Irracionalitásba hajló nyolc nap a nyugati partról – az Ivan & the Parazol hét éve Budapestről indult, szisztemetikusan építkezve jutottak el oda, hogy a következő lemezüket abban a legendás studióban vegyék fel, ahol Michael Jackson felénekelte a Thrillert. Az első három számot már rögzítettek is Los Angelesben. 24 óra története Amerikából – az odavezető út, és ami utána jöhet. És hogy mindennek mi volt az ára – képletesen, és dollárban kifejezve. A zenekar a Forbes.hu-nak beszélt először arról, milyen nagy dobásra készülnek az amerikai piacon. A magyar rock világgá ment – és jól áll neki.
Egy 100 ASA-s filmre fotózva mindazt, amit épp most látsz, könnyen eladhatnád bárkinek, hogy ez a 80-as évek Amerikája. A szemcsés kép kicsit megfásult, de a részletek miatt izgalmas – és mintha a háttérben a Webb City dallama csendülne föl… Igazából 2017 van, júliusban járunk épp. Szemben egy kereszteződés és egy parkoló, mellette pedig két béna bolt, egy Marlboro neonreklámmal. Ez lenne Hollywood és a híres Sunset Boulevard. Amit érzel, megmagyarázhatatlan. Jobbra melletted az Emerson Collage valószerűtlenül modern épülete. Mögötte pedig a stúdió. Az EastWest. Itt vette fel Jackson a Thrillert. Poptörténelem abból a korból, amikor milliókat tudott valaki elérni Youtube és Spotify nélkül – a tehetségével. Itt dolgozott Elvis és Sinatra is – a Foo Fighters pedig pár hete fejezte be a legújabb lemezét. Slukkolsz egy utolsót, elnyomod a cigid és megfordulsz. Kívülről minden fal fehér, szinte jellegtelen az egész épület. Vetsz egy pillantást a sárgára festett vakablakokra, a beléjük faragott ötágú csillagok árulkodnak arról, mi zajlik odabent. Belépsz a rocktörténelem kapuján. Dolgozni.
24 óra megfeszített munka – ez az, ami odabent történt egy magyar zenekarral. Az Ivan & the Parazol nem először járt Amerikában, de először vettek fel számokat egy kinti stúdióban. Ez a cikk erről a 24 óráról szól. Három héttel ezelőtt vagyunk, a helyszín: Los Angeles.
„Egy mattfekete Maseratival begurult Brody Brown, aki együtt dolgozott Bruno Marssal a Grenade-n és előreköszönt. Csak mert mi is az EastWest-ben dolgoztunk” – magyarázza az Ivan & the Parazol dobosa, Simon Bálint, hogy nem üres közhely, hogy a Sunset Boulevard 6000 alatti legendás stúdióban tényleg világsztárnak érezték magukat.
Az Ivan & the Parazol a Sunset Boulevard-on: Beke István (billentyűk), Vitáris Iván (ének), Simon Bálint (dob), Deli Soma (basszgitár), Balla Máté (gitár)
A 2010-ben alakult magyar rock’n’roll csapat először 2013-ban lépett fel Amerikában, akkor az austin-i SXSW fesztiválon. Maguk neveztek és miután beválogatták őket, úgy döntöttek, kockáztatnak: a szervezőktől ugyanis jóformán csak belépőt kaptak, minden mást nekik kellett állniuk (az ún. showcase fesztiválok már csak ilyenek, cserébe a zeneipar nagyágyúi előtt játszhat, aki ide bekerül). Egy jól sikerült koncert után az akkor elindított beszélgetések három év alatt komoly szakmai kapcsolattá értek, miközben a zenekar folyamatosan kereste a lehetőséget, hogy külföldön is egyre több helyen ismerjék meg a nevüket.
A banda csupán hároméves volt, épphogy csak kiadták első nagylemezüket, az akkor még a hazai undergroundra nyitott Petőfi Rádió játszotta a számaikat, így jöttek a fesztiválmeghívások is. Induló zenekar voltak, előttük a világ, meg akarták mutatni mindenkinek, mit tudnak. Huszas éveik elején járó fiatalokról beszélünk – Bálint csak a borostája miatt néz ki három évvel idősebbnek, a többiek simán letagadhatnánk az elmúlt három évet.
„Ültünk már úgy repülőn hazafele jövet, hogy na, nem lettünk világsztárok” – mondja Balla Máté, gitáros a 2013-as első fellépésükről, és felnevetnek. Lett viszont belőle újabb fellépés New Yorkban, majd újabb bemutatkozások. „Ez egy handshake-deal iparág” – veszi vissza a szót – a családon keresztül erős amerikai kapcsolatokkal rendelkező – Bálint (a családból csak nagymamája maradt itthon, a többiek mind Amerikába emigráltak a világháborúk idején). Az SXSW után tényleg nem lettek világhíresek, de elkezdték felépíteni az amerikai sztorijukat. Nem stratégiára volt szükség, hanem türelemre.
„Meg kellett értenünk, hogy máshogy gondolkoznak, és hogy éveknek kell eltelnie, hogy egyáltalán a pénzről beszélhessetek. Addig csak a haverkodás megy, meg egymás szagolgatása”
– mondja Vitáris Iván, az énekes-frontember. Bálint pedig többször is elismétli, hogy elképesztő szerencse is kellett ahhoz, hogy eljussanak az EastWest-ig. Eleve a legtöbb külföldi showcase fesztiválon vállalt fellépésből valamilyen formában profitáltak (játszottak a Eurosonic-on és a CBGB-n is). Amerikában például bekerültek egy ügynökség roasterébe, így több sorozatban (így a Szégyentelenekben is ) volt már számuk – és megismerték Peter Agostont. A magyar származású másodikgenerációs amerikai producer nem beszél már magyarul, de nagyon várta, hogy egy budapesti csapat felbukkanjon az amerikai piacon. A Parazolban először így is a zene tetszett meg neki.
A baráti kapcsolatból idén nyáron lett üzlet, amikor a Parazol meghívót kapott a San Diegó-i County Fair fesztiválra. „Négy éve egy San Franciscó-i haverom elküldte néhány helyre az anyagainkat – meséli Bálint -, az egyikből most lett meghívás.” Peterrel azonnal beszéltek, és sikerült tető alá hozni egy kis klubturnét – most ő az amerikai booking agent-jük (ő szervezi le a fellépéseket).
„Amikor a Viper Roomban lépünk fel Los Angelesben 30 ember előtt és látjuk, hogy abból 18 lázba jött, és úgy fog hazamenni, hogy ma megérintette valami, valami új, akkor ez hihetetlenül felemelő.”
@theviperroom ❤️🌴
Ivan & The Parazol OFFICIAL (@ivanandtheparazol) által megosztott bejegyzés,
Mindezt Bálint mondja – talán ez írja le a leginkább, hogy miért kelnek újra és újra útra a zenekarral, és hogy miért mennek vissza mindig Amerikába is. „Nagy dilemma, amikor kezdő zenekar vagy, hogy 2 millióból elmenj-e egy SXSW-re vagy félmillióból csinálj-e egy lemezt inkább. Nagyon sok magyar zenekarnak tenne jót, ha inkább merne kockáztatni és utazna” – mondja Iván. Abban egyetértenek, hogy élményben és tapasztalatban gyors volt az út megtérülése, és két év alatt pénzügyileg is nullszaldón voltak, mert közben a magyar karrierjük is felívelt és voltak újabb megkereséseik külföldről.
Ami induló zenekarként még hatalmas kiadásnak tűnt, azt ma már jó befektetésnek mondják. Nem akarnak úgy csinálni, mintha nem tudnák, mekkora kockázat egy ekkora anyagi áldozatvállalás egy mai bandának (akik a Petőfi kiesésével eleve nehezebben indulnak belföldön is), stabil bázis kellett nekik is ahhoz, hogy be tudják vállalni az utazást. Ilyenkor megy a zenekar, egy kisebb csapat, a távolságtól függően utaztatnak hangszereket, Amerikában viszont bérelniük kellett. Plusz szállás, repjegy, költőpénz. Így is azt mondják, aki tud, menjen külföldre, próbálja ki magát.
Az első útjukhoz NKA-támogatás is kellett, de mint mondják viszonylag hamar el tudták érni, hogy a külföldi kalandokra „ne a szülőktől kelljen kérni támogatást” (ne feledjük, 22-23 évesen vállalták be az első amerikai fellépést jórészt saját költségen). Az volt az első lépés, amit a Sunset Boulevard 6000 irányába megtettek.
ÚGY SZÓLALT MEG A DOB, AHOGY MÉG SOHA
A zenekar az amerikai miniturné végén érkezett Los Angelesbe, San Franciscóból repültek át és a reptérről egyenest a stúdióba mentek. Kicsit furán néztek ki, úgy értem az átlag furcsaságukhoz képest is, mintha kiöltöztek volna (vagy ahogy a gitáros Máté mondja: „hozzáöltöztünk a helyzethez”. Ezután jött a kultúrsokk, aztán a megfeszített munka. Hamar kiderült, hogy tök mindegy, milyen ruha van rajtuk, nem fontos. „Nagyon rövid idő alatt oldódtunk fel, amikor elkezdtünk dolgozni. Semmi sem számított, csak zenéltünk” – mondja Máté. A terv az volt, hogy 12 órát vannak a stúdióban, aztán másnap West Hollywoodban a producerük stúdiójában dolgoznak tovább.
„Milyen mikrofonba akarsz énekelni Iván? Nem tudod? Tessék, itt van, amit Sinatra is használt!”
– így indult a munka, meséli Bálint. William Anspach hangmérnök gondozásában vettek fel három számot, ő lett a készülő anyag producere is. A Grammy-díjas szakember sokat dolgozik az EastWestben, ezért jó üzletet kötöttek. „Megkérték az árát a stúdióbérlésnek, de nem volt vészes összeg” – látva a lelkesedésüket, valószínűleg életük legjobban elköltött 2000 dollárjáról beszélgetünk.
Rengeteg szervezés kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön, alapvetően producert és stúdiót kerestek, a kiutazás előtti hetek kaotikusak voltak. „Egyszer csak ott voltunk, hogy összejött, amiről pár nappal előtte még álmodni sem mertünk volna” – mondja Máté.
Mindezeket pedig tetézte az a fránya és „megmagyarázhatatlan szerencse”, ami végigkísérte eddig is a zenekart: Anspach felesége ugyanis a Crystal Fightersben énekel, a Parazolnak pedig épp vokál kellett volna, hát Ellie beugrott. (A szintén 2010-ben startoló brit csapat tavaly nyomta le első amerikai és világkörüli turnéját is, játszottak a Coachellán is.)
„Egyszerűen beültünk az EastWestbe, megütötte a Simi a dobot és úgy még nem szólalt meg nálunk a dob. Ennyi. – veszi át a szót Iván. Ha meghallgatod, amit az LGT a londoni De Lane Lea vagy a CBS stúdióban vett fel (a Bumm c. lemezt), akkor egyszerűen az jobban szól, mint amit a Rottenbillerben vettek fel.”
A legendás EastWest Studios-ban. Fotó: Ivan & the Parazol
A profizmus nemcsak az elképesztő technikában, a hozzáállásban is látszott. Nem voltak felesleges körök, a magyar csapat megérkezett, és onnantól munka volt. Nem kábeltekergetés, nem kávézgatás, nem seggvakargatás, munka. Csak a terem közepén nem egy szimpla dob volt, hanem a The Jazz Messengerst több mint 30 évig vezető legendás Art Blakey egykori hangszere.
„Ha fizetsz valamiért, azt komolyan veszik. Nincs varázslat, dolgoznak – rengeteget”
– vonja meg a gyorsmérleget Iván. Az sem volt kérdés, hogy a producer dolga nem az, hogy a lemez jó legyen, hanem hogy a zenész jól érezze magát. És ha ehhez az kell, hogy pizzát rendeljen a zenészeknek, akkor bizony felemeli a telefont. „Mi ehhez nem vagyunk hozzászokva és nem azt mondom, hogy ez így normális, hanem hogy ez így ott normális” – mesél további részleteket Bálint a világsztár-érzés összetevőiről. „Nehéz volt hazajönni ebből a kultúrsokkból.”
Így sem akarják mindezt az itthoni állapotokhoz mérni, hiszen itthon is dolgoztak, dolgoznak rengeteg jó szakemberrel. Magyarországon is vannak stúdiók, amik jól szólnak – de nekik most Hollywood kellett. A EastWest csupán egy apró, de fontos mozaikdarabja annak, amit úgy hívnak: az amerikai popipar. Minden, ami itt történt velük, ennek a milliárddolláros üzleti szörnyetegnek a lenyomata. És a szórakoztatóiparnak ennek a kis szegletében tényleg minden azért történik, hogy akik ott vannak, kihozzák magukból a maximumot. Akkor is ha Brody Brown toppan be épp, és akkor is, ha valaki 9997 kilométerről repül ide.
Ez itt tényleg egy iparág és elég régóta működik ahhoz, hogy mindenki tudja, mi a dolga. Nemcsak a shownak kell ugyanis mennie, ahogy a Queen énekli, hanem annak a gépezetnek is, ami a kulisszák mögött zakatol hosszú évtizedek óta.
A profizmust az apróságokban lehet a leginkább tetten érni. Hollywoodban nem görcsölnek azon, ha félórával túllépik az időt, a stúdióban az anyagot azonnal kiírják, nem pedig „majd holnap meglesz”. A problémamegoldás pedig alapvetés. Erre szükség is volt.
Az első nap után Anspach stúdiójába vonultak volna ugyanis, de egész West-Hollywoodban áramszünet volt. A sok szerencse után a sors vissza akart valamit venni a zenekartól – úgy tűnt, tényleg nem lehetnek ennyire mákosok. Anspach viszont nem így gondolta. „Felhívta az EastWestet, hogy 800 dollárért nála vettük volna fel az anyagot, de képtelenség bármit is beüzemelni. A válasz az volt, hogy miért nem jöttök vissza? 800 dollárért? Igen, legyen 800 dollár. Gyertek” – mesél tovább lendületesen Bálint, és egyre többet vágnak egymás szavába is. (Úgy tűnik, a kultúrsokk még tart.)
AZ IRRACIONALITÁS VÉGTÉRE IS RELATÍV
Így végül kétszer 12 órát dolgoztak a legendás stúdióban. Három dalt vettek fel. És hogy mit csináltak utána? Egy sört azért csak megittak – gondolom, most valami rock’n’roll dolognak kell következnie, végül is ez egy hollywood-i sztori. „Szépen elmentünk a repülőtérre és felszálltunk a gépünkre” – válaszolják nevetve. Nyolc nap, 4 koncert, egy pihenőnap és két nap a stúdióban, ez fért az újabb amerikai túrába – aminek a közelébe se kerülhettek volna, ha 3 évvel ezelőtt nem kockáztatnak 2,5 millió forintot. Nem rossz megtérülés. A mostani két nappal még nagyobb kockázatot vállaltak. Feltett szándékuk, hogy a lemezt végül Los Angelesben vegyék fel, ezért januárban újra útra kelnek, a maradék 8-10 számot is az EastWestben akarják rögzíteni.
„Van egyfajta irracionalitás abban, hogy egy magyar zenekar Los Angeles egyik legdrágább stúdiójában egy élmezőnyhöz tartozó producerrel dolgozik, stb., másrészt ott a racionalitás: szar dolog jetleggel azonnal autóba ülni és lenyomni egyből egy koncertet. Ez egy melós dolog, sok pénzbe kerül, de az életünk erről szól: hogyan tudjuk a bohém, elborult irracionalitást ellensúlyozni valami józan számítással. A Parazol ebben tök jó”
– mondja Podlovics Péter, a menedzserük.
Ahogy a kockázat, úgy a megtérülés is nagyobb lehet, és nem csak pénzben. Ez már most elég egyértelmű, látva, ahogy egyre több emlék, részlet, gondolat bukkan elő. Az irracionalitás végtére is relatív. A Parazol tagjai a – két évvel ezelőtt megjelent – harmadik lemezüknél azt érezték, hogy elérték a tetejét az akkori tudásuknak. Újabb kérdést tettek fel, például arról, hogy hogyan szólhatna jobban egy lemez? Mit kell ahhoz csinálni, hogy olyan minőségben tudjanak lemezt felvenni, ahogy a Red Hot Chilli Peppers?
„A racionális válasz az irracionális döntésre az, hogy egyszerűen tovább kellett lépnünk egyet előre”
– mondja Bálint. Nemcsak az amerikai piac mérete, hanem a kinti zeneipar mentalitása is olyan közegnek tűnt, amiben bőven akad kihívás. Csak egy példát említenek: a kinti ügynökük azonnal a Coachellára és a Sasquatch-ra akarta őket beajánlani, ha az nem jönne össze, egyet visszalépnek majd – nem fordítva, nem a legkisebből akarnak felfele lépkedni. Ez gyökeresen ellentéte annak a gondolkodásmódnak, amihez itthon hozzászoktak.
Jobb zenekar lettetek? – vetem fel az út kapcsán. „Most kellet jó zenekarnak lennünk” – válaszolja gyorsan Iván. Így vagy úgy, de a többiek is megerősítik. Ennek a 8 napnak most kellett így megtörténnie. Már nem úgy ültek fel a repülőre, hogy a világ majd a lábaik előtt fog heverni, sokkal reálisabban kezelték ezt a turnét. Ez is kellett ahhoz, hogy „elborult irracionalitás legyen” a vége, mégiscsak arról beszélgetek velük immár 47 perce, hogy Sinatra mikrofonjával és Art Blakey dobjával kellett dolgozniuk, miközben a Crystal Fighters egyik tagja vokálozik nekik. Minden görcs nélkül játszottak.
Vitáris Iván az EastWest egyik stúdiójában, mögötte Will Anspach
„Kellett hozzá az ott dolgozó emberek professzionalitása is, nekünk tényleg csak azzal kellett foglalkoznunk, ami a dolgunk” – így Máté. Hiába a sok eszköz és kábel és a sok kívülről figyelő szempár – a stúdiókörnyezet valójában egy nagyon intim környezet. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy minden ott van-e a helyén, képes-e mindenki a végeredményre koncentrálni. Ha jól szól, azt a zenészek is érzik, felszabadulttá teszi őket, és hallható lesz a felvett anyagon is.
„Tényleg úgy voltunk kint, hogy 1000%-ig a zenére koncentráltunk. Nem voltak nagy berúgások, sőt, még egy csaj után se fordultunk meg!” – győzköd Bálint. Most kellett ennek a túrának megtörténnie, most lettek hozzá elég érettek, átérezték a felelősséget. „Akkor vagy jelen az amerikai piacon, ha van onnan felvételed. Ez most már pipa” – mondja Bálint. „Ez legáldásosabb állapot, most tényleg bármi lehet.”
A 60-70 hazai koncertjükből tudják finanszírozni a külföldi fellépéseiket. Itthon a saját cégükön keresztül adják ki a lemezeiket, Hollandiában van még kiadójuk. A következő lépés, hogy Berlinben tárgyalnak, hogy ott újra legyen kiadójuk. Ha meglesz májusra az új lemez, a következő nagy dobás, hogy amerikai kiadót is találjanak.
San Franciscóban az Elbo Roomban – a miniturné utolsó állomásán a zenekar.
Az amerikai Forbes múlt havi száma épp azzal foglalkozott, hogy a zenei streaming-szolgáltatók felfutásával megnyílt az út az ingyenzene felé. A Parazol mégis 5-6 millió forintot áldoz a következő lemezére – ami a magyar piacméretet ismerve, elképesztően sok pénz. Miért teszik ezt? „Az anyag drága, de ez csak annyit jelent, hogy többet kell eladni belőle. Azzal, hogy ott készült, valószínűleg többeket is fog érdekelni” – mondja Bálint. Az pedig, hogy minél több emberhez eljut kulcs az újabb meghívásokhoz. A klubkoncertek és a fesztiválmeghívások hozhatják majd vissza a mostani befektetés árát.
„A következő 3-5 évben ez biztos, hogy sok pénzbe fog ez kerülni, de ha jól csinálja a zenekar és lesz egy kis szerencsénk, akkor ezen az időtávon ez meg is térülhet. Azt kellene elérni, hogy ha hívnak és megyünk Amerikába, akkor abba ne kelljen a pénzt önteni, hanem fizessék meg” – mondja Podlovics. A San Diegó-i gázsijuk korrekt volt, de csak a vízum több ezer dollár, ennyi pénzből nem jött volna ki a 8 napos út.
Szűk körben már megmutatták a végeredményt. „A laikusok is kihallják a különbséget. Ahogy az egyik ismerősünk fogalmazott, itt tényleg meg lett nyomva az Amerika-gomb!” – mondja Bálint.
Lehet, hogy nem lesznek világsztárok, de kit érdekel, ha még egy szintet feljebb lépnek. Ez a totális irracionalitás, amiben 8 napig részük volt, amúgy is sokkal érdekesebb, mint Brody Brown mattfekete Maseratija.
