Soha nem fordult eddig elő, hogy egy nemzetközi hősről magyar képregény készült volna: a hazai kiadók jellemzően csak lefordítják az amerikai szuperhősös képregényeket, és azokat dobják itthon piacra. Fanatikus rajzolók időnként előrukkolnak ugyan saját maguk által kitalált hősökkel, de azokból legfeljebb a pár száz hardcore rajongó vásárol. Tálosi András gondolt egy merészet, és megvette a Zorro kiadási jogát, így eredeti magyar képregény született. Méghozzá szép.
Batman, Pókember, Superman – klasszikus szuperhősök, akik az ember eszébe jutnak, ha képregényről van szó. A műfaj itthon ma reneszánszát éli, és a 48 oldalas füzeteken kívül sorra jelennek meg 8-12 ezer forintos, keménytáblás könyv formátumú alkotások, a nálunk eddig soha nem látott From Hell című Alan Moore-képregénytől az Anne Frank naplójának efféle újragondolásáig. A hazai piacon a másik „véglet” a képregényes rendezvényeken vadászott magyar sztárfelhozatal: elszánt hazai rajzolók megrajzolják és saját zsebből kiadják az alkotásaikat, mindenféle zsánerben, hogy aztán az a legalább ennyire elszánt hazai pár száz fős rajongótábor megvehesse őket.
Tálosi András, aki a GooBo Kiadót vezeti, gondolt egy nagyot: miért ne lehetne kiadni végre magyar alkotók által készített sorozatot, olyan nemzetközi hőssel, akit már nem kell bemutatni senkinek, hiszen mindenki hallott róla?
Keresett hát egy külföldi karaktert, aki megfelel e kritériumoknak, és rátalált Zorróra, akiből minden generációnak jutott egy mozi- vagy tévéfilm az elmúlt fél évszázadban. Megvette a kiadási jogát az amerikai Zorro Productions Inc.-től, aztán szólt két régi képregényrajzoló barátjának, Vári Tamásnak és Vadas Máténak, és elkezdték együtt megrajzolni és megírni a történetet.
Az volt ugyanis a szerencse Zorróval, hogy a jogait nem egy nagy kiadó birtokolja, mint például a DC- és a Marvel-karakterek esetében. „Ezek a nagy kiadók ugyanis inkább azt szeretik, ha az általuk már elkészített képregények jelennek meg más országokban is, lefordítva” – mondja András, aki örült, hogy fantáziája szabadon szárnyalhat a sztori megírásakor, merthogy Zorrónak nincs kőbe vésett eredettörténete.
Fotó: Sebestyén László
A karaktereken is változtatott némiképp: így lett például Garcia egykorú Diegóval, a néma Bernando egy szószátyár, szoknyavadász fickó, don Alejandro pedig kimért és szigorú.
Képregény pedig alig készült eddig Zorróról: Amerikában az ’50-es években megjelent egy sorozat, amit a Disney adott ki a saját filmsorozatához (ezt a magyar származású Alex Toth rajzolta), ez aztán kijött az olaszoknál és a franciáknál is (akik aztán saját gyártású sorozatot is megjelentettek a karakterrel a 60-as 70-es években). Utána a Marvel rukkolt elő a ’90-es évek elején egy rövid életű képregénysorozattal, aztán a 2000-es években a Dynamite kiadó is.
„Jelenleg csak egy kisebb amerikai kiadó és mi gyártunk saját Zorro-képregényt, ők angol nyelven, mi magyarul” – mondja András, aki büszke rá, hogy az ő vállalkozása az első Magyarországon, amely egy nemzetközi hőst meglicenszelt saját gyártású képregény kiadásához.
A licenszdíj az árbevétel bizonyos százaléka, de persze minimumösszeg is volt, aminek nagyságát András üzleti titokra hivatkozva nem árulja el. Annyit azért elmond: ha 800-1000 példány elkel egy-egy kötetből (12 részes lesz a sorozat), akkor már sikeres lesz. Ahhoz persze, hogy megkapja a kiadási jogot, el kellett küldenie néhány referenciát az amerikaiaknak, és a munkafolyamat közben is sokat konzultált a jogtulajjal. „Alapvetően minden tetszett nekik, apróságokba szóltak bele, igazán segítőkészen, például kijavították, hogy annak idején nem három, hanem inkább hat hónap alatt fordulhatott meg valaki Európa és Amerika között” – meséli.
Ritka, mint a Fekete Holló
András hitoktatóként végzett a Sapienta Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, és ott is ragadt diplomázás után: ma a tanulmányi osztályon dolgozik. Több mint tíz évvel ezelőtt, 2008-ban kezdett el képregényt rajzolni, ám akkor még nem volt kiadó, amely felvállalta volna a hozzá hasonló amatőr alkotókat, így számukra nem volt kiugrási lehetőség.
„Mindannyiunk álma volt, hogy egyszer újságosnál láthassuk viszont a képregényeinket, úgyhogy végül mi magunk léptünk, és kitaláltuk az EpicLine Magazint, ami havonta jött ki a különböző sorozataink újabb és újabb részével” – meséli András, aki egészen tavalyig, annak megszűnéséig főszerkesztette a fénykorában 1500 példányban megjelenő lapot. (Igaz, az csak két évig volt kapható az újságosoknál, utána alternatív módokon terjesztették.)
András GooBo márkanév alatt leginkább olasz képregényeket fordít le és ad ki közben a magyar piacon; a Dragonero című sorozat például már a hatodik 280-300 oldalas köteténél jár. Azt mondja, ez lényegében anyagi háttérnek jó, igazából mindig is saját készítésű képregényt szeretett volna.
Bár volt nekik, hármójuknak ilyen is: a Fekete Holló nevű magyar szuperhőst is együtt alkották meg, és annak idején az EpicLine hasábjain jelentették meg.
Munka előtt, után, közben, éjszaka
„Ez a Zorro nem az itthon megszokott Disney-hangulatú, de még csak nem is a Banderas-féle kalandfilmeket idézi, hanem korhűen hozza a vadnyugat nyers valóságát, és habár kifejezetten erőszakos nem lesz, a karakterek drámáját mégis inkább a felnőttek fogják jobban érteni” – mondja Máté, aki „civilben” is illusztrátorként, rajzolóként dolgozik. Ő sem főállásban csinálja azonban a Zorrót, hanem – két kollégájához hasonlóan – „munka után, előtt, néha közben, hétvégén, éjszaka”.
Vadas Máté, Tálosi András és Vári Tamás, a Zorro képregénysorozat készítői. Fotó: Sebestyén László
„Az a jó, hogy szét lehet bontani a fázisokat” – mondja Vári Tamás, a rajzoló, aki előbb ceruzával rajzolja meg a Zorro-jeleneteket, az Andrástól kapott vázlatok alapján, aztán már küldi is tovább – beszkennelve – Máténak, a színezőnek. „Így nem kell például a köddel foglalkoznom, azt majd Máté megoldja.” Máté tussal kihúzza, digitálisan kiszínezi – „nagy könnyebbség, hogy digitálisan gondolkozhatok layerekben” –, András pedig a végén felbuborékozza a képkockákat.
Már túl voltak 12 oldal elkészítésén, amikor rádöbbentek, hogy Zorro lényegében fel sem tűnik az egész fejezetben (vagy legalábbis nem úgy, ahogyan az olvasók elképzelik őt). Így felborították a lineáris időrendet, és már az első oldalakon, a nyitójelenetben megjelenik az álarcos.
Részlet az új képregénysorozat első kötetéből.
„Nagyjából három hónap alatt készül el egy 24 oldalas fejezet, ha főállásban nyomnánk ezt, akkor egy hónap alatt meglenne” – mondja András. A májusi első kötet után augusztusban jön a második, a 12 résszel, aminek a kiadására jogot vásároltak, így ellesznek pár évig. Az eddigi sikerrel elégedettek: a múlt heti képregénybörzén már többen kérdezték, mikor jön a folytatás, és még a kanadai Comic Book University YouTube-csatornáján is megjelent róla egy mókás ajánló Professor Bill előadásában.
Egész Barcelonát megrajzolná
A képek rendkívül igényesek: Tomi például a nagyapja tüzérségi kardját használta referenciaként pár rajzhoz, míg Alvaro arcát és kinézetét Michael Emerson színészről mintázta, aki az egyik Prinkerton-ügynököt alakította a Zorro legendája című filmben. „Van, hogy egy az egyben átrajzolok egy alakot a világítóasztalon, máskor csak egy-egy vonást használok fel. Azoknál igazán nehéz minden képkockán ugyanazt az arcot megrajzolni, akiknél nincs semmiféle attribútum, mint például szakáll, szemüveg vagy más jellegzetes kellék” – árul el egy-két kulisszatitkot Tomi.
„Pont Zorro néz ki minden képen másképp” – cukkolja András és Máté, aztán persze megjegyzik, hogy azért felismerhető, legalábbis az olvasásban biztosan nem akadályozza az embert.
A látványtervező végzettség is előjött Tominál, amikor például a haciendát rajzolta meg, annyira pontos, korhű a kép. Más jeleneteknél is előbukkannak a különféle perspektívák: amikor például Juan kimegy a szobából, felülnézetből látjuk a helyiséget, Juannal az ajtóban. „Még a belső alaprajzot is kidolgoztam, hogy látszódjon, hová vezet a lépcső” – mondja, mire Andris rákontráz: „ugye azért egész Barcelonát nem akarod megrajzolni?” Ami azt illeti, a Fekete Hollóhoz az egész Tabánt „felépítette” Tomi, korabeli térképek és fotók alapján, hogy látszódjon, milyen közegben mozoghattak a szereplők.
Máté pedig saját magát örökítette meg a köztörvényes plakátokon, sőt nem volt rest a korabeli Barcelonához időben passzoló plakátot keresni a neten, hogy pontosan azt rajzolja rá a falra.
„Persze aztán Andris letakarta szövegbuborékkal, de nem baj, a lényeg, hogy én nyugodtan alszom, mert nincs hiba a rajzban” – mondja Máté, hozzátéve, hogy annak is utánanézett, milyen volt akkoriban a bankjegy, amellyel az egyik képen lefizetnek valakit, Tomi pedig utánajárt, hogy miféle fegyvert használhattak.
Rejtőtől a Faith No More-ig
Képregényeket manapság 3-5 ezren vásárolnak Magyarországon, igaz, ennél többen vannak, akik alkalmanként levesznek egy-egy szimpatikus darabot a polcról. „Az állandó olvasók pedig néhány százan lehetnek, őket kis túlzással név szerint ismerjük” – tréfálkozik András.
A szakmában egyöntetűen azt mondják, úgy 2010 körül volt egy nagy bezuhanás, aztán elkezdtek megjelenni az Eaglemoss és a Hachette Fascicoli keménytáblás, több száz oldalas kötetei, ami beindított egy nagy boomot. „Senki sem gondolta volna, hogy ekkora üzlet van a magyar piacban, ehhez képest most újabb és újabb kiadók rukkolnak elő lexikonszerű, könyvjelzős, vászonborítású képregényekkel” – mondja András.
Az e műfajban vezető piaci hazai szereplők 100 millió forint feletti bevételt produkálnak, a Kingpin például a Pókemberrel és Batmannel arat, míg a másik nagy, a Fumax a luxuskiadású klasszikus köteteivel írja be magát a hazai képregénykiadói történelembe, a Szukits pedig legújabban a Trónok harcával. De a könyvkiadás legnagyobbjai, mint a Libri vagy a Park Kiadó is felsorakoztak a képregényesek közé.
Persze kuriózumok is akadnak: a Képes Kiadót vezető Korcsmáros Gábor ma már leginkább a nagyapja, Korcsmáros Pál által rajzolt Rejtő-adaptációkat gondozza. A Piszkos Fredből például hatezer példányt adott el első körben, 2003-ban, és azóta többször is kiadta a sorozatot, úgy, hogy az ’50-es és ’60-as években készült és nagyrészt a Füles rejtvényújságban megjelent, fekete-fehér tusrajzokat felújíttatta, kiszíneztette, és a szöveget is újraalkotta.
„Rejtőből vagy 100 ezer példány fogyott el összesen, ami hatalmas szám ahhoz képest, hogy a kortárs hazai alkotók saját, ismeretlen karakterekről szóló képregényeiből jó, ha pár száz elmegy egy-egy börzén, de én a francia nyelvterületen nagyon jól menő képregényekből sem tudtam egy-két ezer példánynál többet eladni” – mondja Gábor, aki egyetért: virágkorát éli ma a képregénykiadás. A Rejtő-képregények is 4 ezer forintba kerülnek, keményfedelesek, és könyvesboltok árulják őket. Jóval olcsóbbak a szintén Korcsmáros Pál által rajzolt, felújított és könyvben kiadott irodalmi klasszikusok, mint az Egri csillagok, a Beszterce ostroma vagy a Vörös és fekete – szintén képregény formájában.
„Akkoriban csak regényadaptációkat rajzolhatott meg a nagyapám, azt engedték, mert abban nem volt politikai kockázat” – ad egy kis történelmi hátteret Gábor.
Igazi kuriózum a magyar képregényszíntéren a Faith No More-ról megjelent alkotás: szerzője, Dudich Ákos eredetileg könyvet akart írni az együttesről, persze angolul, de aztán rájött, hogy valami pluszt kíván a sztori. Még egy együttes teljes történetét sem mesélték el képregényben – Oravecz Gergő elkészítette az íráshoz a rajzokat, és már az Amazon árulja az azóta újabb kötettel bővült könyvet.
