Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Kép: Facebook

Ki uralja az információt, ki dönti el, mit szabad mondani és mit nem?

A Facebook nem saját, csak kölcsönvett média: remekül lehet propagandára használni, de kockázata is van, mert kicsi gazdáink bármikor kiránthatják alólunk a lepedőt. De vajon ki és milyen belső és külső szabályozás mellett gyakorolja a hatalmat? Vendégszerzőnk írása.

Hofi örökérvényű bonmot-ja: „…ott ültek velem szemben Cenzék… Cenzné meg az ura… Az, a Cenzúra. Hát Te! Dicsértek, hogy: Géza, remek! És milyen közéleti, meg kitűnő, meg politikus, hát amit tegnap is mondtál: azt többet ne mondd!“

A szólásszabadság vs. véleménykorlátozás téma eddig 2021 slágere, járvány ide vagy oda. Ezekben a hetekben többet hallom a kulcsszavait, mint a „többségében idős, krónikus beteg” hidegszívű eufemizmust. „Ideológiai diktatúra”, mondja az egyik. „Trollhadsereg”, mondja a másik. És még: digitális imperializmus, közösségi leárnyékolás, Digitális Szabadság Bizottság stb-stb.

A Trump-tiltással szintet lépő dilemma azonban nem újkeletű, nekem is régi vesszőparipám, hiszen nem csak a politikusok, hanem a klasszikus márkák szempontjából is jó ideje releváns. Elég csak beleolvasni a tavalyelőtt publikált FB1G cikkembe, amelynek rövid konklúziója, hogy a kölcsönvett média nem saját média.

A kölcsönvett (leased) médiát (Twitter, Facebook) remekül lehet propagandára használni, de kockázata is van, mert kicsi gazdáink bármikor kiránthatják alólunk a lepedőt. A használat melletti döntésnél ezt előre be kellene kalkulálni!

Persze az egész kérdés nagyon összetett, de alapvetően mégis csak a hatalomról szól: ki és milyen belső és külső szabályozás mellett gyakorolja a hatalmat. Na és mire használja azt. Miközben az nem kérdés, hogy valójában kinek az érdekében: nyilván a saját magáéban. Amellett, hogy a százmilliók számára Facebook kölcsönvett média, egyben saját média is: Zuckerberg saját médiája. Az infotech cégek tulajdonosi, vezetői köre a saját céljait kívánja az általa működtetett médiával elérni – legyen az tisztán üzleti vagy egyéb érdekérvényesítési –, és meg is teszi, amennyire csak a gazdasági és társadalmi ökoszisztéma lehetővé teszi a számára. Most éppen egy bontakozó ellenerővel találják szembe magukat. Ebben még mindig nincs semmi új.

48 amerikai állam darabolná szét a Facebookot

Az információ- és véleményszabadság aspektusából az igazán érdekes kérdés, hogy ki (és a jövőben még ki lehet) Cenzné ura.

Hofi idejében még jól tudtuk

 Hofi idejében, az egypólusú diktatúra idején erre könnyű volt válaszolni, a posztmodern társadalmi rendszerekben ez azonban nem mindig evidens. Direkt nem demokráciát írtam, mert az ebben a kontextusban jól karikírozható önellentmondást hordozna: fejünk feletti demokrácia… A válaszhoz meg kell nézni, hogy kinek a kezében vannak az információáramlás csapjai, melyek nyitásának és elzárásának a szabályozására a választott hatalmi szervek jogalkotási sebessége alkalmatlannak, de minimum reaktívnak látszik. Sok esetben nem is áll a szabályozás a kormányerők érdekében, lásd, Trump ezidáig milyen jól profitált a Twitterből, amely azonban – a saját érdekeinek megfelelően – az új szelek hatására most már az új hatalomhoz húz.

De Cenzné ura nem csak médiavállalkozás lehet. Menjünk felfelé az információs táplálékláncon, és nézzük meg, ki van a digitális tartalomplatformok „fölött”. A következő lépcsőfokon az egyeduralom a nullás években egyértelműen a böngészők kezében volt: a browserben egyértelműen blokkolhatóak vagy – és ez (volt) a jellemzőbb – alul- és felülpriorizálhatóak a nem szeretett vagy szeretett tartalmak. Ez a csatatér mostanra nagyjából konszolidálódott egyrészt a törvényi szabályozás miatt (lásd a Microsoft Internet Explorer monopóliumának tiltása), másrészt a www-t kikerülő applikációk elterjedése révén.

A Google és az Apple uralják a piacot

Utóbbiak esetében a következő platform-szintet az alkalmazásáruház jelentik, ami valójában a mobilkészülékek operációs rendszerének piacteresült megjelenési formája. A Google-Apple duopólium uralja ezt a terepet, ahol a márkák szempontjából már jól ismert kockázat, hogy valamilyen hivatkozással – például mert nem frissítette időben a márkatulajdonos – kilistázza az adott applikációt a készletből a Google Play vagy az Apple Store. Politikai szempontból pedig idevágó friss hír, hogy a Trump-adminisztráció utolsó rendeleteinek egyikeként nemzetbiztonsági hivatkozással kitiltott hét kínai alkalmazást (pl. Alipay, CamScanner stb.), amelyeket így a Play és Apple Store áruházak felületéről is el kell távolítani. Ennél jóval ismertebb a tiltásig végül nem fajuló szkander a TikTokkal. Ezekben az esetekben tehát még a választott, azaz politikai hatalom befolyásol, de sok példa van, amikor a bannolást a platformgazda kezdeményezi. Leginkább zavaró reklámokra vagy az okostelefonok működésének lassítására hivatkozva. De a szép új világban, hatásos píszí érveléssel, az alkalmazásáruház miért ne listázhatná ki bármely politikai-hatalmi aktor alkalmazását, ha nem tetszik neki annak tartalompolitikája… Pontosan ez történt a Trump-barát Parler „alt-tech” mikroblog szolgáltatással, aminek app-verzióját előbb a Google, majd gyorsan az Apple is kidobta az áruházából. A végső döfést – web hosting szolgálatóként – az Amazon adta azzal, hogy a Parler webes változatát kinyírta megszüntetve a Parler.com addig általa biztosított tárhelyét.

Tovább kapaszkodva felfelé, az információs tápláléklánc kettéágazik, és a következő „kapu” egyik ágon maga az okoseszköz, régies megközelítésben a hardver, másik ágon pedig az internetszolgáltató. Előbbire jó példa a Huawei-embargó, melynek hatására a kínai mamutcég saját operációs rendszer fejlesztésébe fogott, hogy csökkentse az ellene fennálló zsarolási potenciált. Ami ugyan felülről, a politikai hatalom irányából érkezett, de a törvénykezés bunkósbotja a táplálékláncban a készülékgyártónál lejjebb helyezkedő – az ügyben amúgy épp ezért ellenérdekelt, hiszen így üzletet, ügyfelet veszítő – Google Androidja (valamint a processzorbeszállító Intel) volt. A cikk gondolatmenetének szempontjából azonban a lényeg, hogy a hardvergyártónak is lehetősége van arra, hogy a készülékén megakadályozza – vagy a gyakorlatban inkább háttérbe sorolja – valamely szoftver használatát. Például saját, ún. alapértelmezett böngészőt, levelezőt, hírgyűjtőt stb. „kényszerítve” a felhasználókra.

A nagy testvér figyel, de nem korlátoz

Az internetszolgáltató (ISP) szintén egy kapu, amin az a tartalomszolgáltatás vagy információ mehet keresztül bármely irányban, amit ő átenged. A jogi szabályozás alapú tiltás (káros, illegális tartalmak) nem igényel magyarázatot, azonban zajlott egy csata körülbelül tíz éve, amikor az internethozzáférést nyújtó telekommunikációs cégek a saját üzleti érdekeik mentén korlátoztak vagy egészen egyszerűen nem tettek elérhetővé bizonyos online szolgáltatásokat, például az sms-szolgáltatásnak konkurenciát jelentő chatprogramokat. Sőt volt olyan, azóta a közvéleményen és az ezt képviselő szabályozáson elhasalt mestertervük is, hogy – különböző előfizetői díjsávok alapján – ők határozzák meg, mely tartalmak juthatnak el az előfizetőkhöz (és hogy mennyit osztanak vissza a beszedett díjból a tartalomszolgáltatóknak). A minden digitális tartalomfogyasztásunkat bonyolító nagy testvér mostanra tehát leginkább csak figyel, de önhatalmúlag nem korlátoz. Ám extrém esetben miért ne tehetné, miért ne mondhatná példának okáért, hogy ő lesz az, aki az elszabadult hajóágyú Trump tartalomközlését ellehetetleníti.

Eldőlt: nekimegy a kormány a Facebooknak

A tartalomközlési értéklánc még tovább fűzhető felfelé, a hálózati infrastruktúrát (lásd még 5G fejlesztés) nyújtó cégeken át egészen akár egészen a magánkézben lévő villamosenergia-szolgáltatókig. A fentiekben leírt összes szereplő a láncban olyan közös érdekrendszerben áll egymással, ami jelenleg együttműködésre kényszeríti őket, de játsszunk el a következmények nélküli világban egy gondolattal: a Twitter bezárja a számára nem tetsző fiókot, ezért a Twittert kilistázza a Google Play, amit ezért a Verizon internetszolgáltató elérhetetlenné tesz az internetelőfizetők számára, amit ezért az E.on áramszolgáltató lekapcsol a hálózatáról. Mindeközben legalul az emberek csak kapkodják a fejüket a zűrzavarban, legfelül meg Hofi jókat nevet, és eszébe ötlik egy másik idevágó poénja:

– Művész úr, régen láttam!
– Ja, régen én is.

A szerző internetbefektető, a Neo Interactive digitális ügynökség alapító-tulajdonosa.

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.

Oszd meg!

"Egy nyugati mércével mérve elavult pincészetet vettem, szőlőbirtok nélkül, azt nem is adták volna, de pénzünk sem volt rá"