Irracionalitásba hajló nyolc nap a nyugati partról – az Ivan & the Parazol hét éve Budapestről indult, szisztemetikusan építkezve jutottak el oda, hogy a következő lemezüket abban a legendás studióban vegyék fel, ahol Michael Jackson felénekelte a Thrillert. Az első három számot már rögzítettek is Los Angelesben. 24 óra története Amerikából – az odavezető út, és ami utána jöhet. És hogy mindennek mi volt az ára – képletesen, és dollárban kifejezve. A zenekar a Forbes.hu-nak beszélt először arról, milyen nagy dobásra készülnek az amerikai piacon. A magyar rock világgá ment – és jól áll neki.
Egy 100 ASA-s filmre fotózva mindazt, amit épp most látsz, könnyen eladhatnád bárkinek, hogy ez a 80-as évek Amerikája. A szemcsés kép kicsit megfásult, de a részletek miatt izgalmas – és mintha a háttérben a
Webb City dallama csendülne föl… Igazából 2017 van, júliusban járunk épp. Szemben egy kereszteződés és egy parkoló, mellette pedig két béna bolt, egy Marlboro neonreklámmal. Ez lenne Hollywood és a híres Sunset Boulevard. Amit érzel, megmagyarázhatatlan. Jobbra melletted az Emerson Collage valószerűtlenül modern épülete. Mögötte pedig a stúdió. Az EastWest. Itt vette fel Jackson a Thrillert. Poptörténelem abból a korból, amikor milliókat tudott valaki elérni Youtube és Spotify nélkül – a tehetségével. Itt dolgozott Elvis és Sinatra is – a Foo Fighters pedig pár hete fejezte be a legújabb lemezét. Slukkolsz egy utolsót, elnyomod a cigid és megfordulsz. Kívülről minden fal fehér, szinte jellegtelen az egész épület. Vetsz egy pillantást a sárgára festett vakablakokra, a beléjük faragott ötágú csillagok árulkodnak arról, mi zajlik odabent. Belépsz a rocktörténelem kapuján. Dolgozni.
24 óra megfeszített munka – ez az, ami odabent történt egy magyar zenekarral. Az Ivan & the Parazol nem először járt Amerikában, de először vettek fel számokat egy kinti stúdióban. Ez a cikk erről a 24 óráról szól. Három héttel ezelőtt vagyunk, a helyszín: Los Angeles.
„Egy mattfekete Maseratival begurult Brody Brown, aki együtt dolgozott Bruno Marssal a Grenade-n és előreköszönt. Csak mert mi is az EastWest-ben dolgoztunk” – magyarázza az Ivan & the Parazol dobosa, Simon Bálint, hogy nem üres közhely, hogy a Sunset Boulevard 6000 alatti legendás stúdióban tényleg világsztárnak érezték magukat.
Az Ivan & the Parazol a Sunset Boulevard-on: Beke István (billentyűk), Vitáris Iván (ének), Simon Bálint (dob), Deli Soma (basszgitár), Balla Máté (gitár)
A 2010-ben alakult magyar rock’n’roll csapat először 2013-ban lépett fel Amerikában, akkor az austin-i SXSW fesztiválon. Maguk neveztek és miután beválogatták őket, úgy döntöttek, kockáztatnak: a szervezőktől ugyanis jóformán csak belépőt kaptak, minden mást nekik kellett állniuk (az ún. showcase fesztiválok már csak ilyenek, cserébe a zeneipar nagyágyúi előtt játszhat, aki ide bekerül). Egy jól sikerült koncert után az akkor elindított beszélgetések három év alatt komoly szakmai kapcsolattá értek, miközben a zenekar folyamatosan kereste a lehetőséget, hogy külföldön is egyre több helyen ismerjék meg a nevüket.
A banda csupán hároméves volt, épphogy csak kiadták első nagylemezüket, az akkor még a hazai undergroundra nyitott Petőfi Rádió játszotta a számaikat, így jöttek a fesztiválmeghívások is. Induló zenekar voltak, előttük a világ, meg akarták mutatni mindenkinek, mit tudnak. Huszas éveik elején járó fiatalokról beszélünk – Bálint csak a borostája miatt néz ki három évvel idősebbnek, a többiek simán letagadhatnánk az elmúlt három évet.
„Ültünk már úgy repülőn hazafele jövet, hogy na, nem lettünk világsztárok” – mondja Balla Máté, gitáros a 2013-as első fellépésükről, és felnevetnek. Lett viszont belőle újabb fellépés New Yorkban, majd újabb bemutatkozások. „Ez egy handshake-deal iparág” – veszi vissza a szót – a családon keresztül erős amerikai kapcsolatokkal rendelkező – Bálint (a családból csak nagymamája maradt itthon, a többiek mind Amerikába emigráltak a világháborúk idején). Az SXSW után tényleg nem lettek világhíresek, de elkezdték felépíteni az amerikai sztorijukat. Nem stratégiára volt szükség, hanem türelemre.
„Meg kellett értenünk, hogy máshogy gondolkoznak, és hogy éveknek kell eltelnie, hogy egyáltalán a pénzről beszélhessetek. Addig csak a haverkodás megy, meg egymás szagolgatása”
– mondja Vitáris Iván, az énekes-frontember. Bálint pedig többször is elismétli, hogy elképesztő szerencse is kellett ahhoz, hogy eljussanak az EastWest-ig. Eleve a legtöbb külföldi showcase fesztiválon vállalt fellépésből valamilyen formában profitáltak (játszottak a
Eurosonic-on és a
CBGB-n is). Amerikában például bekerültek egy ügynökség roasterébe, így több sorozatban (így a Szégyentelenekben is ) volt már számuk – és megismerték Peter Agostont. A magyar származású másodikgenerációs amerikai producer nem beszél már magyarul, de nagyon várta, hogy egy budapesti csapat felbukkanjon az amerikai piacon. A Parazolban először így is a zene tetszett meg neki.
A baráti kapcsolatból idén nyáron lett üzlet, amikor a Parazol meghívót kapott a
San Diegó-i County Fair fesztiválra. „Négy éve egy San Franciscó-i haverom elküldte néhány helyre az anyagainkat – meséli Bálint -, az egyikből most lett meghívás.” Peterrel azonnal beszéltek, és sikerült tető alá hozni egy kis klubturnét – most ő az amerikai booking agent-jük (ő szervezi le a fellépéseket).
„Amikor a Viper Roomban lépünk fel Los Angelesben 30 ember előtt és látjuk, hogy abból 18 lázba jött, és úgy fog hazamenni, hogy ma megérintette valami, valami új, akkor ez hihetetlenül felemelő.”
@theviperroom ❤️🌴
Ivan & The Parazol OFFICIAL (@ivanandtheparazol) által megosztott bejegyzés,
Mindezt Bálint mondja – talán ez írja le a leginkább, hogy miért kelnek újra és újra útra a zenekarral, és hogy miért mennek vissza mindig Amerikába is. „Nagy dilemma, amikor kezdő zenekar vagy, hogy 2 millióból elmenj-e egy SXSW-re vagy félmillióból csinálj-e egy lemezt inkább. Nagyon sok magyar zenekarnak tenne jót, ha inkább merne kockáztatni és utazna” – mondja Iván. Abban egyetértenek, hogy élményben és tapasztalatban gyors volt az út megtérülése, és két év alatt pénzügyileg is nullszaldón voltak, mert közben a magyar karrierjük is felívelt és voltak újabb megkereséseik külföldről.
Ami induló zenekarként még hatalmas kiadásnak tűnt, azt ma már jó befektetésnek mondják. Nem akarnak úgy csinálni, mintha nem tudnák, mekkora kockázat egy ekkora anyagi áldozatvállalás egy mai bandának (akik a Petőfi kiesésével eleve nehezebben indulnak belföldön is), stabil bázis kellett nekik is ahhoz, hogy be tudják vállalni az utazást. Ilyenkor megy a zenekar, egy kisebb csapat, a távolságtól függően utaztatnak hangszereket, Amerikában viszont bérelniük kellett. Plusz szállás, repjegy, költőpénz. Így is azt mondják, aki tud, menjen külföldre, próbálja ki magát.
Az első útjukhoz NKA-támogatás is kellett, de mint mondják viszonylag hamar el tudták érni, hogy a külföldi kalandokra „ne a szülőktől kelljen kérni támogatást” (ne feledjük, 22-23 évesen vállalták be az első amerikai fellépést jórészt saját költségen). Az volt az első lépés, amit a Sunset Boulevard 6000 irányába megtettek.
ÚGY SZÓLALT MEG A DOB, AHOGY MÉG SOHA
A zenekar az amerikai miniturné végén érkezett Los Angelesbe, San Franciscóból repültek át és a reptérről egyenest a stúdióba mentek. Kicsit furán néztek ki, úgy értem az átlag furcsaságukhoz képest is, mintha kiöltöztek volna (vagy ahogy a gitáros Máté mondja: „hozzáöltöztünk a helyzethez”. Ezután jött a kultúrsokk, aztán a megfeszített munka. Hamar kiderült, hogy tök mindegy, milyen ruha van rajtuk, nem fontos. „Nagyon rövid idő alatt oldódtunk fel, amikor elkezdtünk dolgozni. Semmi sem számított, csak zenéltünk” – mondja Máté. A terv az volt, hogy 12 órát vannak a stúdióban, aztán másnap West Hollywoodban a producerük stúdiójában dolgoznak tovább.
„Milyen mikrofonba akarsz énekelni Iván? Nem tudod? Tessék, itt van, amit Sinatra is használt!”
– így indult a munka, meséli Bálint. William Anspach hangmérnök gondozásában vettek fel három számot, ő lett a készülő anyag producere is. A Grammy-díjas szakember sokat dolgozik az EastWestben, ezért jó üzletet kötöttek. „Megkérték az árát a stúdióbérlésnek, de nem volt vészes összeg” – látva a lelkesedésüket, valószínűleg életük legjobban elköltött 2000 dollárjáról beszélgetünk.
Rengeteg szervezés kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön, alapvetően producert és stúdiót kerestek, a kiutazás előtti hetek kaotikusak voltak. „Egyszer csak ott voltunk, hogy összejött, amiről pár nappal előtte még álmodni sem mertünk volna” – mondja Máté.
Mindezeket pedig tetézte az a fránya és „megmagyarázhatatlan szerencse”, ami végigkísérte eddig is a zenekart: Anspach felesége ugyanis a Crystal Fightersben énekel, a Parazolnak pedig épp vokál kellett volna, hát Ellie beugrott. (A szintén 2010-ben startoló brit csapat tavaly nyomta le első amerikai és világkörüli turnéját is, játszottak a Coachellán is.)
