Az üzleti világban zajló beszéd során éppen olyan bevett az analógiák, más területekről való képek kölcsönzése, mint például a politikai szónoklatokban. A jelenség elterjedt, de hosszabb távon még nehézséget is okozhat. De pontosan milyeneket? Vendégszerzőnk írásában erre a kérdésre igyekszik megtalálni a választ.
Kurt Vonnegut egyik karaktere, egy tábornok azért nem káromkodik soha, mert meggyőződése, hogy a trágár, így hanyag beszéd ára emberéletekben fejezhető ki. Tudom, hogy a hasonlat kissé elvont, de egy cégnél is sokan is vannak a frontvonalban, akik alig boldogulnának a megfelelően szervezett hátország nélkül. Egyik csapat sem dezertálhat, mert emberéletek múlnak a szabálykövetésen, hiszen, lássuk be, a legtöbb cég félkatonai szervezet.
A versenytárs démonizálása nyomán történő belső kohézióerősítés mellett a háborús beszédmód vagy sportnyelvezet a legjobban alkalmas az érintettek fanatizálására, amelyre bizony szükség is van olykor a szürke céges hétköznapokban. Persze felmerül a kérdés, hogy magára a cégre és annak tevékenységére úgy egyáltalában szükség van-e.
A sporthasonlat
A sporthasonlat nagyjából olyan, mint amikor a kétségbeesés határán lévő cégvezetők meghívnak motivációs tréninget tartani kiváló és a területen korábban világszínvonalon bizonyító vízilabda vagy kézilabda edzőket.
Szegény edzők el is végzik a dolgukat, de a cég egy milliméternyit sem tér ki az apátiába vezető nyomvályúból, ugyanis ameddig a kézilabdacsapat vezetője, ezáltal hatalommal rendelkező döntéshozója az edző, addig
az adott cégnél mindez a vezérigazgató joga és felelőssége. Neki kell lelkesítenie, vállalnia a konfliktusokat, célokat felállítania, s nem bújhat be egy más területen méltán sikeres sztáredző mögé.
A sporthasonlat eredete annak felismerése, hogy a cégek között verseny van, és a sportban is verseny van a csapatok között. Ám itt véget is ér a párhuzam. A sport esetében – hogy csak néhányat említsek – van a versenynek kezdete és vége, a cégvilágban legfeljebb az üzleti (negyed)évről mondható ez el, de állítom, hogy a verseny 365 napon át zajlik.
A sportanalógia annak felismerése, hogy a cégek között verseny van. Forrás: Clem Onojeghu // Unsplash
A versenynek egyértelműen van első, második és ötvenötödik helyezettje, ez az üzleti világban nem mondható el, hiszen egy adott szolgáltatási területen működő ötvenötödik vállalkozás vígan lehet annyira nyereséges, hogy a benne dolgozók és a tulajdonosaik is bőven elégedettek azzal.
Végül: a sport világában a felkészülés (edzés) és a megmérettetés (mérkőzés) erősen és mindenki által jól elkülönítettek egymástól, a munkahelyen azonban a felkészülés során sem érdemes hibázni, tehát az alkalmazott lehetőleg egy tervező meetingen se mondjon hülyeségeket, nemhogy élesben az ügyfélnek.
Hogy mégis működik a sportanalógia, az annak köszönhető, hogy az adott vállalatnál dolgozók túlnyomó többsége rajong a sportért, figyeli azt, illetve maga is műveli, tehát érzelmileg abszolút érintett, ráadásul a sport sokak által könnyen megérthető terület, a filológia viszont már nem az, pedig állítom, ugyanolyan izgalmas, mint a sport.
A háborús analógiák pedig…
A háborús analógiák pedig a stresszt növelik, nem tesznek mást. Saját terepmegfigyelésem, hogy az egymással évtizedes „háborúságban” álló cég alsó szintjein simán létezik együttműködés a másik vállalattal, mert a munkavállalói érdek közös.
A háborús hasonlat legalább olyan hamis, mint maga a háború. A cégek nem állnak egymással háborúban; a jelenlegi világjárvány okozta helyzet nem háború; a telekommunikáció, a gyorséttermi világ vagy a drogéria területén nincsenek lövészárkok, hiába is keresnénk őket.
Lövészárkok csak a vezetők fejében vannak, akik szeretnék a munkavállalóikat a végsőkig feltüzelni, ezzel biztosítani saját bónuszukat, vezetői pozíciójukat, no és a tulajdonos osztalékát.
Rövidtávon a stressz hasznos, mint ahogyan ezt cikkek és népszerű előadások ezrei magyarázzák: az égő házból való menekülés stresszérzet nélkül majdnem lehetetlen. Arra azonban talán kevésbé terjed ki a figyelmünk, hogy a menekülés egyébként igen rövid időtartama után elfárad az ember, utólag mindenféle módokon kiütközik rajta a stressz hatása.
A beszéd, a szóhasználat önmagában is okozhat stresszérzést. Ha a szóhasználatban a cégnél folyamatosan „ég a ház” vagy „hullanak a szekrényből a csontvázak”, az egyenlő a belső feszültségfokozó mantrával: az érintettek belső beszéde nyomán arra szuggerálják önmagukat, hogy lassan valóban úgy érzik magukat, mintha égne a ház vagy hullanának a bombák.
Szükség van hasonlatokra!
A munkahelyi szervezetekbe minden nap azért járnak be az ott dolgozók, mert ahhoz valamilyen érdekük fűződik. A legnyilvánvalóbb az anyagi érdek, de fontos, hogy egy dolgozó ember azt érzi, értelme van az életének, emberek között van és egy ötlet megvalósításának terepéül is tud szolgálni a munkahely.
A motiváció viszont nem folyamatos, a lelkesedés ingadozik – ez természetes. Ilyenkor van szükség egy vezető (leader) biztató szavaira, jövőbe mutató gondolataira, illetve azok érzelmekre ható kifejezésére. Senki nem lesz különösebben lelkes a három tizedesjegynyi pontosságú sales-adatoktól; és senkiben nem ébred fel az óvatosság, így a bajt megelőző éberség a veszélyek tényének puszta ismertetésétől.
A hasonlatok, analógiák tehát igenis fontos funkcióval bírnak egy szervezetben: az emberek érzelmi mozgatórugóiként szolgálnak. A jól és jókor felfestett győzelem képe tettre sarkall, a hitelesen előadott „túl fogjuk élni” analógia nem csak a veszélyérzetet, de a legrosszabb aknák (íme egy analógia) kikerülésének valószínűségét növeli az érzelmekre való hatásgyakorlás útján.
Akkor van baj, ha túl sokat használják az analógiákat, illetve ha túlhasználják azokat.
Akkor használják túl sokat az analógiákat, amikor direktben és egyenes megfogalmazással is célt lehetne érni, ám ehelyett az érintettek megmaradnak az érzelmekre ugyan a tényszerű megfogalmazásnál intenzívebben ható, de a szerteágazó értelmezési lehetőségek miatt ködös megfogalmazásnál.
És mit jelent az, hogy túlhasználják az analógiákat? Megfigyelésem szerint az érintettek szívesen kapnak rá egy-egy hasonlatra: zenei, labdarúgásból kölcsönzött vagy háborús sztorikat hoznak be a diskurzusba.
Ez – a beszédet tekintve – igazán inspiratív tud lenni, ám a szereplők elkezdik minden helyzetre alkalmazni az analógiákat és úgy tűnik, a cég lassan átalakul szimfonikus zenekarrá, focicsapattá vagy gyalogsági egységgé. Ilyenkor az érintetek összekeverik a Holdat és a Holdra rámutató ujjat.
dr. Ligeti György,
szociálpszichológus
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
