A Forbes szerkesztősége idén is összeállította a harminc alatti (vagy éppen harmincat töltő) sikeres fiatalok listáját az üzlet, kultúra, tudomány, sport és gasztronómia világából. Amiben ez az év mégis más, mint a többi: ez az első 30/30-as lista, amelyen már mindenki a rendszerváltás után született, és most hirtelen a vírusválság akadályaival küzd.
A teljes listát a májusi magazinban (vagy annak digitális változatában) találod
Idén közös kérdőívben kérdeztük a 30/30-asokat arról, mit jelent számukra a globalizáció, hogyan viselik a karantént, hány országra terjed ki a kapcsolati hálójuk, mit jelent számukra a nosztalgia és egyáltalán:
mi jelent akadályt annak a generációnak, aminek látszólag már minden lehetséges?
Mit tartasz a globalizáció legnagyobb veszélyének és mit a legnagyobb lehetőségének?
Vogel Soma: Rengeteg és gyors információ áramlása szerte a világban. Én ezt egyszerre veszélynek és lehetőségnek is tartom.
Dormán Péter: A világon bárhol lehet új dolgokat tanulni és megismerni. A veszélyt a környezetre gyakorolt hatásban látom: rengeteget utaznak olyan áruk is, amik lokálisan is beszerezhetőek lennének. Valamint a tradíciók eltűnését igazán sajnálom a mindennapokban is, de a gasztronómiában főként.
Varga-Baráth Barbara: Az egyik legnagyobb veszélynek az egészségügyi világjárványok mellett a pénzügyi kockázatokat látom. A globális gazdasági összefonódások miatt egy pénzügyi válság nagyon gyorsan át tud gyűrűzni más országokba, régiókba vagy akár könnyedén világválsággá is alakulhat.
Ludvig Katalin: A globalizáció legnagyobb veszélye véleményem szerint, hogy szembeállítja a hatékonyságot az egyediséggel.
A tömegekre fókuszálunk mind termelésben, mind médiában és példaképekben, sablonembereket hozunk létre.
A másik oldalon a globalizáció legnagyobb ajándékai számomra a diverzitás és a közös fejlődés, gondolok ezalatt a kulturális értékekre, normákra, erősödő liberalizmusra, mobilitásra.
Mire gondolsz nosztalgiával a gyerekkorodból?
Farkas Richárd: A családi kirándulásokra és szalonnasütésekre medvehagyma szezonban a Bakonyban, a közös biciklizésre és szalmakazal mászásra a nagyszüleimmel. Ahogy papa kézzel töri a diót, mama pedig palacsintát süt.
Dallos Bogi: A balatoni nyaralásokra, vagy a legjobb érzés, amikor suli után végeztem az összes házi feladattal és beszélgettünk a szüleimmel, tévét néztünk, és szabad volt az egész délután.
Milák Kristóf:
Nem szoktam ezen töprengeni, inkább a jövőm felé tekintek.
Mi jelentette karriered során a legnagyobb akadályt?
Ficsór Ádám: A középszerűség. Egy merész döntésen múlt minden.
Nagy Bence: Saját magaim erényeinek felismerése.
Senánszky Petra: Anyukám elvesztése után folytatni a felkészülést a 2017-es Világjátékokra. De ezt nem akadálynak, inkább nagyon nehéz időszaknak nevezném.
Balogh Bence: Hogy egy napban csak 24 óra van.
Walters Lili: Az akadály és a hátszél legtöbbször ugyanaz:
én magam.
Ábel Tamás: Egy hokedli lerajzolása a felvételin és a diplomám megszerzése.
Volom Sára: Hogy egyetem helyett vállalkozásba kezdtem. A környezetemben senki nem látott még hasonló döntést, ezért furcsállva, elítélően és támadóan reagáltak a legtöbben erre. Ezekkel a visszajelzésekkel nehéz volt megküzdeni.
Henri Gonzo: Talán a pénz hiánya, de ez soha sem állított meg, csak lasította a folyamatot.
Mit tekintesz az eddigi legnagyobb sikerednek?
Szegedi Melinda: Miután elhoztam a kínai első helyezést a CASTIC-ról és beindítottuk a szabadalmaztatást a fáslira, visszamentem 2017 szeptemberében a Fazekasba, ahova általánosba jártam. Nem az volt a legnagyobb siker, hogy megmutathatom az aranyszínű medált, hanem amit a régi tanáraimtól kaptam: teljes szívből jövő, tiszta örömöt.
Filczer Balázs: Hogy a szenvedélyem lehet a munkám.
Králik Abigél: Hogy a Carnegie Hallban játszhattam.
Bednár Márk: Az embereket, akik közel állnak hozzám. Nagyon örülök, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel minden közösen eltöltött perc ajándék és akikre mindig számíthatok.
Hány országban, hol vannak barátaid?
Ficsór Ádám: Úgy becsülöm, hogy a világ országainak hardmadával már volt interakcióm valamilyen formában. Azt megjegyezném, hogy Tajvan és a tajvani emberek állnak a szívemhez a legközelebb és minden magyarnak ajánlom, hogy ellátogasson minél hamarabb.
Nagy Réka Zsófia: Összeszámoltam: 64 országban
Környei Viktória: 9: USA, Kanada, Costa Rica, Trinidad és Tobagó, Anglia, Németország, Hollandia, Ausztrália, Dánia.
Hogyan képzeled el 2050-et?
Henri Gonzo: Nem számít, nem úgy fog történni.
Janosov Milán: Egy lépést megtéve hátra, szerintem a pandémiás válság, aminek jó eséllyel még csak az elején tartunk, egy olyan régen nem látott helyzetet teremt, aminek következtében még 2020-ra is nehéz lenne megválaszolni ezt a kérdést. Ugyanakkor látni egyre több jelet az összefogásra, ami bizakodásra ad okot egy kicsit talán zöldebb, kevésbé felszínes és értékvezérelt 2050-hez.
Tábori Tímea: Nem teszek úgy, mintha meg tudnám jósolni a jövőt. Csak reménykedni tudok, hogy addig nem omlik össze az éghajlat és megtanulunk új rendszereket, sémákat használni társadalmi és gazdasági szinten, valamint
harmonikusabb és gyengédebb kapcsolatra törekedni egymással és a bolygóval.
Sodró Eliza: Jó esetben 59 éves vagyok, kicsit hosszabb a reggeli rutin, nehezebb a lépcsőzés, néhányan talán átadják a helyüket a buszon, amin megsértődöm, de azért leülök. A dohányboltban senki se kéri el a személyimet, de oda úgyse megyek be, mert már nem dohányzom.
A gyerekeim sose hívnak, ezért én kétnaponta zaklatom őket, és elmondom, hogy velem senki se törődik. Persze ez hazugság, mert közben az apjukkal römizek a színészbüfében, és természetesen én nyerek.
Egészítsd ki a mondatot: itthon legalább még… van
Nagy Dávid: Kiváló minőségű ivóvíz! Utazásaim során az egyik, amire rácsodálkoztam, hogy világviszonylatban milyen jó a magyar víz, becsüljük meg!
Zámbó Tímea: Emberléptékűség.
Pálfi Dóra: Nyáron a gyalogosoknak átadott Szabadság hídon jógázás.
Bárdió Luca: Mindenre elég idő.
Radák Bence: Sok tehetség és kreativitás.
A magazin digitális verzióját itt találod, ha pedig előtte belelapoznál, itt megteheted:
