Az irodalom nemcsak úgy segíthet, hogy kimenekít a hétköznapokból: megfelelő vezetés mellett az olvasással és írással operáló irodalomterápia életválságainkon, a háború, az infláció és a klímaváltozás miatti szorongásunkon is segíthet túllendülni. Erről ír új könyvében Béres Judit.
A szépirodalomhoz, a nem információszerzési célból olvasott szöveghez fűződő kapcsolatunk az évszázadok során folyamatosan változott. Sokáig csak a felsőbb osztályok engedhették meg maguknak, majd a könyvek elérhetővé váltak mindenki számára. A technológiai fejlődéssel kezünkbe került kütyük aztán mintha visszavetették volna mind szándékunkat, mind képességünket a hosszabb, a fantáziát is megmozgató írások olvasására. Mégis sokan vagyunk, akiknek nem telik el úgy nap, hogy ne bújjunk el gondjaink elől egy-egy vaskosabb kötet mögé, ne nyugtatnánk le a napi zsongásban kimerült idegeinket néhány oldalnyi kalanddal, elmélkedéssel, vagy más bőrébe bújással.
Gyakran találunk megoldást saját problémáinkra egy akár száz éve élt könyvbéli alak gondolatai által, vagy jutunk döntésre életünkben egy-egy jól eltalált verssor révén. Valami ilyenről szól az irodalomterápia, mely bár mintha csak most kerülne bele a köztudatba, tulajdonképpen már mintegy 50 éve jelen van Magyarországon is.
Arról, hogy mit adhat egy irodalomterápiás gyakorlat, mennyivel több, mint az egyéni olvasás, hogyan segíthet a rezsiárak növekedése, a szomszédos háború vagy egy járványhelyzet kezelésében, erről beszélgettünk Béres Judittal, akinek néhány hete jelent meg a témában Élet a sorok között. Irodalomterápiás gyakorlatok mindenkinek című kötete. Ebben a laikusok is megismerkedhetnek ezzel a művészetterápiás módszerrel és számos gyakorlaton keresztül betekintést nyerhetnek az általa történő munkába.
Forbes.hu: Képes segíteni egy irodalmi szöveg, az arról szóló beszélgetés a rezsiárak, a háború miatti tehetetlenségünkön, félelmeinken, a járvánnyal terhelt időszakban a haláltól való szorongásainkon?
Béres Judit: Nem feltétlenül a konkrét témához vagy problémához választunk szöveget, hanem a központi érzést keressük meg, ami ezekhez kötődik. Például a gázárak emelkedésénél, az inflációnál az érzelmi fókuszom az életem bizonytalansága miatti szorongás, mert elveszítem a kereteket és nem nálam van a kontroll. Ezek mentén kezdjük a munkát.
A cél a szorongásoldás és az, hogy találjon az életében az illető olyan pontokat, amelyek mégis biztosak. Hogy tudjon új célokat kitűzni, lássa meg, hogy a korlátozott lehetőségek ellenére mégis milyen erőforrásai vannak, merre tud mozdulni. Azért, hogy ne csak túléljen, hanem szenvedés nélkül irányítsa az életét.
Könyvében konkrétan kiemeli az olyan életválságainkat, mint a klímaszorongás, a háborús válság, a pandémia okozta változások, melyek természetes módon hangsúlyos szerepet kaptak az elmúlt időszakban és amelyek előkerülnek a terápiás foglalkozásokon. Hogyan és miként változtak a fókuszpontok az elmúlt évtizedekben, években?
Az általános témák, mint a párkapcsolat, a pályaválasztás, a gyerekből felnőtté válás kérdésköre, a férfiak és nők témája természetesen maradtak, miközben sokkal erősebbek lettek az egzisztenciális témák, a négy nagy létkérdés: a halál, a szabadság, az elszigeteltség és a jelentésnélküliség.
Ezek a válságok nincsenek jelen állandó jelleggel az életünkben és az irodalomterápiában?
A pandémia hatására emelkedtek ki ezek elsősorban, az szembesítette az embereket a létkérdésekkel. Ez az időszak hozta el azt, hogy többet kell velük foglalkozni, és már nem számítanak absztrakt kérdéseknek. Korábban, a járvány előtt mindig vitás kérdés volt, hogy a halálról lehet-e beszélgetni egy csoportban.
A pandémiával ez nem volt kérdés. Most szembesültünk a halál lehetőségével, az élet végességével. A kontrollhoz való viszonyunkat előtérbe hozták az életünkben jelentkező bizonytalanságok, mint az energiaválság, a háború, a klímaválság.
Megtapasztaltuk az elszigeteltséget, ami megváltoztatta az életcéljainkat is. Megtanultuk azt, hogy rengeteg dolog keresztülhúzhatja a terveinket, ezért rugalmasnak kell lennünk abban, hogy esetleg új célt válasszunk.
Ezek olyan új dolgok, melyek mindannyiunk életének közös élményévé lettek. Olyan, mintha valaki bombázna most ezekkel a kihívásokkal, és valaki azt figyelné távolról, hogy bírjuk. Aki „jól vizsgázik”, az valószínűleg érzelmileg ellenállóbb, reziliensebb, aki pedig nem, az is lehet, hogy elvérzik.
Vagy éppen nem tud egyedül megküzdeni a problémákkal, ezért szüksége lesz szakember segítségére.
A covid-időszakban megváltozott a könyvekhez való hozzáállásunk? A streamingelhető filmáradat és a telefonok állandó görgetése mellett kiknél kapott hangsúlyosabb szerepet az olvasás, az irodalomterápia? Azoknál, akik eddig is olvastak vagy mások is könyvekhez, szövegekhez nyúltak?
H. Nagy Péter irodalomtörténész, szerkesztő és egyetemi oktató Karanténkultúra és járványvilág című kötete, melyet többször kiemelek a könyvemben, szépen feltárja ezt az élethelyzetet. Az elszigeteltség, a frusztráltság, a bizonytalanság érzése lökött sokakat olyan dolgok felé, mint az olvasás. De nemcsak maguknak olvastak: sokan leültek a gép elé és felolvastak egy verset, egy mesét vagy bármit másoknak, ismeretleneknek.
Elindultak online beszélgetések az irodalomról, sokan írni kezdtek saját élményeikkel kapcsolatban, úgy, ahogy Háy János is írt Ne haragudj, véletlen volt című karanténnaplójában tette.
Az olvasás és az írás olyan kifejezési forma lett, mely tudta csökkenteni azt a frusztrációt, amiben akkor voltunk.
De persze nagyon sokaknál úgy csapódott le a helyzet, hogy a frusztráltság hatására nem bírtak kinyitni egyetlen könyvet sem.
Sokan kapcsolódtak az ekkor online-ná váló irodalomterápiás csoportokhoz, ahol volt lehetőségük arra, hogy az elszigeteltségből vagy a frusztrációból egy kicsit szabaduljanak, és hogy megszerezzék azt a biztonságérzetet, ami akkor hiányzott.
Az irodalomterápia, főként a csoportos változata korábban csak jelenléti formában zajlott. Ahogy a kötetben be is mutatja, most kellett kitalálni, hogyan működik ez az online térben, új játékszabályokkal. Milyen hatása volt a változásoknak?
Ugyan nem azt adja, mint a jelenléti foglalkozások, de sokak számára ez az egyetlen lehetőség, hogy ilyen segítséget tudjanak kapni, mert a távolság vagy a lehetőségek hiánya miatt nem elérhető számukra semmilyen jelenléti irodalomterápiás foglalkozás.
Ez fontos új területté vált, amelynek még nem nagyon van szakirodalma se nálunk, se külföldön. De szerintem jót hozott a változás.
Hogyan épül fel egy ilyen csoportos terápia?
Amikor az irodalomterapeuta meghirdeti a csoportot, alapvetően meghirdeti a központi témát is. Vannak általánosabb vagy egzisztenciális kérdésekkel foglalkozók, de van, hogy a szülővé válás, a női identitás, párkapcsolati téma áll a központban.
Aztán megérkeznek a csoportba az emberek, akiknek az adott problémáihoz, kérdésköreihez rugalmasan igazítja a témát, bevonja a tematikába az ő élethelyzetüket, érdeklődési körüket. Ha zárt csoportról van szó, több alkalmon keresztül ugyanaz a csoport összetétele. Akkor több mód van arra, hogy az írással és olvasással kapcsolatos önfeltáró feladatokat a résztvevőkre igazítsuk, mert jobban ismerjük egymást.
Ha nyitott a csoport, alkalmanként változó az összetétele, ezért minden foglalkozás önmagában is kerek egészet alkot. Ott általánosabb, mindenkit érintő témák kerülnek előtérbe.
Fotó: Sebestyén László
Utóbbi a covid kapcsán nyert létjogosultságot, amikor a bizonytalanságok miatt nagy szükség volt a nyitott csoportformára.
A terapeuta akkor előkapja a fejében lévő szövegtárból a leginkább odaillőt?
Igen, mindenkinek van egy ilyen „szövegtára”. Az évek során összegyűjtünk olyan szövegeket, amelyeket bizonyos témákhoz szívesen viszünk a csoportba. Ezek nem biztos, hogy mindig telitalálatok lesznek és mindenkinek katartikus élménye lesz, de van pár olyan vers, novella, regény, mese, ami be szokott válni egyes témáknál.
Az irodalomterapeuták gyűjtik ezeket, ehhez nyilván az kell, hogy folyamatosan olvassunk, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb szövegeket. Én például túlnyomórészt kortárs szövegekkel dolgozom, szinte napi szinten figyelnem kell az irodalmat.
Aztán az olvasott szöveghez kapcsolódóan jönnek az önismereti feladatok, egyéni vagy közös írásos formában, megbeszéljük az élményt, az érzéseket, az egyéni megéléseket.
Az írott szöveg mellett nagy szerephez jutnak a képek is, amelyek hasonlóan működnek, mint az irodalmi szövegek, különböző, speciális, metaforikus kártyák formájában hívják az asszociációkat.
Béres Judit
A Pécsi Tudományegyetem habilitált egyetemi docense. A PTE-n végzett magyar, valamint olasz nyelv és irodalom szakos bölcsész és középiskolai tanár, könyvtáros és művelődésszervező szakon. 2010-ben pszichológiából szerzett PhD-fokozatot. 2013-ban végzett biblioterapeutaként a régi PPKE-s képzésben, azóta a Magyar Irodalomterápiás Társaság tagja, jelenlegi elnöke. 2013 augusztusában jelentősen megújította a Hász Erzsébet által alapított, akkreditált egyetemi 2 éves biblioterápia szak tartalmát, 2014 februárjában ezzel az új curriculummal indult be a PTE BTK biblioterápia szakirányú továbbképzési szakja, amelynek azóta is szakfelelőse. 2020-ban a Magyar Személyközpontú Pszichoterápiás és Tanácsadási Egyesületnél szerzett személyközpontú tanácsadó képzettséget.
2012 óta tart irodalomterápiás foglalkozásokat, vezetett csoportokat gyermeket váró szülőknek, átmeneti otthonban élő anyáknak, hátrányos helyzetű középiskolásoknak, normatív kríziseket átélő nőknek, időseknek, tanár, könyvtár és bibliaterápia szakos egyetemi hallgatóknak.
Eddig 165 tudományos és ismeretterjesztő közleménye jelent meg magyar, angol, olasz és finn nyelven, olvasásfejlesztéssel és irodalomterápiával kapcsolatos módszertani köteteket is szerkesztett. Három önálló kötete:
- Találkozás egy szellemmel. Kultusz, kiadástörténet, emlékezet (Zsák Judit néven), 2009
- Azért olvasok, hogy éljek. Az olvasásnépszerűsítéstől az irodalomterápiáig, 2017
- Élet a sorok között. Irodalomterápiás gyakorlatok mindenkinek, 2022
A könyvben említi, hogy nem mindenkinek való az irodalomterápia, vagy nem előnyös, ha önállóan, szakértői segítség igénybevétele nélkül olvas bizonyos szövegeket. Mikor fordulhat ez elő?
Ebben nincs konszenzus, nincs tudományos alapokon bizonyítva. Alapvetően klinikai területen is bárki számára lehet hatékony az irodalomterápia.
A könyvben Kate Thompson irodalomterapeutát, a terápiás naplóírás területén elismert szakembert idézem, aki szerint bizonyos pszichiátriai betegek, a pszichotikus állapot közelében lévők számára nem ajánlott bizonyos formája, vagy egyes kórképek esetén valaki nem képes úgy kapcsolódni, csoportban működni.
A másik, a hétköznapi terápiák során szélesebb körben elénk kerülő kör a traumatizáltaké. Esetükben a traumák terén tájékozott segítő szakemberre lehet szükség, nem adhatunk pusztán a kezükbe egy könyvet, amely arról a traumáról szól, melyet ők is átéltek.
Ettől nem jobban lesznek, sőt: aktivizálódhatnak olyan élmények, melyek éppen mélyebbre lökik őket. A könyvben finn példa alapján bemutatom egy ilyen terápiás foglalkozásnak a stációit, hogyan mehet valaki mélyebbre úgy, hogy biztonságban érezhesse magát.
Mi van akkor, ha valaki magányosan olvas egy, a saját traumájával foglalkozó írást?
Van, akinek segíthet a feldolgozásban, de megvan a veszélye, hogy mélyül a traumája, illetve nem enyhülnek a vele kapcsolatos rossz élmények. Ha ez egy súlyos dologról szól, mint például Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című kötetében a kislány abuzáltsága esetén, ott nagy segítséget jelent a szakember támogatása.
Gyakran hallok olyan visszajelzést, hogy az ilyen traumákról szóló írások azt is hosszú időn át foglalkoztatták és nagyon mélyen érintették, aki szerencsére nem élt meg hasonlót, mégis visszatérő rossz gondolatai vannak miatta.
Miért olvasunk mégis ilyen történeteket? Miért van szükségem arra, élve a – szerencsés esetben – traumamentes életemet, hogy szörnyű tragédiákról, drámákról, életválságokról olvassak?
Teljesen természetes ez szerintem, egy egészséges ember működéséhez hozzátartozik az, hogy kitekintsen a körülötte lévő világra. Ha olvasok ilyen történeteket, az emberismeretem mélyül, tágul a világlátásom.
Ilyen értelemben az irodalomterápia empátiagyakorlat. Megismerjük a csoportban és a könyvben a másik ember problémáját, sorsát, mely bár nem a miénk, érzelmeket kelt bennünk, kapcsolódunk hozzá.
Mi az, amit a könyvek olvasása önmagában ad mindenféle egyéb segítség nélkül is?
Hozzásegít, hogy árnyaltabban lássuk a világot és benne az embereket. Fejleszti a kritikai gondolkodást, az etikus gondolkodást, a multikulturális szemléletet, az empátiakészséget, a toleranciát.
Ha találkozom olyan sorsokkal, amelyek ugyan nem az enyémek, de hiteles forrásból meg tudom ismerni őket, attól az én működésem is árnyaltabbá válik.
Ezáltal a mentalizációs képességem is fejlődik: sokkal jobban meg tudom érteni az emberek viselkedése mögötti motívumokat.
Az irodalomterápia Magyarországon
Magyarországon két szakmai egyesület létezik: a Magyar Irodalomterápiás Társaság (melynek elnöke Béres Judit) és a Magyar Biblioterápiás Társaság. Ezeken kívül is rengetegen vannak, akik végeztek különféle irodalomterápiás (biblioterápiás) képzést, melyből az első egyetemi diplomát adó szakot 2009-ben akkreditáltatta Hász Erzsébet.
Eleinte a könyvtárosok között terjedt el a módszer, de Béres Judit elmondása szerint egyre többen vannak, akik egyéb szakterületekre viszik be az irodalomterápia elemeit, például addiktológusokon, pszichológusokon és pszichiátereken kívül egyéb területeken – pl. körzeti orvosként – dolgozó orvosok. De van, aki az igazságszolgáltatás területén, például bíróként, jogászként alkalmazza. A büntetés-végrehajtás területén, a börtönökben, valamint szociális ellátásban is gyakori az irodalomterápiás foglalkozás.
Magyarországon az irodalom- vagy biblioterápia módszere az 1970-es évek második felétől van jelen, az első csoportokat Bartos Éva indította és ismertette meg a szakmai közönséggel. Akkor vált népszerűbbé ez a művészetterápiás módszer, amikor akkreditálták a képzést biblioterápia szakirányú továbbképzési szakként.
Borítókép és fotók: Sebestyén László
