Egy éve azt gondolta a piac, hogy a kormány a választási osztogatás után beleáll a költségvetési szigorba és lehajol az uniós pénzekért. Szigor lett is (a maga rezsicsökkentés-csökkentős, illetve bárkire bármikor különadót kivetős módján), de a pénzekért nem tettek teljesen eleget a brüsszeli elvárásoknak. Annyit nem ért.
Amikor decemberben létrejött a kompromisszum arról, hogy a pénzek végleg nem vesznek el, de a lehívásukért még sokat kell tenni, azt gondolta a piac, hogy nem jó, de nem is tragikus, majd megegyeznek és nyártól dől a lé. Most február van és még mindig azt gondolja a piac (ezen alapulnak a makroelőrejelzések alappályái), hogy előbb-utóbb, az se baj ha csak ősszel, de beindul a pénzeső.
Mire fel ez a várakozás? Mert egyrészt ez lenne a normális, de ha a kormány nem így gondolja, a kényszer akkor is egyre nagyobb úr. A kuruckodás, az, hogy a piacról kénytelen magát finanszírozni az ország sokkal drágábban, iszonyat összeget emészt fel, háztartási szinten erre mondaná Mariska néni, hogy szórjuk ki az ablakon a pénzt, ez az igazi értelmetlen és nyilvánvaló pocséklás. De a kormánynak vannak fontosabb szempontjai.
Végre javult a külpiaci környezet, visszaestek az energiaárak, javultak az európai növekedési várakozások, nem annyira csücskös a makrohelyzet, mint amitől a legtöbb szakértő tartott tavaly nyáron. De az infláció tetőzése Magyarországon csúszik, nálunk továbbra is sok a bizonytalansági tényező, a jegybank nem tud engedni a szigorból, a hitelszűke fojtogatja a gazdaságot. Erre a kormány inkább maga igyekszik támogatott hitelkonstrukciókkal elrőrukkolni, de a legnyilvánvalóbb irányba, az EU-s források felé továbbra se látszik egyértelmű lépés, csak a szokásos süketelés hallatszik.
Kikerülhetnek a kormányhoz köthető politikusok az alapítványokba kiszervezett egyetemek vezetéséből, kavarnak a bírói függetlenség megerősítése körül is, de semmi olyan, ami egyértelműen eloszlatná a kételyeket. Látszatintézkedésekről sok hír van, gyártják szakmányban a rendeleteket, bármilyen veszélyhelyzetre hivatkozva ezt korlátlanul megtehetik. Egy dolog nem látszik: valós szándék a jogállami hiányosságok helyrehozatalára. Az uniós elvárások egyértelműek és nincs jele annak, hogy lazára vennék a figurát Brüsszelben a magyar pénzekkel kapcsolatban.
Nagyon úgy tűnik, hogy a magyar kormány változatlanul kitart a kísérletezés-trükközés mellett, hátha az elvártnál kevesebbet adva, a rendszer lényegét megtartva is be tudja zsebelni az uniós forrásokat. Sokat addig nem vállal, amíg nincs teljesen sarokba szorulva. A gond az, hogy ezt egyre kevésbé fogja tolerálni a piac. Ha sérül a hit abban, hogy még idén beindul a pénzáramlás, a forint gyengülése bármilyen magas jegybanki kamatszint mellett jelezni fogja.
Az S&P leminősítése és kapcsolódó kommentárja óta egyértelmű, hogy az idő fogy, már nem lehet a végtelenségig húzni az időt. Ha az év második felében is csak a szájkarate marad, pénz meg sehol, az unióban egyre inkább leszakadó ország makromutatói indokolhatják a következő leminősítést. Az pedig már a bóvli kategória lenne, amely komolyabb ugrást okozhatna az ország finanszírozási költségeiben, a forint gyengülése pedig veszélybe sodorná az infláció letörését.
A következő hónapok kérdése, hogy javulhat-e annyit a külső környezet, hogy ezt a helyzetet elkerüljük. Ha nem, vajon megkockáztatja-e a kormány a bóvlit, vagy ez lesz az a bizonyos fal, ami előtt padlóféket nyom és leteszi a fegyvert Brüsszel előtt azon az áron is, hogy a kényszerűen bevállalt intézkedések teljesen ellentétesek azzal az iránnyal, amerre az elmúlt években vitték az országot.
