Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]


Bővebben

Egy évnyi járvány alatt 30 évet léptünk vissza a nemek közti egyenjogúságban?

Ez már rég nem a nyolcvanas évek, de egy dolog nem változott: még mindig komoly kihívás dolgozó anyának lenni – írja véleménycikkében a New York Times-on Kim Brooks. A Small Animals: Parenthood in the Age of Fear című könyv szerzője cikkében feszegetett kérdések Amerikán túl érvényesek Magyarországon is: ha szűk egy évnyi világjárvány elég volt ahhoz, hogy leépítsen három évtizednyi fejlődést, akkor tulajdonképpen mennyire volt valós a haladás? 

Ha nem teheted meg, hogy egy szegényebb nőnek fizess a munkájáért, vagy magániskolába járasd a gyerekedet és kínosan hallgass a költségeiről, akkor beszorulsz az alulfinanszírozott és túlszabályozott iskolák és iskola utáni programok lehetőségei közé – kezdi gondolatmenetét Brooks.

A jelen nem tűnik fenntarthatónak, a nők nem akarnak visszafelé haladni, ugyanakkor mindannyian saját karrierjükre és családjukra koncentrálnak. Kiút nincs, de ha elég keményen próbálják, lehet út felfelé – a feminizmus pedig jó motiváció a státusz megszerzéséhez. Legalábbis így volt ez a Covid-19 berobbanása előtt. Az elmúlt évben azonban mindez megváltozott, írja Kim Brooks a New York Times oldalán.

Alig egy-két hónappal a világjárvány kitörése után világszerte világossá vált: az intézményrendszerek, amelyekre támaszkodnunk kell, az összeomlás szélén állnak, és nincs háttértámogatásuk. Pontosabban a nők, az anyák a háttértámogatásuk.

A nők izolálása a történelem során korábban is alkalmasnak bizonyult arra, hogy elvegye hatalmukat, befolyásukat, és – bár a járvány alatt egyfajta szükséges rossz ez –, manapság is beillik egy kiváló társadalmi kísérletnek.

Az amerikai számokat tekintve: a több mint egymillió nagykorú között, akik tavaly szeptemberben kiléptek a munkaerőpiacról, 865 ezer volt nő. Közülük sokan elestek a munkanélküli segélytől, miután nem léptek vissza dolgozók közé. A munkában maradók negyede a csökkentett munkaórákat, félállást vagy a felmondást fontolgatja.

Az, hogy bölcsődék és óvodák folyamatosan újra és újra bezárásra kényszerülnek, becslések szerint 64,5 milliárd dollárnyi bértől vonja meg az anyákat az USA-ban.

Még azok anyák is, akik meg tudták tartani állásaikat, négy-ötször gyakrabban kényszerültek munkaidejük csökkentésére, mint az apák. Ők az esetek több mint felében így a betegszabadságtól és egyéb járandóságoktól is elesnek.

Minden nő, aki egy-két hónapnál többet töltött már gyermeke miatt valamilyen formában szabadságon, tudja, hogy ezt a munkaerőpiac még ma is az elkötelezettség hiányaként aposztrofálja, és hogy az ilyen könnyen ürügyet szolgáltat a munkáltatóknak a menesztésre – írja Brooks.

A kilépés a munkaerőpiacról pedig könnyedén válik egy egyirányú utcává, és erősíti azt a természetesnek, univerzálisnak és elvitathatatlannak tűnő állapotot, miszerint kizárólag a nők lehetnek a gyermekek első számú gondozói.

Mindezek alapján sokan gondolják úgy, hogy a nemek közti egyenlőség elmúlt harminc évben elért eredményeit a Covid-19 és szövődményei megölik. De mennyire volt valós a fejlődés, ha ez valóban megtörténhet?

A New York Times vendégszerzője szerint a járvány azt tette világossá, ami eddig rejtve volt. Felhívja például arra is a figyelmet, hogy a járvány első amerikai hullámában jelentősen visszaesett a koraszülések száma és így a csecsemőhalálozás, jó eséllyel annak köszönhetően, hogy a nők nagyobb arányban tehették meg azt, amit korábban nem: otthonról dolgozhattak a harmadik trimeszterben.

Kiderült továbbá az is, amit eddig csak éreztünk, de mélyen hallgattunk róla: a csecsemők számára a legmegfelelőbb környezet az otthon, gondoskodjon róluk akár az anyjuk, apjuk, más hozzátartozó vagy szakember – írja az amerikai szerző, arra utalva, hogy az Egyesült Államokban sok kisbabát pár hónapos korában bölcsődébe adnak. Persze erről társadalmi szinten beszélni azt jelentené, hogy minden gyermeknek biztosítani kellene erre a lehetőséget, ezzel pedig újabb komoly kihívás elé állítanánk a gazdaságot. 

Nem vagyok optimista a változások kapcsán, írja Brooks. Egy újfajta feminizmusra lenne szükség. Egy olyanra, ami nem a sikeren alapul, hanem a szolidaritáson, és elismeri, hogy azok a nők, akik akarnak és tudnak gyereket szülni, a legkülönbözőbb anyagi és kulturális háttérrel rendelkeznek. Ahelyett, hogy a járvány után visszatérünk a korábbi állapothoz, egy fenntartható rendszert kellene kidolgozni a nők támogatására, progresszív szabályokat a juttatásaikra az otthon ápolás esetén is.
Egy barátnőjét idézve a szerző azt mondja:

Amerika és a világ 20 másodperc alatt omlana össze, ha a nők elkezdenék egymást támogatni ahelyett, hogy hagyják magukat kihasználni a munka minden formájában.

Nyitókép: Standsome / Unsplash


"Itt nincs állami támogatás, nincs társadalombiztosítás, mindenki kimegy a pályára és megküzd a többiekkel!"