Ha játékosan csináljuk, az is lehet buli, hogy megtanuljuk az összes magyarországi tájegységet a pontos helyesírásukkal együtt, meg az is, hogy összegyűjtjük a magánhangzó-torlódásos szavakat – mondja Rózsa Ildikó, a belvárosi Mars-program magántanulói csoport pedagógiai vezetője. Amikor arra vágynak a gyerekek, graffititúrára viszi őket a kerületben, a feladattudatot pedig úgy tanulják meg, hogy maguknak készítenek ebédet, sőt takarítanak is. Ildikó mára tanulóközösségek hálózatát hozta létre, és pedagógusokat is oktat a jó módszertanra.
Pont úgy kezdődött, mint a legtöbb magánsuli-alapítás: Rózsa Ildikó 2016 tavaszán úgy látta, hogy nem megfelelően foglalkoznak gyermekével az általános iskolában, és úgy döntött, elhozza onnan elsős kisfiát. A Facebookon talált egy hirdetést, amelyben azt írták: a belvárosban a jövő tanévben kislétszámú magántanuló-csoport indul, innovatív tanárokkal. Elment egy szülői találkozóra, és a legnagyobb meglepetésére a csoport ötletgazdája azonnal megkérdezte tőle: nem akar-e ő lenni az alapító, hiszen úgy néz ki, mint aki ért ehhez a feladathoz.
Ildikó ekkor már évek óta mint pedagógiai módszertani tréner dolgozott. Vagyis valóban volt fogalma arról, mi kell ahhoz, hogy egy iskola jól működjön. „Például differenciálás, projektoktatás, drámapedagógia, de leginkább egy irgalmatlan jó stratéga, akinek pedagógiai koncepciója, nevelésfilozófiai elvei vannak, és a módszertan is a fejében van. Nem árt, ha ő a helyszínen tartózkodik, ismeri a gyerekeket, netán maga is tanítja őket. És majdnem napi szintű egyeztetés kell a szülőkkel, kollégákkal, persze nem arról, hogy mit csinált és mit nem csinált a gyerek, hanem a közösen egyeztetett célokról, és hogy haladunk-e azok felé” – sorolja.
Rózsa Ildikó eredetileg tanító és drámatanár, valamint pedagógia szakott is végzett. Fotó: Sebestyén László
A tanulócsoport 2016 őszén el is indult egy nyolcadik kerületi irodaházban (azóta egy Csányi utcai kanyarral a hetedik kerületi Rózsa utca egyik bérházában kötöttek ki), és a sors úgy hozta, hogy mind a nyolc „kezdő” gyerek másodikos-harmadikos korú volt. Ma már kétszer ennyien vannak, és vegyesen 1-6. osztályos korúak. A négy tanév alatt többször kicserélődött a csapat, a csúcsév tavaly volt, 22 diákkal, ma az eredeti közösségből már csak ketten járnak oda. „Akik elmentek, azok nagyrészt azért döntöttek így, mert túlságosan messziről ingáztak be a belvárosba, vagy nem sikerült
a gyermek optimuma felé haladnunk, aminek sok oka lehet” – mondja Ildikó.
A pedagógusok mellett a szülők is beszállnak az oktatásba: az egyik anyuka például alapvetően társasjáték-pedagógus, és emellett a Youtube-on tanul meg különféle kézművestechnikákat, hogy azokat aztán továbbadja a gyerekeknek. Az asztalos apuka pedig barkácsszakkört tart.
„A gyerekek kedvence a háztartásigép-kibelező műhely volt, mindent szétszedtek, megvizsgáltak, majd összeépítették más géppé. És van egy festőművész édesanya, aki már egy éve ült az előtérben a kanapén nálunk, mert a kislányát nem lehet egyedül hagyni, amikor egyszer csak megszólalt: ha veszek igazi festővásznat és festékeket, ő szívesen tart egy komolyabb workshopot. Három órán keresztül festettek, imádták, meg is fogjuk ismételni” – vázolja Ildikó a „munkamegosztást”.
Miért Mars? Az alapító szülők gyermekük iskolájában kérdéseket tettek fel. Az igazgató azt mondta nekik, ha nem tetszik, elmehetnek a Marsra. Ebben a pillanatban azt érezték: „Ja, akkor megyünk!” – és megalapították a saját bolygójukat.”
Emlékbetörések, feldolgozatlan traumák
A csoportban van ADHD-s, autista, Asperger-szindrómás és beszédfogyatékos gyermek, sok elit, drága magániskolával szemben Ildiék abszolút vállalják az integrálásukat. „Mindenkivel vitatkozom, aki azt mondja, hogy minden gyermeknek, egyénileg más iskola jó. Nem, egészen egyszerűen mindenkinek egy empatikus, egyéni szükségleteket maximálisan figyelembe vevő közösség kell, ahol jó emberek veszik körül, támogatják az igényeit, és következetesen tartják a szabályokat, amiket meghoztak. Az már részletkérdés, hogy például a Waldorf-sulikban máshogy tartják a foglalkozásokat, vagy hogy az adott iskolában milyen hókuszpókusz-projekteket találnak ki.”
Szerinte minden attól függ, hogy a szülő támogató-e, és lényegében az is az otthoni, szülői nevelés következménye, ha valaki szabályozottabb környezetben érzi magát biztonságban. „Nincs olyan gyerek, aki úgy született, hogy hatévesen majd le akar ülni egy padba és 45 percig mozdulatlanul szeretne figyelni.”
Péntek délelőtt a Mars-csoportban, nincs katedra, padok, van viszont családias hangulat, bizalom és szeretet. Fotó: Sebestyén László
Ildikó tapasztalata szerint amikor a közoktatásból szabadabb, pozitív környezetbe kerülnek a gyerekek, mint amilyen egy tanulócsoport, szépen lassan lenyugszanak, elkezdenek gondolkodni, ötleteik lesznek, és kedvesen viszonyulnak egymáshoz.
„Mély szeretet alakul ki, és ezt iszonyú jó látni. Nem minden gyerek van teljesen rosszul a közoktatásban, csak nem tudja, hogy milyen jó, mennyire más is lehetne az élete – nem beszélve a szülőkről, a család egészéről!”
Emlékbetörés – így hívják, amikor egy gyereknél feldolgozatlan trauma jön elő. „Sok pedagógus sajnos hajlamos egóból felvenni, azt hiszi, őt utálja a gyerek, nem szeret odajárni, én viszont megmondtam a tanártársaimnak, hogy ez eszükbe ne jusson, hiszen a gyerek is tudja, hogy mi segíteni szeretnénk neki. És hogy ez valójában a bizalom jele felénk.” Volt olyan tanulójuk, aki három hónapon át sírt a vécébe bezárkózva, a többiek papírcetliket dugdostak be az ajtó alatt: „szeretünk, gyere ki” felirattal. Egyszerűen nem hitte el, hogy itt senki sem bántja, ahogyan a régi osztálytársai tették a régi iskolájában. „Ha nálam egy tanár azt mondaná egy gyereknek, hogy »fogd be a szád«, akkor holnap bezárnék!”
„Azt szoktam mondani: ahhoz, hogy a feszültség elmúljon, kétszer annyi idő kell, mint amennyit a gyerek eltöltött a közoktatásban. Olyasmi ez, mint a válás, idő kell, amíg a sebek begyógyulnak. Volt olyan tanítványom, aki még egy év után is állandóan azt kérdezte, hányasra értékelem őt. Ahányasra te magadat – szoktuk mondani. Azt mérd magadban, tettél-e erőfeszítést! Ha igen, akkor 5-ös! Adj egy ötöst! – és kacsintva összepacsizunk.”
Se büntetés, se jutalmazás
A Mars-csoportban két dologról mondtunk le már az induláskor: a büntetésről és a jutalmazásról. Azt gondolják ugyanis, hogy az önszabályozást, a feladattudatot nem bonyolult számtanpéldákkal lehet kialakítani a gyerekekben, hanem az önellátással. Ezért a szépen berendezett konyhájukban mindenki maga készíti el az ennivalóját: van teafőző, melegszendvicssütő (állítólag ez a sztár), és lehet például rántottát is sütni.
„Nulla cuccal érkeznek, mindig egy adott család az ügyeletes, hogy bevásároljon, és a gyerekek mindent használhatnak. Nekem ne mondja senki, hogy szomjas, hanem menjen ki a konyhába, és oldja meg! A feladattudat úgy kezdődik, hogy önmagadat kiszolgálod! Az egyenletmegoldás ehhez túl magas szintű absztrakció, de ez az alapja mindennek: így lehet megtanulni, hogy a dolgoknak eleje, közepe, vége, eredménye van.”
Emellett maguk porszívóznak, a vécépucolás is tud jó móka lenni, csak hangulat kérdése – persze azért hetente kétszer profi is kitakarít.
Nincsenek fix tanórák, hanem – miután 9-fél 10 körül mindenki megérkezik – a pedagógusok megkérdezik őket, hogy mit szeretnének csinálni. Persze van, aki addigra már elkezdett valamin ügyködni, de ha már másfél órája rajzol, őt is megpróbálják bevonni. „Nálunk nem az idő van elosztva, hanem a tér, otthon- és térpedagógiának is nevezem.”
Fogarassy Borbála és Rózsa Ildikó, a Mars-program pedagógusai. Fotó: Sebestyén László
Ahogy Ildikó fogalmaz: a tanárok „leplaccolnak” valahol a lakásban, a hat évfolyamra a NAT szerint felkészülten, és világosan látszik, hogy például Krisztivel angolozni lehet, ő magával jó eséllyel nyelvtanozni, Borival természettudományokat vagy irodalmat tanulni, Bogival történelmet, Julival matematikát, fizikát, Évivel, a pedagógiai asszisztenssel bármit.
„Olyan is előfordult már, hogy odajött hozzám valaki: diktáljak neki nehéz helyesírású szavakat. Logikusan szelektálunk, hogy mi az, ami az alaptantervben nagy marhaság, és úgyis előkerül koncentrikusan később. Tehát nem biztos, hogy ötödikben teljes mélységében fejükbe verjük
az összes mássalhangzótörvényt. De mindent felkínálunk, a lehetőség adott, hogy megtanulják.”
Ildikó azt mondja, ő igyekszik mindenből bulit csinálni. „A múltkor például az aspergeres kisfiú odajött hozzám nyelvtant tanulni, mondom neki: elájulsz, olyat mondok neked! Képzeld, van olyan szó, amiben több magánhangzó van egymás mellett! Húsz percig gurgulázva-hemperegve nevetett azon, hogy fiaié, annyira boldog volt!”
Ebéd után mindig kimennek levegőzni, vagy a Rózsák terére, vagy megnézik a Klauzál térnél Ildikóék közösségi kertjét. „Az a legjobb, ha spontán merül fel valamilyen téma. A múltkor például egyikük bedobta, hogy graffitit akar rajzolni, erre elindultunk, hogy megnézzük a környékbeli graffitiket. Aztán volt, hogy az egyik kislány azzal jött be: a nővérének megjött – hát persze, hogy egész nap a nővé válásról beszéltünk, úgysem tudott volna másra figyelni!”
Aki bele akar vágni, tudja, mire számítson
A jogszabályok szerint a magántanuló státuszban lévő gyerekek beiratkoznak egy iskolába, és ott félévente leteszik a kötelező vizsgákat. A marsosok egy része a visegrádi Apátkúti Erdei Általános Iskolához tartozik, és annyira jó a kapcsolat, hogy nemrég például a suli tornatermében szállásolta el magát az egész csapat, húszan, tanárokkal együtt, amikor csaptak arrafelé egy többnapos kirándulást.
Az Apátkúti Erdei Általános Iskola szerepel a Forbes februári számában megjelent magániskola-listán.
A Mars mögött álló Resuli a Megújuló Oktatásért Alapítvány közben lényegében a tanulócsoport-alapítás szakértője lett, persze Ildikóval az élen. Rendszeresen tartanak workshopokat, készítettek online tananyagot is, hogy aki bele akar vágni, tudja, mire számítson. Ildikó szerint akárhány fővel is indul el egy csoport, sosem lehet teljesen egyedül ott egy pedagógus. Legalább egy asszisztense vagy egy gyógypedagógus kell, hogy legyen mellette, és ha van felsős diák is, akkor még egy emberre – vagy félre – biztosan szükség van, illetve néhány óraadó szaktanárra, ha már bejön például a kémia. Így a bérköltség a Resuli kalkulációja szerint havi másfél millió forintnál kezdődik, ehhez jön még az ingatlanbérlés, mondjuk havi 250 ezer forint.
Ha havi kétmilliós büdzsével számolunk, ahhoz körülbelül 22 tanuló kell, így jön ki a budapesti átlagos 85 ezer forintos havi tanulmányi hozzájárulás (ami vidéken inkább 50-55 ezer). Ildikó szerint ennél magasabb tandíjnál már üzleti szempontok kerülnek előtérbe.
Itt a vége?
Aki ezekre a mankókra támaszkodva magántanuló-csoportot hozott létre, az azóta már módszertani képzésre iratkozott be a Resulihoz. „Szombatonként, 12 héten át oktattuk a tanárokat, másfél év alatt 39 képzésünk volt, akkora lett az érdeklődés.” És ha már afféle hálózat alakult a tanulócsoportokból, a tanárok átjárnak egyikből a másikba órát adni, sőt olyan is előfordult, hogy egymástól vettek át gyerekeket, vagy javasolták, hogy menjen át egy másik csoportba valaki. A tapasztalatcserét is fontosnak gondolják, ezért legutóbb például a Fürkész Innovatív Általános iskola alapítója, Berecz Zoltán tartott workshopot az érdeklődőknek (akiről Ildikó azonnal megállapította, hogy pont olyan jó stratéga, amilyen egy jó iskolához kell), és Dobos Orsolya, az Alapítványi és Magániskolák alternatív tagozatának vezetője és iskolaalapítási tanácsadó is szinte állandó vendég.
Kérdés, hogy az összefogás mire lesz elég. A parlament tavaly júliusban fogadta el a köznevelési törvény módosítását, amelyben a magántanulóságot megszüntetik, és a helyébe lépő egyéni munkarend lehetőségének engedélyezését az eddigi magántanulósághoz képest megnehezítik. Eddig ugyanis elég volt, hogy a háttériskola engedélyt adott a magántanulóságra, az egyéni munkarendre viszont az Oktatási Hivatalnak kell rábólintania. A kérvényezés most indult, június közepéig dől el a több ezer gyermek sorsa. (Idén, az utolsó tanévben erősen lecsökkent a számuk, mert sok igazgató már nem is merte kiadni ezt a státuszt.)
Dobos Orsolya szerint a tanulócsoportok a mostani formájukban meg fognak szűnni, talán a speciális, nagyon kis létszámú, sajátos nevelési igényű (sni) csoportok megmaradnak. „És lesznek, amelyek iskolává alakulnak, több helyen zajlik most az engedélyezési folyamat.”
Ildikó mindenesetre az év elején megkérte a szülőket: „Írják le, mit várnak tőlünk, mert sajnos lehet, hogy ez az utolsó közös évünk. Ha azt szeretnék, hogy készítsem fel a gyereküket a felvételire, nyugodtan mondják, akkor beleverem a fejébe a negyedikes anyagot, meg adok házi feladatot, simán tudunk mi itt differenciálni! Sokan nem is értették, mit akarok, azt mondták: hiszen ők bíznak bennünk, tudják, hogy arra haladunk, amerre kell, hogy minden gyerek a saját optimumát tanulja meg – erre szerződtek velünk” – meséli meghatódva. „Én meg mondtam nekik, hogy tudom, csak lehet, hogy erre már nem lesz idő.”
