Bár az első világháború végének kerek százéves évfordulója már lejárt, az egyik legjobban várt projekt még csak most jutott el a magyar mozikba – ez Peter Jackson, a Gyűrűk ura-filmek rendezőjének saját, első világháborúval foglalkozó dokumentumfilmje, a They Shall Not Grow Old (magyar fordításban: Akik már nem öregszenek meg).
A film elkészültéhez Jackson saját nagyapja volt az inspiráció, aki 1910 és 1919 között szolgált a brit hadseregben, és harcolt Franciaországban. Bár a Netflixtől kezdve az összes tudományos/dokumentumfilmes tévécsatornáig mindenki csinált már utólag színezett háborús műsorokat,
Jackson eggyel előrébb lépett: nem elmagyarázni akarta a konfliktust, hanem megmutatni, milyen volt az átlagos katonák szemszögéből.
Gáztámadástól megvakult katonák vezetik egymást az ellátóhelyreAz első világháborúról ugyanis sokkal kevesebb mozgókép maradt fenn, mint a másodikról, és azok is inkább hatnak úgy, mintha egy börleszket néznénk – a felvételeken mozgó figurák, amikor éppen nem életlenek, akkor a technikából adódó gyors mozgás miatt ügyefogyottnak tűnnek. Jackson csapata végigtúrta a BBC archívumát korabeli felvételek után kutatva, illetve a hanganyagok közül a háborút megjárt veteránok tucatjainak visszaemlékezését vágták be narráció gyanánt.
A film klasszikus fekete-fehér felvételekkel indul, és fél órán keresztül csak arról van szó, hogy mennyire várta mindenki a háborút, ki hogy hazudott az életkoráról a sorozáson. A film akkor színesedik ki, amikor megérkezünk a frontra, és az addig néma felvételeken megelevenedik a háború zaja.
A viszonylag vidám és könnyed indítás fokozatosan csúszik át nyomasztóba, ahogy a villámháborúra készülő katonák szembesülnek az új, modern hadviselés hétköznapi borzalmaival.
Dacára annak, hogy Jackson nagyapja is harcolt, nem próbálta hősnek feltüntetni a katonákat – egyszerű srácokat, gyári melósokat mutatott meg, akik egyáltalán nem arra készültek, hogy napokon keresztül egy lövészárokban kuporogjanak a hullaszagban, miközben az elesett bajtársaik tetemét patkányok rágják. Nincs semmi magasztos a ruhatetvek lárváit gyertyaláng felett égető bakákban, akik próbálják a pocsolyák fertőzött vizét felforralni, hogy legyen mit inniuk.
A küzdelem nem is az ellenséggel történik, hanem az elemekkel és az idegekkel. Látjuk a vizes bakancsban feketére fagyott, amputálásra váró lábfejet, halljuk a visszaemlékezést a sárba belefulladó 18 éves kiskatonáról. A levegőben robbanó repeszbombák után kétségbeesetten vergődő lovak és lovasaik látványa borzalmas, mint ahogyan az a visszafogott egykedvűség, ahogy a gáztámadásról mesél az egyik túlélő. „Onnantól kezdve, hogy valaki elkiáltotta magát, hogy GÁZ!, pár másodperced volt felvenni az álarcot. Azt mondták, ha nincs nálad, vizelj egy zsebkendőre, és azon át lélegezz. Én ebben sosem hittem, úgyhogy volt olyan, amikor egyszerűen a latrinához rohantam, és belenyomtam az arcomat egy vizelettel teli vödörbe.”
A film legfelkavaróbb része mégis a szuronyroham. Nem azért, mert annyi felvétel lenne, és fröcsögne a vér, hanem mert a néző nem tudja, mikor kezdődik. Ők sem tudták, és ez látszik a felvételeken. Azt viszont igen, hogy hogy bármelyik másodpercben szólhat a síp, és több száz métert kell megtenniük egy olyan terepen, amit előtte már hónapokig folyamatosan lőttek, tele van bombatölcsérrel, vízzel, hullákkal, hogy aztán egy több méter vastag szögesdrótakadály mögül pergőtüzet kapjanak.
Az egyik túlélő visszaemlékezésében ennél a jelenetnél mondja, hogy a fejük felett méterekkel húztak el a tüzérségi lövedékek, mindenki szinte megbénult, gondolkozni is képtelenek voltak, és az egyik katona zokogásban tört ki, mire a szakasz vezetője ordítani kezdett, hogy találják meg, melyik bőg, és azonnal lőjék le, nehogy tovább rontsa a morált.
Az egyetlen, kissé zavaró tényező a filmben, hogy nem derül ki, kiket hallunk a visszaemlékezésekben, egyáltalán hány megszólaló van (vannak jól felismerhető hangszínek, de összességében azért nehezen megkülönböztethetőek).
Annak én személy szerint örültem, hogy amennyire az előzetes élt a hatásvadászat összes eszközével, a film maga egyáltalán nem arra utazik, hogy könnyeket húzzon ki a nézőből.
Nincs benne lassan eleső katona, a barátját vonszoló hős, csak rossz és még rosszabb napok, amikről senki sem tudja, hogy mikor érnek véget, de ott kell lenni, és csinálni kell azt, ami a feladat.
Zárásként egy nagyon rövid kitekintést kapunk arról, milyen közönyös volt a társadalom reakciója a frontról visszatérő katonák iránt. Ez valószínűleg önmagában megérne még egy mozit, hiszen ezek az emberek olyan körülmények között harcoltak évekig, ami a hagyományos, hírhedten kimért angol etikettel teljes mértékben összeegyeztethetetlen, ráadásul a háború alatt elszenvedett pszichológiai traumák miatt az egyébként ép bőrrel hazakerült emberek is kiszámíthatatlanokká váltak.
Budapesten az Uránia vetíti, a weboldaluk szerint még háromszor (december 29, január 3, január 4.) de vidéki mozikban is el lehet csípni.
