Újra elindult a Cápák között üzleti showműsor az RTL-en, Balogh Petya pedig ismét megírja hétről hétre a Forbes.hu-ra, milyen volt egy-egy adás a kamera másik oldaláról nézve.
Cápák közül – dupla presszókávé
Új év, új széria a Cápák közöttből! Immár az ötödik évaddal jelentkeztünk az RTL műsorán. Pedig amikor Máté Kriszta először felhívott és megkérdezte, hogy lennék -e Kutya a Nagykutyákban, akkor még szerintem sem ő, sem én nem gondoltuk, hogy ez a műsor ekkorát tud menni hazánkban. A felkérés óta rengeteg minden történt, már azon túl is, hogy végül Cápák lettünk. Az első évad előtt az sem volt biztos, hogy bármilyen műsorsávban bárkit a tévé elé lehet ültetni egy üzleti showműsorral. A tévében vagy énekeltek, vagy tizennyolcas karikás illetlenségeket műveltek a reality műsorok sztárjai, de semmiképp sem üzleti modellekről és feladott tulajdonrész százalékokról tárgyaltak.
De aztán az első évad jól sikerült és a műsor lassan a hazai televíziózás egyik legnézettebb sorozatává nőtt, egyre jobb műsorsávba előrelépve. Én pedig az utóbbi évadokhoz hasonlóan megírom nektek, hogy milyen volt egy-egy adás a kamera másik oldaláról nézve. Kezdjük is!
Tamás, az erdész
Az évad Tamással, a tetoválóművészből startuppernek állt erdésszel indult. A vállalkozó a globális felmelegedés és az erdőirtások problémájára a német Wegrow cég H2F4 fafajtájával oldaná meg. Terve, hogy harminchétezer fa elültetésével milliárdos profitot érjen el. A koncepció központi szereplője pedig egy applikáció lenne, amin keresztül lehet a fák adataid bármikor, bárhonnan megnézni.
A bökkenő persze az volt, hogy ehhez Tamásnak se pénze, se földje, se fája, se applikációja nincs.
Ő a vezérigazgató lenne az elképzelt konglomerátumban, aki szervezné az ültetést, a fejlesztést.
1,2 millió euróért 20 százalék ajánlott fel a megalapítandó cégéből, de sajnos egyik Cápa sem kapott a lehetőségen. Bár a vállalkozó sokszor elmondta, hogy ez egy startup, lássuk be, ez pont nem az. Ez igazából egy semmi, de még ha lenne is ilyen, az sem startup lenne, hanem egy erdészeti vállalkozás. Viszonylag nagy tőkeigénnyel, amiből földet, fát, traktort, alkalmazottat vesz, és a befektetéshez mérten kiszámítható, de limitált megtérüléssel, amihez jelentős türelemre is szükség lesz. A fák ugyanis sok év alatt nőnek nagyra, addig áll bennük a pénz, így még ha van is a tevékenységen haszon, azt nem lehet gyorsan visszaforgatni, csak lassan. Másrészt ha a feje tetejére áll is a cég, akkor sem tud egyedi lenni, versenyelőnyt elérni, nemzetközileg skálázni, hiszen az üzleti modellje, hogy valaki mástól facsemetét vesz, azt elülteti, és várakozik. Ez pedig meglepően könnyen másolható.
Mammuthworks
Második próbálkozónk Csaba és Attila volt, a Mammuthworks alapítói, tesók. Termékük a STE4LTH egy távirányítós autó. Ennyi. Na jó, egy karbonszálas négymotoros, 150 km/h-val repülő vadállat távirányítós autó. Mondjuk nem olcsó, mert 1550 dollárnál kezdődik, de cserébe egészen más, mint bármelyik másik a világon.
Egyik újításuk, hogy a drónokhoz fejlesztett kompakt, de nagy teljesítményű elektromotorokat közvetlenül a kerékagyba építik, így az autó hajtáslánca ki is van pipálva. Nincs váltó, differenciálmű, kipörgésgátló, ABS, fogaskerekek, szíjak, tengelyek. Legalábbis a fizikai valóságban. Ehelyett mindezeket szoftver szimulálja, és a négy közvetlenül vezérelt kerék pedig végrehajtja. Így egyszerűbb, könnyebb és sokkal kisebb szériában is gyártható maga a szerkezet – és brutális teljesítmény érhető el. A másik izgalom, hogy az alkatrészek nagyját 3D nyomtatással állítják elő, így a kisszériás gyártás is meg tudja már érni és könnyen, gyorsan fejleszthető tovább a termék.
Moldován Andrással egyből beleszerettünk a kisautókba,
és mikor kiderült, hogy ötmillió forintot kérnek 20 százalék üzletrészért, akkor hamar összedobtuk nekik a kért pénz dupláját, hogy együtt száguldozzunk velük tovább a naplementébe.
Amit én megláttam benne, az az, hogy két technológiai trendre ültek fel egyszerre, ami megváltoztathatja a piacukat. Egyik a nagy teljesítményű, olcsó, kis méretű villanymotorok trendje. Ahogy a mobiltelefonok elterjedése annak idején átalakította az akkumulátoripart, ezzel megágyazva a villanyautóknak, úgy turbózta fel az elektromotorokat a drónok növekvő volumene. A másik nagy trend a 3D nyomtatás megérkezése a gyártásba. Ma már tart ott az iparág, hogy nem csak a tervezés és prototipizálás, hanem a (kisebb szériás) tömeggyártásra is alkalmassá vált a technológia. Rugalmas, merev, kemény, hajlékony, tartós, kopásálló anyagokból is költséghatékonyan gyártható egy-egy alkatrész, ami ideális az autómodellezéshez is – de számos más iparágban is forradalmat hozhat.
Sallak Dóra/RTL
ZSAM Csokor
Alexandra a ZSAM Csokor nevű vállalkozásával állt elénk. Sütis dekorcsokrokat készít, amik a virágcsokrok anti-keto verziói. Magyarul műanyagba csomagolt műanyagot árult, kevés sütivel keverve. A tavalyi 2,6 milliós árbevételhez képest nyolcmilliós befektetésért 20 százalékot kínált a cégéből.
Bevallom, hogy férfiként sosem értettem a virágcsokrokat és sosem éltem meg a szépségüket.
Egyszerűen a csokor az olyasmi, amit néha venni kell, adni kell érte indokolatlanul sok pénzt, majd az ünnepelt hölgynek odaadni, aki egy ideig tologatja a pulton vázában, majd kidobja, ha már teljesen vállalhatatlanul halott az egész. Ez ugyanilyen volt, csak virág helyett egy kevés sütivel, így legalább a vendégek távoztával a csokor egy része diabétesszé alakul, míg a fél kiló csörgős fólia jobb esetben is a szelektívben landol.
Alexandra végül nem kapott befektetést, hiszen nem cége volt, hanem munkája. Kézműves sütivirágkötőként ugyanis nem képződik a munkájától független érték, nem skálázható a tevékenysége és nincs miben megtérüljön a befektető pénze. Kézműves szolgáltatásba nem lehet befektetni, immár ötödik évad óta.
Papírlapát
Negyediknek a Papírlapát érkezett, Edittel, aki saját definíciója szerint egy született MASZEK.
(De rég használtam ezt a szép magyar szót. A maszek (MAgán SZEKtor) kifejezés a kommunista évtizedek vállalkozóit jelölte, a kézműves kisiparosokat, akik mindig kitaláltak valamit és megcsinálták, még ha ez nem is volt teljesen legális akkoriban.
Edit pont ilyen volt. Iskolai technikaórákat idéző alkotása egy papírból hajtogatható lapátfej volt, melynek piaci berobbantásához keresett 15 millió forintot, 15 százalék tulajdonrészért, azaz leendő cégét egy laza százmillióra értékelve.
Ami szívmelengető volt benne, hogy Edit kitalált valamit, utánajárt, legyártotta, és a helyi boltokba bejuttatta a termékét.
Álmodott és megvalósított. És igazából erről szól minden vállalkozás, hogy meglátunk egy lehetőséget, megálmodunk rá egy megoldás, és tűzön-vízen át azt megvalósítjuk.
De sajnos nem minden álom elég jó ahhoz, hogy befektetőket meg tudjon győzni, így Edit is Cápa nélkül távozott. De az is lehet, hogy mégiscsak velünk volt a gond, hiszen Edit kilépő kommentje ez volt: „Nincsenek még megérve erre a Cápák.”
Fotó: Sallak Dóra/RTL
Green Drops
Az első adás zárása egy újabb családi duó volt, a Green Drops Farm Kft. Rotower nevű termékével. Ez egy hengeres alakú hidropóniás növénytorony, ami folyamatosan forog, így akár a természetes, akár a mesterséges fény egyenletesen éri a „lakóit”. Rácz Gréta édesapjával vállalkozik együtt, de határozottan ő a főnök. A termékük egy izgalmas új területen, a beltéri növénytermesztésben hoz újat azáltal, hogy egyedi formájú, mozgó rendszer. Egy ilyen rendszernek nem kell a föld, a napsütés, a trágyázás, nem eszik a bogarak, nincs soha szárazság és egész évben termel, ezért egy üvegházi rendszernél akár 30 százalékkal hatékonyabb beruházás lehet.
Eddig 100 ilyen tornyot adtak el, a tavalyi évet százmilliós árbevétellel zárva, idénre ennek a dupláját tervezve.
Maga a hidropónia sok világcég fantáziáját mozgatja, hiszen mind a végfelhasználói piacon, mind az nagyipari termesztésben idővel helye lesz, és szinte biztos, hogy az emberiség jövőjének egy fontos részévé fogja kinőni magát. Ha messzire tekintek a jövőbe, akkor az emberiség leválását szimbolizálja a környezetéről, a fajunk függetlenedésének egy komoly lépcsőfoka. Ugyanis ha az önellátásunkhoz csak energia kell, akkor az újabb bolygók (vagy a világűr) kolonizálása is, de a Földön való hosszútávú, fenntartható életünk is kivitelezhetőbb lesz. De már a jelenben is menőnek számít, ha télen a szoba sarkában LED fények alatt nő a saláta.
Grétáék megoldása egyelőre túl nagy ahhoz, hogy otthon elférjen a sarokban, és túl szép ahhoz, hogy a legköltséghatékonyabb megoldás legyen a nagyipari termesztésben. Amennyire értem, ők valahová a kettő közé lőnek igazán. De ez egyáltalán nem baj, hiszen menő az is, ha egy közösségi térben (iskolában, művházban, önkormányzatnál) élő – és ehető – dekorként forog a salátás torony. Az pedig mindennél vagányabb lenne, ha egy áruházban nem zacskózott fonnyadt salátát lehetne csak kapni, hanem friss, élő növényt vásárolhatnék.
A vállalkozók negyvenmillió forintért befektetésért jöttek, amit nemzetközi terjeszkedésre használnának, ezért cserébe öt százalékot ajánlottak cégükből.
Izgalmas területen innováltak, volt a terméküknek egyedisége, volt árbevételük, amit tudtak skálázni. Minden stimmelt, így befektetési ajánlatot is kaptak, Szabinától és tőlem, 20-20 millió forintért 10-10 százalékot kérve, egy visszavásárlási opcióval megfejelve. A befektett összeget ha visszakapjuk pár éven belül, akkor a szerzett tulajdonrészünk felét visszaadjuk.
A következő hónapok nagy kihívása, hogy ennyi meglévő befektető mellé vajon mennyire könnyen tudjuk beszuszakolni magunkat.
Az ötödik évad első adása így két ajánlattal és három kiszállóval zárult.
Fura volt újra viszontlátni magam a képernyőn, főleg mivel még éppen Thaiföldön nyaraltunk, így hajnalban a hotel business centerében kuksolva izgultam végig a műsort. A második adásra viszont már (szerencsére? sajnos?) hazaértünk, így azt az erre az alkalomra fenntartott televíziónkon nézhettük meg a családdal.
Dávid és a kripto
Keményen indult az adás, igazi színpadi felkonferálóval érkezett elénk Soós Dávid, kimaxolva a cringe életérzést. (A „cringe” a szekunder szégyen új neve, amikor is valami annyira kellemetlenül ciki dolgot látunk, hogy már mi érezzük rosszul magunkat az elkövető helyett.) Értem a színházi allűrt, de elhibázott kezdés volt, hogy vásári felkiáltóember jelenti be a sztárt, aki köszönés nélkül kéri kapásból, hogy fektessünk egymillió dollárt a kripto hedge fundjába.
Az ígéret amilyen egyszerű, olyan problémás is.
Adjunk most egy gurigát és 4-5 év múlva, Dávidék minden költségének levonása után 3,5 misit kapunk vissza.
Aki látott már tőkealapot, vagy befektetési lehetőséget, annak egyszerre kellett itt megszólaljon az összes vészcsengő. Ugyanis ilyet nem szoktunk hallani, és egyszerűen azért, mert tilos. Az, hogy a vállalkozó jól vagy rosszul fog tudni a mi pénzünkkel sáfárkodni, csak az idő dönti majd el. Nem lehet kizárni, hogy meg tudja sokszorozni a rábízott pénzt, de azt sem, hogy az utolsó fillérig elveszíti azt. Ezért nem ígérhet – sőt, még csak nem is sugallhat – olyat, hogy ilyen extrém hozamokra számíthatunk.
Az alapkezelés, mások pénzének az elkérése és forgatása minden fejlett országban szigorú szabályokhoz és állami felügyelethez kötött, hogy megvédjék a kisembereket a nagyot ígérő csalóktól. Ezen a fontos védőhálón két lyuk van. Az egyik, hogy lehet fejletlen országokban bejegyezni alapot, ahol tiszta vadnyugat van, és semmi nem nehezíti ezeket a simlis ígéreteket. A másik lyuk maga a kripto. Egy olyan eszközosztály, ami javarészt felügyelet, törvényi elvárások és jogi kontrollok nélkül (általában némileg gyanús ígéretek mentén) sokmillió ember sokmilliárd dollárját szippantotta be. Én értem és szeretem a mögöttes (blokklánc) technológiát, de kifejezetten rühellem az arra felhúzott kriptodevizákat. Dávidék ennek a kettősnek a kombinációjára kerestek befektetőt. Egy kajmán-szigeteki alapkezelő gyár által létrehozandó kripto hedge fundba fektetni orosz rulett. Ugyanis ha minden pénzünk nyom nélkül eltűnik, akkor sincs kihez fordulni. A rendőrség, az MNB, a bíróság valószínűleg széttárja a kezét, hogy hát ez van. Minek ment oda.
A Cápák elhajtották őt, az internet népe pedig cafatokra tépte Dávidot az adás után.
Fotó: Sallak Dóra/RTL
Oh My Pearl
Következő hősünk szinte mindenben az ellentéte volt a szuper magabiztos gurunak. Glória az Oh My Pearl márkával és kézzel készített gyöngy-ékszerekkel és ruhákkal járult elénk. Neki gyerekkori kattanása és nagy szerelme a gyöngyfűzés. Elkötelezett ügyfeleinél ez már többről szól, mint egy termék megvásárlása, a Pearl Girl-ök identitásába épül be az életérzés, amit a gyöngyök sugároznak. Bár 70 ezer követője van a közösségi térben, de ebből csak éves hárommilliós árbevételt sikerül realizáljon.
Az igazán meglepő benne az a radikális őszinteség, ahogy önmagáról beszél.
„Engem az élet nem áldott meg egy jó személyiséggel.”
Szinte sokkoló valakitől ilyet hallani. Az életében a szerelem hozta el azt a pontot, ahol ezt beismerte, és fejben átkapcsolta önmagát, hogy méltó társa lehessen a párjának. Dolgozik önmagán, fejlődik, változik és ez példaértékű. Szerintem az, hogy hová jutunk el az életben, javarészt azon múlik, hogy hogyan gondolkodunk. Fejben írjuk a programunkat, ami utána mindent meghatároz. Ezt a legnehezebb felismerni, beismerni és utána kezdeni vele valamit.
Bár Glória befektető nélkül, de rengeteg szeretettel távozott. Egy kézműves kisiparos vállalkozásba továbbra sem lehet befektetőt bevonni. De talán nem is kell.
Wedding Manager App
Következő áldozatunk egy fiúbanda is lehetne a 80-as évekből, bár a floridai napfény helyett az informatika sugárzik róluk, hiába az egyenöltöny. Tamás, Ábel és István ugyanis egy esküvőszervező platformmal, a Wedding Manager App-pal érkeztek hozzánk. Huszonöt millió forintért jöttek, amiért 5 százalékot adnának a cégükből.
A tézisük, hogy az esküvői iparágban nem történt meg az az online platformosodás, mint a szállás, az ételrendelés vagy éppen az autómosás esetében. Végtelen sok szolgáltató, végtelen sok kategóriában kínálja a nagy esküvői puzzle darabjait, de ezeket maximum egy magazinban vagy egy kiállításon tudjuk egy helyen összeszedve látni.
Erre hozták létre a mobilos alkalmazásukat, amiben – a közösségi médiában megszokott módon – végtelenül görgetve lehet csemegézni a szebbnél szebb részletek között. És ha valami tetszik, akkor arra árajánlatokat is kapunk, így nem csak nézelődni tudunk, de egyben bezsákolni is a portékát. Már elérték az első párszáz szolgáltatót és párszáz jegyespárt is, most kapcsolták be a fizetési rendszert. Az árbevétel még csak párszázezer, ami az eddig elköltött 80 millióhoz képest nem sok.
„A részemről mars ki!”,
vágta rövidre a pitchet Moldován András, és sorban ugráltak ki a többi Cápák is a vízből. Szerencsére a csapat maradt, így átbeszélve a lehetőséget, én végül tettem nekik egy ajánlatot a 25 milliómért 12 százalékot szerezve. Az adás után persze kaptam hideget-meleget a közösségi oldalakon. A leggyakoribb kifogás az volt, hogy miért költött el a csapat ennyit, ha ilyen kicsi még a bevétel. Sajnos ez szoftvercégeknél egyáltalán nem számít kirívónak. Az első bevételig a legtöbb csapat 40-60 millióból szokott eljutni, de nem ritka a százmillió fölötti indulóköltség sem. Persze vannak példák, ahol szuper leanben sikerül ezt megugrani, de ami ennél fontosabb, hogy a csapat a termékkel talál-e olyan üzleti modellt, amiben bevételt tud generálni. Az első párszázezer forint ugyan tűnhet kerekítési hibának, de mégis azt bizonyítja, hogy egyáltalán létezik az elképzelt üzleti lehetőség, és ezáltal jelentősen csökkenti a befektetői kockázatot.
Fotó: Sallak Dóra/RTL
Balazs Kicks
Az ötödik évad második adását az eddigi egyik legmenőbb arc zárta. Pachert Balázs, a Balazs Kicks alapítója cipőket forgalmaz. 230 ezres követőtábora (a műsor hatására 360 ezerre nőtt) havi 250-300 ezer webshoplátogatássá alakul, amiből tavaly már milliárd forintos árbevételt tudott csinálni csapatával. (Érdekes összehasonlításban, hogy míg Glória a 70 ezer követőből három milliót csinál évente, addig Balázs 230 ezerből egymilliárdot.) Ahogy magát aposztrofálja, ő a Cipők Cápája.
Nem akármilyen cipőket forgalmaznak, hanem a nagy márkák limitált szériás, különleges darabjait, amikért egy normális utcai cipő sokszorosát fizetik a fiatalok. Akár többmillió forintot egy pár sportcipőért.
Hát én itt szálltam ki. Számomra ebben benne van minden, ami baj a világgal.
Amikor egy gyerek többszázezer forintos sportcipőben megy tüntetni a tanárok mellett, akkor az nekem cringe. (Ha eleget használjuk ezt a szót, akkor is boomerek maradunk nekik.)
Maga a jelenség viszonylag új, minden országban több hasonló forgalmazó futott fel, itthon is létezik jó pár konkurens csapat. A cipőket nem triviális beszerezni, Balázsék is harmadkézből veszik, azaz köztük és a gyártó között még két köztes szereplő teszi rá az árrését.
A pofátlanul fiatal Cipőcápa 200 millió forintért jött, amiért 10 százalék részesedést ajánlott a cégéből. A pénzből külföldre terjeszkedne, más ruhaszegmensekre bővülne. Én ezt nem hiszem el, szerintem minden országnak már megvan a maga Balázsa, az ő ereje pont abban rejlik, hogy a hazai fiatalok körében népszerű, magyar nyelvű videóival ráveszi a közönségét a vásárlásra. Ez nem fog menni szlovákul.
„Pont akkorát fogsz pofára esni, mint amekkora most a sikered”
– próbálja lehozni a földre Moldován András, nem sok sikerrel.
Balázs csendes erővel, magabiztosan tárgyal, de érzem, hogy igazán sem öregembert nem akar a nyakába, sem pénzre nincs szüksége. Szerintem azért jött ide, hogy nemet mondhasson a Cápáknak az ország előtt. És bár nagyjából Levente meg is adná neki, amit kér, nemet is mond.
Hát így indult az idei évada a Cápák közöttnek. Már érezni, hogy a startup finanszírozási piac kiszáradt, kifogytak az állami tőkealapok, az inkubátorok és az EU-s pénzből bőkezű kockatőke alapok is. Nincs EU-s pénz, nincs állami pénz, magántőke pedig sosem volt igazán. Izgalmas idők ezek, főleg befektetőként. Vasárnap este hétkor újra találkozunk az RTL műsorán!
