Három, egymástól nagyon különböző módszertant követő iskola pedagógusait kérdeztünk arról, hogyan foglalkoznak a lassan három hónapja dúló háború tényével az iskolában. A gyerekek egymástól is látják a háborús képeket, Tiktokon, Instagramon egy kattintásra van tőlük a tudósítás, ahol moderáció nélkül kapják a tartalmat, ez is új helyzetet teremtett a tanároknak. Van, ahol eltompultak a diákok, de van, ahol napi szinten felmerül, és a tanárok sem félnek belemenni a keményebb témákba. Eltérnek viszont a vélemények arról, hogy mennyire érdemes belemenni a sűrűjébe.
A gyerekek katonásat játszottak az udvaron
Madzinné Nagy Anikó, a Budapesttől 180 kilométerre lévő Hernádnémeti Református Iskola igazgatója a háború kitörését követő, hétfő reggeli istentisztelet végén kiállt a 300 diákja elé, mert látta és hallotta a kollégáitól is, hogy félnek. „A légy zümmögését is lehetett hallani, amikor kiálltam” – mondja az igazgató. Szerinte fontos, és nem csak gesztus értékű, ha egy vezetőtől hallják a megnyugtatást a gyerekek.
Elmondtam, hogy a szomszédban háború van, Oroszország megtámadta Ukrajnát, és igen, szomszédos ország, de nagyon nagy, a harcok tőlünk sok száz kilométerre vannak.”
Szerinte azért volt erre szükség, mert már pénteken katonásat játszottak a gyerekek az udvaron, és az uralkodó érzés a félelem volt. A nevelőtestület rögtön elkezdett szervezkedni a Viber-csoportjukban, a módszertani segítséget nyújtó Református Pedagógiai Intézet azonnal a segítségükre volt, de a dolog lényegi része mégis a tanórákon történt. Madzinné szerint a legfontosabb dolog ilyenkor a félelmeket kezelni, hogy ne bénítsa meg a hétköznapokat. Hozzáteszi, hogy csak az első 2-3 hét telt úgy, hogy napi szinten foglalkoztak vele, azóta „eltompultak” a gyerekek, mert megszokták, hogy ez ott messze azóta is zajlik, de az iskolalelkész azért még ma is azzal zárja az istentiszteletet, hogy legyen béke.
Ha kérdeznek, belemegyünk
A budapesti Fürkész Innovatív Általános Iskolában ma is sokszor beszélgetnek a háborúról, mert foglalkoztatja a gyerekeket. Itt sem volt stratégia, a tanárokra bízták, hogyan kezelik a témát, és ez organikusan alakult „belemenősre.” Történelemórán megnézték a párhuzamokat és a különbségeket korábbi diktátorok és Putyin között, hogy a NATO-hoz csatlakozás mivel jár, hogy milyen távolságra vagyunk a háborútól, idecsapódhat-e egy eltévedt rakéta, és hogy milyen álhírek terjednek a témában.
A Fürkész suli nevelőtestülete, elöl-középen Berecz Melinda és Zoltán, alapítók. Fotó: Sebestyén László
Ők már foglalkoztak azzal is, hogy a gyerekek percről percre követhették a fronton történteket a telefonjukon, volt erre példa. Tanítás alatt amúgy sem lehet náluk telefon, ezt még szigorúbban vették, és még szülői kérés is érkezett erre. „Ha a délutáni ügyelet alatt valakinél ott volt a telefon, és nézte, megkértük, hogy ne az iskolában” – mondta Berecz Zoltán, az iskola társalapítója.
Szerveztek már beszélgetést történésszel az 1956-os eseményekről, de terveztek beszélgetést nagyszülővel is, aki átélte a hatvan évvel ezelőtti októberi eseményeket. Szeretik a lehető legközvetlenebb módon feldolgozni az ilyen fontos eseményeket.
„Fiatal iskola vagyunk, az elején érezni lehetett egy kis bizalmatlanságot a szülők részéről, hogy biztos jó-e, ha ilyen nyíltan átbeszélünk nehéz témákat, de azóta ez elmúlt. Látják, hogy mennyivel hasznosabb, ha a gyerekek tájékozottak, látják az összefüggéseket”
– mondja Zoltán.
A segítségnyújtás oldja a feszültségeket
A budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium általános iskolájában minden reggelt beszélgetőkörrel kezdenek, ezért Kiss Virágnak már február 25-e reggel mondania kellett valamit a harmadikosainak. „Az első reakcióik a gyerekeknek az ijedtség volt, aki valamit meg is tudott fogalmazni az érzéseiből, csak azt kérdezgette, hogy ugye nem lesz nálunk is háború. Erre rövid, megnyugtató válaszokkal próbáltunk reagálni, hogy a félelmeiket kicsit oldjuk” – mondja Virág. Ő úgy gondolja, ezt a folyamatot a gyereknek kell irányítania a kérdéseivel, és a tanárnak csak annyira kell válaszolnia, amennyit kérdez – de arra teljes őszinteséggel, nem bagatellizálva a helyzetet.
A téma túl részletes taglalását nem tartja szerencsésnek, mert feleslegesen olyan információkat kaphat így egy gyerek, amivel nem tud mit kezdeni és csak a szorongását erősíti.
A félelmet segítségnyújtásba fordította át (és ez jellemző volt az AKG minden tanulóközösségére), a gyerekek matricákat, színes ceruzákat, Kinder-tojás játékokat gyűjtöttek, amit kidíszített “szeretetborítékokba” tettek az Ukrajnából menekült gyerekeknek, azokat utána Virág vitte ki a Keleti pályaudvarra. „Sokat foglalkoztak ezekkel a kis csomagokkal, valaki elkezdte keresni, hogy kell leírni cirill betűvel, hogy szia, vagy hogy veletek vagyunk, ukrán zászlókat rajzoltak, üzeneteket küldtek” – meséli Virág.
AZ AKG-sok szeretetborítékjai. A kezdeményezés a Lauderből indult, onnan vették át más iskolák. Fotó: Kiss Virág
