A világ felső 1-2 százalékába tartozó elitnek meglepően kis része gondolja, hogy gazdag. Hogy lehet ez és mit üzen nekünk? Jónap Richárd vendégírása.
(A szerző a Concorde részvénypiaci stratégája. Korábban megjelent írásai itt olvashatók.)
Az amerikai jövedelmi rangsor felső tíz százalékába tartozó állampolgároknak mindössze az egynegyede érzi gazdagnak magát a Bloomberg friss felmérése szerint. Egy másik egynegyedük pedig szegénynek tartja magát. Nagyon könnyen lehet, hogy a közösségi média elmúlt bő egy évtizedének a térhódítása az oka annak, hogy egyre gazdagabban is egyre szegényebbnek érzi magát egyre több ember.
„A pénz narkotikum, amire manapság a gyerekkorától kezdve mindenkit rászoktatnak. Az emberek kilencvenkilenc százaléka, ahogyan azt már biztosan te is megfigyelted, állandó elvonási tünetekkel küzd. Egy százalék ránézésre élvez, de…”
Viktor Pelevin „Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre” című regényének orosz oligarcha főhőse, Fjodor Szemjonovics jellemzi így korunk társadalmát.
Augusztusban két olyan cikket is olvastam, ami alapján azt kell mondanom, hogy a regényhős Fjodor Szemjonovics teljesen fején találta a szöget.
Az ötéves kisfiú, Noel szívbemarkoló története augusztus elején járta be a magyar elektronikus sajtót. Noel egy lovastábor résztvevőjeként bánatában világgá ment, mert nem volt pénze jégkására. A kisfiú négy kilométert gyalogolt, mire egy arra járó vízirendőr felvette az addigra már síró és az anyukáját kereső kisgyermeket.
Hasonló történetek valószínűleg milliószámra fordulnak elő naponta a világban, amikor a nyiladozó értelmű gyermekek szembesülnek a pénz világhatalmával.
Ezzel egyidejűleg pedig azzal is, hogy a világháló valósidőben minden rezdülést közvetítő életrendjében mindig akad valami elfogyasztható, valami pénzköltési lehetőség. És mindig megjelenik a következő fogyasztási szint is, amire sok esetben már nem áll rendelkezésre elegendő pénz. Ez először egy jégkása vagy egy fagyi, később ruha, sportcipő, majd kocsi, lakás, óra, nyaralás, a sor végtelenül folytatható.
Az ötéves kissrác története után néhány nappal látott napvilágot a hangzatos „Are You Rich?” című írás a Bloomberg oldalán, ami rögtön kezdésként egy felmérés nagyon sokkoló eredményét mutatja be.
A Bloomberg és a Corus egy 1000 fő feletti, a teljes Egyesült Államokra kiterjedő mintán végzett közvélemény-kutatást olyan emberek között, akiknek az éves bruttó jövedelme meghaladja a 175 ezer dollárt (ez 60-63 millió forintnak felel meg), az USA-ban ők tartoznak a legfelső jövedelmi tizedbe.
Arra a kérdésre, hogy mennyire érzi magát gazdagnak vagy szegénynek a vizsgált csoportból valaki, a résztvevők egynegyede a nagyon szegény, szegény vagy a „getting by, but things are tight” választ adta. A válaszadók fele komfortosnak érezte az anyagi helyzetét, míg egy másik egynegyed érezte magát gazdagnak vagy nagyon gazdagnak.
Milyen világ az, ahol az Egyesült Államok legnagyobb jövedelemmel rendelkező egytizedéből – ami manapság a világ felső 1-2 százalékát jelenti –, csak az ebben az anyagi áldásban részesülők 25 százaléka érzi magát gazdagnak?
Egy, a közösségi média által immár több mint egy évtizede közvetített „életérzés” által uralt világ. Ez lenne az én személyes válaszom erre a kérdésre, és ezzel egyező választ ad erre a paradoxonra a Bloomberg szerzője is.
„A közösségi média soha eddig nem látott módon teszi egyszerűvé azt, hogy összehasonlítsuk a saját életstílusunkat a szomszédainkkal, a celebritásokkal, a profi sportolókkal vagy a régi egyetemi barátokkal az Egyesült Államok másik partján. Ez egy napi szintű bombázás – magánrepülőgépek, tékozló utazások, fancy ételek, lakásfelújítások és más csiri-viri bemutatásai a feltűnő fogyasztásnak. Néhány klikkeléssel könnyen érezhetjük úgy magunkat, hogy nekünk nincs elég, különösképpen akkor, amikor az ultragazdagok egyre több és több pénzre tesznek szert, és nő a percepciója annak, hogy egyre több és több ember marad (a fogyasztási lehetőségeit tekintve) az út szélén.”
Egy ilyen világban fordulhat elő az, hogy a már idézett amerikai felmérésben résztvevők kicsivel több mint 55 százaléka aggódik a pénz miatt. Ha az amerikai társadalom felső 10 százalékának csak az egynegyede érzi gazdagnak magát, illetve több mint a fele aggódik a pénz miatt, akkor mit érezhet a kevésbé tehetős 90 százalék? Vagy nagyon sokan az Egyesült Államoknál kevésbé gazdag országokban?
Döbbenetes szintlépés a fogyasztói társadalomban
Gyakran érzem azt, hogy egy olyan világban élünk, ahol bárminemű múltbeli összehasonlításban korunk átlagembere sokkal gazdagabb, mint elődei. És
paradox módon ezzel egyidejűleg talán sohasem érezte magát olyan szegénynek, mint manapság.
Ennek a félelmetes ellentmondásnak az oka pedig szerintem az, hogy a mobiltelefonok és a közösségi média térhódításának elmúlt 15 évében egészen döbbenetes szintlépés következett be a fogyasztói társadalomban.
A modern fogyasztói társadalom nagyjából százéves, születése az 1920-as évek elejére datálódik az Egyesült Államokban. A televízió megjelenésével szintet ugrott a reklám, amely egy rendkívül széles réteget elérő vizuális-pszichés generátorként az eladni kívánt dolgokról sugárzott pozitív életképeket ültetett be a potenciális vevők tudatába, vásárlásra ösztönözve őket. A televíziós média a hetvenes és nyolcvanas évekre egyértelműen a globális terjeszkedésben lévő fogyasztói társadalom központi idegrendszerévé vált, ahol minden egyes készülék egy-egy fogyasztói idegvégződés lett.
Most pedig álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig azt, hogy milyen léptékű szintugrást jelent a televíziós reklámokhoz képest a zsebekben lapuló mobiltelefonokon keresztül a mesterséges intelligencia (AI) segítségével személyre szabott tartalmakat közvetítő, és a hirdetési modellen alapuló közösségi média?
Legalább akkora változás ez, mint magának a fogyasztói társadalomnak a száz évvel ezelőtti kibontakozása.
A televíziós média helyett a globális hirdetési piacot letaroló közösségi média lett a fogyasztói társadalom új központi idegrendszere. Több milliárd aktív felhasználóval és egyben több milliárd tartalomgyártóval. Valós idejű eléréssel és elérhetőséggel és a már említett személyre szabott tartalmakkal.
Ahol például immár több mint 600 millió Instagram követője van Cristiano Ronaldónak: lassan a bolygó lakosságának egytizede kap tűpontosan szerkesztett és pozitivitást sugárzó tartalmakat a világ csúcsára feljutott élsportolóról. Az itt közvetített egyoldalú képben véletlenül sincs benne semmi abból a fájdalomból és fájdalomtűrő képességből, ami a portugál sztárt oda juttatta, ahol most ő van.
Napi 3-4 órában követve a közösségi média virtuális valóságát – amely a valóságnak egy sokszorosan szűrt változata – egyre több embernek van meg már az életében az ominózus 10 ezer óra, ami alatt mesterévé lehet válni szinte bármilyen tevékenységnek.
A probléma ezzel csak az, hogy egyre többen érzik immár 10 000 + órányi közösségi média tartalomfogyasztás „mestereiként” azt, hogy másoknak jobb vagy sokkal jobb az életük, mint amilyen az övéké.
Az egyre növekvő kielégítetlen és kielégíthetetlen vágytömeg pedig mérhetetlen frusztrációhoz vezet. Olyanhoz, aminek eredményeképpen a világ legmagasabb jövedelmével bíró 1-2 százalékába tartozó amerikaiaknak mindössze az egynegyede érzi gazdagnak magát.
Jónap Richárd
részvénypiaci stratéga – Concorde Értékpapír Zrt.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
