A közösségi média a társadalmi kapcsolatokat és kapcsolattartást sok évszázados változatlansága, majd nagyon lassú, fokozatos evolúciója után, egycsapásra új dimenzióba helyezte. A folyamat kezdetleges gyökerei a múlt század elejére nyúlnak ugyan vissza (telefon, telex, fax stb.), de ezek olyannyira távol állnak mindattól, amit az internet technikai hátterére és magas penetrációjára épülő közösségi platformok ismertettek meg az emberiséggel és inyektáltak pillanatok alatt a mindennapjainkba, hogy gyökerekről alig, de még folytonosságról sem beszélhetünk.
A közösségi felületek – Facebook, Instagram, Tiktok, Linkedin – a legismertebbeket említve, paradigmaváltást hoztak nem csak a társadalmi kapcsolattartásban és az információ meg- és elosztásban, tudásátadásban, véleményformálásban és befolyásolásban, hanem a mikro- vagy inkább nanoszéfra, azaz szűkebb és tágabb ismerettségi körünkkel való viszonyokban is. Az addig professzionális médiamunkások és intézményesült szervezetek kizárólagos kompetenciájának tekintett tartalomgyártás nagyhirtelen mindenki joga és technikai képessége lett.
Képesítés, készségek, ismeretek és szakmai tapasztalatok, de legfőképpen etikai, erkölcsi és izlésbeli fékek nélkül, bárki világgá kürtölhette pillanatnyi érzelmeitől és aktuális ismereteitől vezérelt nézeteit bármilyen témában.
Írásom szűkebb tárgya épp e világgá kürtölés, pontosabban annak illúziója és az ezzel járó sajátosságok, eltájolódások és tévhitek, az egyén szempontjából pedig az önbecsapás, önámítás és önkép torzulás veszélyei.
Öt perc hírnév a „baráti” kör buborékjában
Mindnyájan a tömegmédián nőttünk fel. E műfajhoz szoktunk, értelmezésünkben a médium egy kisebb- vagy inkább nagyobbelérésű forrás, amely szinte mindenkihez eljut és amelyen keresztül megszólíthatjuk a társadalmat vagy annak egy meghatározott csoportját.
Médiát írni és médiában szerepelni egyfajta speciális státuszt jelentett, ismertséget, ezáltal nagyobb befolyást.
Egyúttal a nyomothagyás örömét is elhozta és vele egy csipetnyi áhított öröklétet. A professzionális újságírás és az intézményekhez kötött kiadás, sugárzás idejéig mindez privilegizált helyzetet biztosított mind az alkotóknak, mind a szereplőknek, mind a közzétevőknek. Ez szűnt meg egy csapásra az internet berobbanásával.
A közösségi platformok betörése és meredek felívelése lehetővé tette, hogy technikailag bárki „publikálhasson” a nagyvilágnak, a médiauniverzum részévé válhasson, s ezzel életre hívott és elvileg mindenki számára elérhetővé tett egy korábban kevésbé ismert élményforrást, amit manapság 5 perc hírnévként emlegetünk.
Ez az 5 perc azonban már nagyrészt nem tömegmédiumokban történik, hanem az egyes ember nano köreiben, amit a Facebook torzan a „barátok” szóval honosított meg, és amely pont mérete folytán csak erős eufémizmussal nevezhető hírnévnek. Itt természetesen az átlag közösségi platform használóról beszélünk, nem az influenszerekről (!), akik ideig-óráig valóban tömegeket érnek el és befolyásolnak megszólalásaikkal, hanem arról a kb. 3 milliárd emberről világszerte és 7 millió felettiről hazánkban, akik ezen írás pillanatában rendszeres közösségi média használónak tekinthetők.
A „barát” szó egy szempontból azonban mégis telitalálat. Pontosan utal e kör volumenére, esetlegességére, zártságára és legfőképp belterjes mivoltára.
A szakma gyorsan megtalálta az adekvát jelzőt a jelenség leírására: buborék. Buborékot fújunk magunk köré, annak minden jellemzőjével, gyorsan nő, de csak egy határig, önálló életet él, elszeparált, nem tud és nem is akar „egyesülni” más buborékokkal, fizikai határait feszegetve fújja fel magát, hogy minél nagyobbnak és attraktívabbnak lásson. S hogy a lufi párhuzamot teljessé tegyük: hogy valaki szemet vessen rá, „megvegye”, foglalkozzon vele, majd nagyot pukkanva befejezze rövid életét.
Saját magunk által kreált illúzió-világ
Ha nem tudnánk, hogy a közösségi médiának pont ez a pillanatnyi látszat örömszerzés, sikerillúzió keltés az egyik vonzereje, akár el is csodálkozhatnánk milyen sokan kerülnek a buborék bűvöletébe… és szállnak el. Nem reprezentatív Facebookos ismeretségi köröm gyakorta kommentelő és sztorizó tagjainak aktivitását analizálva – elég sokan vannak, lévén a kommunikátorok magukról is szívesen beszélnek –, meglepve tapasztaltam, hogy még jelentősebb – időnként több ezres – „baráti kör” esetén is mindössze néhány tucat, elvétve néhány száz ember reagál aktívan bejegyzéseikre. És természetesen nagyrészt ugyanazok.
Kimondhatjuk hát, hogy a „hírnév” jó esetben is néhány száz ember mechanikus like gomb nyomkodását és néhány tucat hozzászólását jelenti.
E tény azonban önmagában nem minősíti, se a bejegyzőt, se a platformot, ahol ez a különös színjáték zajlik. Sőt, felfogható aképpen is, hogy született egy intézmény, amely az egyén és baráti köre szempontjából teljesen demokratikus, nyitott, miközben soha nem látott gyorsaságú információ áramlást tesz lehetővé. A bejegyző mikroszkopikus szférájában és önnönmaga legnagyobb örömére és megelégedésére, hiúságának és nárcizmusának instant és folyamatos kielégítésére.
Buborékban könnyű az öt perc hírnévre szert tenni. De ez csak illúzió. Fotó: Braedon McLeod, Unsplash
A közösségi platformokon való „népszerűséget” meg kellene tanulnunk helyiértékén kezelni, ha esetenként csalódás is, tudatosítani magunkban, hogy bejegyzéssekkel vagy képekkel nem lettünk világhírűek, de még csak ismertek sem, mindössze egy újabb impulzussal szolgáltunk annak a körnek, akit elfogadunk beszélgetőtársnak és aki minket is hajlandó annak elfogadni.
Ennek hiányában – tartok tőle erre is sok olvasó tudna azonnali példával szolgálni virtuális baráti köréből – elkezdődik énképünk torzulása, önértékelésünk hamissá válik, képességeinket és helyünket tévesen ítéljük meg és fokozatosan, de viszonylag rövid időn belül egy illúzióinkból saját magunk által kreált világban találjuk magunkat.
Ez pedig nem csak azért veszélyes, mert egy virtuális, szubjektív énképet tekintünk valósnak, hanem különösen azért, mert a buborékon kívüli világ szereplői elképzelhető, hogy teljesen másképp vélekednek rólunk, netán ők látnak reálisan és eképpen is viszonyulnak hozzánk. Nekünk marad a meglepetés, hogy a lufinkon kívüli – azaz a „hátunk mögötti” – világ miként is gondolkodik rólunk. Ha és amennyiben a való világ impulzusai egyáltalán utolérnek.
Buborékhősökként vesszük fel az idétlen Don Quijote-szerepet
A buborékok belterjességük okán – például, hogy egy szakmában tevékenykedőkből kerül ki a többség – általában átlátszóak. Megmosolyogtató az az igyekezet, ahogy némely lufi – hasonlóan a macskához, amikor gyengeségét és sebezhetőségét próbálja palástolni – próbálja magát sokkal nagyobbra fújni, mint amekkora valójában.
S ha már szakma és lufifújás, nem lehet megkerülni a buborékosodás narcisztikus hatásának egy speciális leágazását: a szakmai közösségi terek (pl. Linkedin) szépségversenyeit.
Ezek egyre inkább a valódi kontroll nélküli teljesítmény-heroizálás, a céges és egyéni önfényezés terepévé válnak.
A virtuális térben tényleg létezik egy „B” bolygó, amely csupa tökéletes cég, sikeres karrier és zseniális személyiség otthona. Egy mikrokozmosz, ahol csak prezentálás kérdése, hogy egy csapásra minden apróság zseniális hőstetté konvertálódjon. Humánerőforrás menedzserek mondják, hogy megmosolyogtató mesevilágként tekintenek e fórumokra, miközben a meghirdetett állásokra hosszas keresés után sem találnak alkalmas jelölteket.
Don Quijote szerepébe bújva gondolkodunk a buborékunkban. Fotó: Matthew Schwartz // Unsplash
A buborékok buborékhősöket kreálnak, akik hasonlóan Cervantes hőséhez – aki rengeteg lovagregény olvasása következtében abban a meggyőződésben élt, hogy ő maga is vándorló lovag – afféle Don Quijote szerepbe kerülnek.
A virtuális világok szubjektivitásának és vicces, vagy inkább tragikomikus jellegének egyik tanulságos előképe Cervantes műve és hősének totális eltévelyedése.
A buborék sajátja az is, hogy rövid életű, így a közösségi ismertség is zömében percbuborékok sorozata, amely időnként ereszt, esetleg ki is pukkan. Ez általában az érintettnek váratlan és fájdalmas, környezetének vicces, esetleg szánni való. S ha már buborék, emlékezzünk az internetlufi kétezres évek eleji, vagy az ingatlanbuborékok időnkénti kipukkanására, amely egész gazdaságokat képes megrengetni.
A kipukkanás kijózanodást és keserű szembenézést hoz.
Lekerül a smink, és a tükörbe nézve kiderül, hogy magunkra se ismerünk. Már ha egyáltalán merünk tükörbe nézni smink nélkül. Avagy Vörösmartyt idézve „Eloszlik, mint a buborék s marad mint volt a puszta lég”.
Buborékunk szemüvegén keresztül nézzük a világot
A buboréklét másik nagy veszélye, hogy a külvilágot is saját mikroszféránk speciális szemüvegén át, hírválogatásain és kommentjein keresztül érzékeljük, anélkül, hogy egy-egy téma lehetséges sokszínűsége akár érintőlegesen is beúszna horizontunkra.
Ennek az önbuborékhoz hasonló mértékű torzító hatása van, csak nem saját magunk, hanem a külvilág megítélésére.
Miután mára kevésbé jellemző a site-, különösen híroldalak direkt látogatása, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ olyan, amilyennek „baráti körünk” szemüvege láttatja, hogy azok a fontos események, hogy ott vannak a súlypontok, hogy az a többségi vélemény, amit a személyes oldalunkon épp megosztott írás vagy hírfolyam képvisel.
Ennek a hatása azonban az eddig analizált öntorzító buborék illúziónál lényegesen súlyosabb és messzebbre mutat. Társadalmi következményei vannak ugyanis: életképessé tesz egyébként elabortálásra méltó eseményeket, felerősít egyébként gyorsan elillanó jelenségeket, többségivé varázsol egyébként kisebbségi véleményeket, kikerekít egyébként torz képeket, elfogadhatóvá tesz egyébként elfogadhatatlan viselkedést és attitűdöket. Komplexitása révén azonban a buborék jelenség eme dimenziója mélyebb kifejtést igényel egy másik írásban.
Nagy Bálint
Tanszékvezető főiskolai tanár
A vendégszerzők nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Braedon Mcleod
