorította a koronavírus Londonba. A home office-nak az a része egyre nehezebb számára, hogy a munka mellett az iskola is hazaköltözött, egész nap figyelni kell a gyerekekre is. De felfedezett új, üdítő munkamódszereket is: tavasszal például sok-sok kilométeres sétákat tett a tök üres Hyde parkban, közben bonyolítva a céges találkozókat, megbeszéléseket a kollégáival. A két hullám közti nagy élményéről pedig így mesél: „szeptemberben, amikor lehetett, biciklivel jártam be dolgozni a Hyde park – Buckingham palota – Westminster – Big Ben – Tate Modern útvonalon és egyszer csak azon kezdtem gondolkodni, hogy 14 évesen ezek az első angol könyvemben voltak az illusztrációk, most meg itt suhanok el minden nap mellettük. Ez apró, de katartikus élmény volt, amikor épp nem zuhogott az eső az arcomba.
Akkor éreztem hasonlót, amikor először eljutottam Párizsba és feküdtünk azon a füves részen az Eiffel-torony mellett Bence haverommal és néztünk fel a toronyra. Sose hittük volna 5 évvel korábban, hogy ezt saját erőből, saját pénzből meg tudjuk valósítani.”
Márkék nagyjából kétévente jöttek Magyarországra az elmúlt években, Milánéknál pedig az a rendszer vált be, hogy általában csak évente egyszer, nyáron tölt a család több hetet a Balatonnál, év közben őket látogatják meg a rokonok és jóbarátok, meg persze az aktuális lakhelyükről kiindulva utazgatnak, amennyit csak tudnak. Amikor Almádiban beszélgetünk, ez az az egyetlen pont, ahol a fiaira érthetően nagyon büszke édesanya, Farkas Mária tesz egy csendes megjegyzést. Nagyon hiányoznak neki az unokák, szeretné, ha gyakrabban hazalátogatnának Milánék.
Fotók, borítókép: Sebestyén László
