Az ügy lényege, hogy a magyar állam korábban kiszervezte a végrehajtás intézményét, ezt pályázat útján lehetett elnyerni adott körzetekre. A megfelelő szakvizsga után pályázhattak a jelöltek a rendre meghirdetett pozíciókra. A pályázatokról az Igazságügyi Minisztériumban (IM) döntöttek. A pályáztatási rendszer miatt végrehajtónak lenni különösen jól jövedelmező üzlet, hiszen aki elnyer egy-egy körzetet, az verseny nélkül dolgozhat évekig, a törvény önmagában komoly monopóliumot ad a végrehajtó irodáknak.
Csakhogy a pályázatokat nem mindig azok vitték, akik jól szerepeltek, hanem sokszor azok kerültek pozícióba, akik jó kapcsolatokkal rendelkezve el tudták azt érni. A kulcsfigurák Schadl György és Völner Pál voltak. Völner az IM-en belül intézte úgy, hogy a pályázatokon a “megfelelő jelöltek” legyenek a befutók, ezért pedig a vád szerint pénzt kapott a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar elnökétől, Schadl Györgytől. Schadl keze sok helyre elért, például a szakvizsgákat is el tudta intézni a pályázóknak, hogy formailag megfeleljenek a követelményeknek. Az elnyert végrehajtói mandátumokért cserébe Schadl pénzt kért azoktól, akik a segítségével jutottak a jól jövedelmező üzlethez.
Völner Pálhoz hasonlóan Schadl György, a végrehajtói kar elnöke sem vallotta magát bűnösnek a bíróság előzetes meghallgatásán. Tagadta, hogy pénzt adott volna át Völnernek. A végrehajtóktól kapott összegekről pedig azt állította, hogy azokat azért adták át neki, mert korábban kölcsönadott az érintetteknek
A végrehajtói pályázatok a feltalálóként is sikeres Rogán Antal kancelláriaminiszter hatóságához, a Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatóságához kerültek a botrány kirobbanása után.
