Erős sztorik, érdemi mondanivaló, kompetens karakterek, színesbőrűektől mindenkinek – így lehet összefoglalni a Macro gondolatiságát, amivel Charles D. King fenekestül forgatja fel Hollywoodot. Céges vezetőinek 70 százaléka nő, kulturális forradalomra készül és fogadkozik: hollywoodi birodalma még csak most kezd épülni.
Sokan megfogalmazták már azt a kritikát, hogy Hollywood a mai napig fehér férfiak által uralt terület, az ágazat elit kategóriájába bejutni más nemmel és más bőrszínnel rendkívül nehéz. Az amerikai filmipar sokáig csak egyfajta kötelező, PC-kompatibilis tartalmi elemként használta a színesbőrűeket, tele voltak a filmek a vásznon jelen lévő, de a sztoriban semmilyen jelentőséggel nem bíró fekete, latin vagy ázsiai figurákkal.
Van viszont egy férfi, aki a semmiből nőtte ki magát meghatározó filmes guruvá és teljesen más hozzáállással nézi a problémát. „A közösségeinkről szóló sztorikat olyanok meséljék el, akik a közösségből jöttek” – vallja Charles D. King. King az alapító-CEO-ja a Macro nevű multimédia-stúdiónak, ami saját credója szerint „a színesbőrűek hangját és lehetőségeit akarja képviselni a filmiparban.” Az alig ötvenes King ma már Hollywood egyik fontos sztárcsinálója, pedig a sztori sokkal messzebbről, Harlemből indult.
Ügyvéd helyett ügynök lett
King ugyanis ott, a helyi gettó szélén született. Nagyon szép lenne, hogy a gettó mocskából valaki Hollywood tetejére emelkedik, de a helyzet csalóka: Kingék Harlem tehetősebb családjai közt voltak. Az apja gyermekorvos, anyja novellaíró és költő, apja praxisából a család decens életkörülményeket tartott fenn. Hamar maguk mögött is hagyták Harlemet, Charles igazából Atlanta egyik külvárosában nőtt fel, kiskorában focizott és teniszezett is.
Ösztöndíjjal és egy jó adag diákhitellel a háta mögött a Nashville-i Vanderbilt Egyetemre járt, jogi pályára készült, a szórakoztatóipar érdekelte. Több, Kingről szóló portréban feljön egy amerikai sorozat, ami nagy hatással volt gondolkodására, és aminek a castingja előrevetítette a saját munkáját: az 1986 és 1994 között futó LA Law. Az ügyvédi irodában játszódó sorozat karaktere volt a fiatal Blair Underwood által alakított Jonathan Rollins, aki a kor filmes fekete karaktereivel ellentétben karizmatikus, intelligens és rendkívül kompetens volt.
„Éreztem, hogy ez a karakter kell nekem is” – meséli King évekkel később.
A postázóból a menedzsmentbe
A sorozat még inkább megerősítette őt abban, hogy jogot kell tanulnia és ügyvédnek kell lenni: jogi gyakornoki állást kapott egy nyáron az MTV-nél: jog is, szórakoztatóipar is, ez az ő területe. Ott viszont többször elmondták a szintén karizmatikus, határozott, és jó dumálókával bíró Kingnek: biztos jó ügyvéd válhat belőle, de ügynöknek még jobb lenne! Nem volt sok fogalma a dologról, de tanulmányozta területet: látta a mogulokat, David Geffent, Barry Dillert, látta, hogy milyen fizetések röpködnek az iparágban és milyen lobbierővel bírnak az ágazati szereplők. Szóval nyugatnak vette az irányt, egyenesen Hollywoodba.
Az akkori William Morris Agency-nél (ma már: Endeavor) helyezkedett el, ami az iparág egyik legrégebbi és legpatinásabb cége, számtalan filmsztárt képviselt már akkor is. Ugyanakkor a ma már legendásnak számító gyakornoki program első lépcsőinek köze sem volt a filmiparhoz: King, ahogy szinte minden gyakornok a postázóban kezdte karrierjét.
„Nagyon kemény volt. Alacsony fizetésért heti 80 órákat dolgoztunk, miközben volt vagy 100 ezer dollárnyi diákhitelem.”
Mint mondja: ez az egyik oka, hogy az ott dolgozó fiatalok közül kevés színesbőrű van, anyagilag kevesen engedhetik meg maguknak a szülői támogatást, amíg ők a postázóban robotolnak. Nem is volt más fekete gyakornok akkoriban, de az egész épületben is kevesen, King szerint 300 ott dolgozóból talán 2-3 fekete lehetett.
„De ez mindenhol így ment akkor, az egész város így működött.”
King kitűnt intelligenciájával és verbális képességeivel, már a postázóban melózva is hozott be új ügyfeleket, mint az akkor már ismert rappert, Missy Elliottot. Folyamatosan bombázta a vállalat akkori CEO-ját elképzeléseivel az amerikai hip-hop kultúráról, és hogy milyen üzleti ereje lenne, ha a cég képes lenne produkciókat gyártani a nagyszámú fekete, ázsiai és latin közönségnek is. Ötleteivel felküzdötte magát a postázóból, a fehérgallérosok közt találta magát, asszisztensként kezdett dolgozni a szenior ügynökök mellett, majd maga is junior ügynök lett. „Azt hiszem, én voltam a Beverly Hills-i iroda első feketéje, aki a postázótól az ügynöki pozícióig jutott.”
Feketéktől mindenkinek
Akkoriban ez volt a hagyományos út egy kezdőnek, nagyjából mindenki ezt az utat járta végig, de King súlyos kisebbségben volt bőrszínével, örülhetett, ha sikerül rajta maradni a kitaposott úton. Ám helyette inkább alaposan letért róla.
Az ügyféllistája ugyanis egész különleges lett. Társadalmi érzékenységével és az LA Law-val a háta mögött azt tapasztalta, hogy a feketékről és egyéb amerikai színesbőrűekről szóló filmek mögött mind fehérek állnak, olyanok mesélik el a történeteket, akiknek nem sok közük van ehhez a kultúrához.
„Láttam a demográfiai statisztikákat, hogy hova halad a társadalmunk. A hiphop kultúra lett a fiatalok kultúrája és mindig a fiatalok kultúrája jelöli ki, hogy mi a popkultúra, minden ebbe az irányba halad”
– magyarázta a Bloombergnek évekkel később. Ehhez igazította az ügyfélkörét is. Az egyik első sikeres projekt a 2002-es Barbershop lett, magyarul Birkanyírás néven futott: a rendező, a producer, a forgatókönyvíró és persze a főszereplők nagyja is fekete volt, olyanok, akik mélyen ismerték ezt a kultúrát. A film jó kritikai visszajelzéseket kapott, Kingnek pedig lendületet adott, hogy érdemes ebbe az irányba haladni.
A dolog 2005-ben indult be igazán, amikor King két projektje is nagyon befutott: a Diary of a Mad Black Woman (Egy dühös asszony naplója) és a Hustle & Flow (Nyomulj és Nyerj!). Mindkettő King sémájára épült:
egy fekete filmes gárda fekete szereplőkkel készít filmet egy fekete közösségről, de a sztori és annak konklúziója minden rasszra és kultúrára értelmezhető.
Zajos sikerek hozták az áttörést
Mindkét film zajos közönség- és szakmai siker lett, megalapozta King hírnevét. Ekkorra már a vállalat menedzsmentjébe is bekerült, a William Morris és az Endeavor fúziója után az iroda partnere lett – ebben a pozícióban is ő volt az első fekete.
King pár sikeres projekt után érezte, hogy még feljebb lehet lépni és saját lábra állni: 2015-ben alapította meg saját cégét a Macro-t, ami kifejezetten küldetését, az amerikai színesbőrűek popkulturális hatását kívánta javítani.
„Minden projekt középpontjában színesbőrűeknek kellett lenniük. Feketék, latinok, ázsiaiak. Jó sztorik kellettek és kompetens színesbőrű szereplők”
– fogalmazott King. Az egész Macro e gondolat köré épült, az időzítés is remek volt, épp pár hónappal az #OscarsSoWhite nevű mozgalom előtt indult, amely pont a fenti problémára reflektál.
Aztán az Oscar-eső is eljött
Óriási áttörés volt 2016-ban a Denzel Washington és Viola Davis főszereplésével készült film, a Fences (Kerítések), négy Oscarra jelölték, amelyből egy, Viola Davies meg is kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrot. Nagyot szólt a Mudbound 2017-ben, erről Ted Sarantos, a Netflix CEO-ja is beszélt a Bloombergnek, ugyanis ez volt az első fikciós alkotás, ami kizárólag a Netflixen debütált. A Sundance utolsó napjai voltak épp, a filmet még nem adták el egy disztribútornak sem. King felhívta Sarantost, megnézette vele a filmet, Sarantos másnap már Dee Rees-szel, a film rendezőjével ült egy asztalnál. Ez lett az első Netflix-film, amit Oscarra jelöltek, ezzel indult el azon az úton, ahonnan lehet, hogy nemsokára le is tér. Sarantos hangsúlyozta: a kulcs az volt, hogy King tudta, őt kell felhívni és tudta, hogy el lehet neki adni a filmet.
A Macro pedig azóta is ontja magából a színesbőrűek által készített, színesbőrűekről szóló kasszasikereket. Nagyot szólt a Sorry to bother you (Bocs, hogy zavarom) és a latin-amerikaiakat a középpontba állító Gentefied is, illetve az idei alkotás, a Judas and the Black Messiah is. Ez utóbbi is zajos siker, hat Oscar-jelölést hozott, közülük kettőt, a legjobb női mellékszereplő és a legjobb eredeti dal szobrát haza is vittek.
A film rendezője Ryan Coogler (aki a szintén az amerikai közösség egyik kultfilmjének számító Fekete párducot is rendezte) úgy mesélt Kingről: „Charles olyan, mint egy hang, ami emlékeztet, hogy sokkal messzebbről kell nézned magad. Automatikusan megkapja a figyelmünk és a bizalmunk is.”
King már fiatalon is komoly perspektívákkal kezdett dolgozni, ma már kiforrott elvei és munkamódszerei vannak. Állítása szerint a cége csoportvezetőinek 70 százaléka nő, és mindenkinek szinte kötelessége új ötletekkel előállnia.
„Ez nem csak a szórakoztatóiparról vagy a márkaépítésről szól” – vallja King. „Ez a kulturális áttörésről szól. A lehetőségekről szól. Arról, hogy jobb hellyé tegyük a világot.” És határozottan állítja: hollywoodi birodalma még csak most épül.