A hatodik Zwack

Nem tudtam, hogy Wallenberg és Demján is kellett hozzá. Mert, hogy II. József – állítólag – azt mondta, hogy „Das ist ein unicum”, az ugye sokaknak megvan. De hogy utána […]

Bővebben

Bársony Katalon, a Romédia vezetője. Fotó: Sebestyén László

Látom a válságot, de nem vagyok hajlandó elfogadni – Bársony Katalin portréja

Bársony Katalin művészet és tudomány között egyensúlyozva töltötte eddigi életét, ma már tudja, hogy nem kell választania. Új dokumentumfilmje, a Csillagfény távolság a jazz szeretetével kezdődött, egy véletlen találkozással folytatódott, megjárta Amerikát és az HBO is bizalmat szavazott neki. 

Katalin gyerekkorának nagy része púderszagú öltözőkben és lámpáktól túlmelegedett színpadokon telt, tehetséges táncos volt a Bihari János Néptáncegyüttesben. Bár a néptánc örömtánc bárkinek, aki nézi és annak is, aki csinálja, feszes és fegyelmezett munkarendet követel. Katalin heti 4-5-sokórás próbán, gyerek- és felnőttelőadásokon edződött, Kossuth-díjas koreográfusok keze alatt formálódott és tanult meg sokmindent a művészetről, főleg a technikai oldaláról. Látta, hogy ahhoz, hogy valami hasson, ugyanolyan fontos, hogy a táncos időben lépjen be és meg legyen világítva, mint a művészet eszközei. Felnőtt volt már, mikor otthagyta a társulatot. „Közrejátszott egy sérülés, ami nem engedte, hogy folytassam, de láttam, ahogy 35 évesen kiöregednek a táncosok és azt reméltem, hogy rám ennél nagyobb jövő vár, ha tanulok.” Tanulni is kezdett, szociológiát, de azért egyetem alatt a zsebpénzét még szalagavató táncok koreografálásával kereste. Úgy látszik, nem volt könnyű a búcsú.

De otthonról hasonlóan intenzív élményeket hoz, egyedüli gyerekként, összetartó családban nőtt fel Budapesten. „A szüleim aktív részesei voltak a rendszerváltásnak, hittek abban, hogy a demokrácia fellendülést hoz a mi közösségünknek is.

Nem látták előre, hogy a romák a legnagyobb vesztesei lesznek ennek az átalakulásnak.”

Térképre tenni a roma alkotókat és nemzetiségi intézményeket létrehozni először a 90-es években volt lehetőségük, a szocializmusban ez elképzelhetetlen volt. Televíziós-dokumentumfilmes édesanyja 1992-ben alapította a Romédia Alapítványt, ami az egyik első roma civil szervezet lett akkor, amikor a civil szervezetek úgy nőttek ki a földből, mint a gomba.

Bársony Katalin, a Romédia Alapítvány vezetője, újságíró, dokumentumfilmes. Fotók: Sebestyén László

Bársony Katalin, a Romédia Alapítvány vezetője, szociológus, dokumentumfilmes. Fotók: Sebestyén László

A legelső időkben közösségi rádiókat és újságírói képzést hoztak létre, rögzítéstől vágásig tanították a folyamatot, hogy a demokratizálódni látszó társadalom mellett a technika demokratizálódásával is lépést tudjanak tartani, és hogy csak a szakmai tudás szabjon keretet annak, hogy ki dolgozik, és ki nem. Katalin élénken emlékszik arra az időre, amikor anyukája mindene az alapítvány volt, a napi tennivalókra, a pörgésre és a kéthetes nyári táborokra, ahol egy kupacban volt minden akkor még nem ismert tehetség, mint például Bogdán Árpád filmrendező vagy Német Gitta színész. A mai napig ezekben a találkozásokban látja a civil szervezetek erejét és versenyelőnyét a kormányzattal szemben. „Valahogy szitokszó lett az, hogy civil. Én soha nem fogom elfogadni, hogy a mi munkánk olyasmi, ami bárkinek árthatna.” Sőt. Van olyan ügy, amiben a kormányzat nem tud részt vállalni, a civilek viszont igen.

A Romédia nagy előnye, hogy a kezdetektől mainstreambe csomagolta az üzeneteit, tömegeket céloztak, mert hirtelen látni lehetett a média hatását, országos csatornák indultak, nyitottabb lett minden, ami addig zárt volt. Vagyis majdnem minden.

Katalin az egyetemen sem választott az akadémiai és művészi énje között, a családjától kapott civil öröksége és a művészet szeretete nem engedte. Szociálpszichológia, nyilvánosságpszichológia szakirányon szerezte a mesterdiplomáját és édesanyja nyomdokaiba lépett: 2008-ban átvette az alapítvány irányítását és elkezdődött a „terepgyakorlat”, ahogy ő hívja, tévézni kezdett.

Bársony Katalin, a Romédia Alapítvány vezetője, újságíró, dokumentumfilmes. Fotók: Sebestyén László

A Mundi Romani című sorozat óriási merítéssel kísérelte meg a világ roma kultúráinak bemutatását. Katalin meghatározó utazásokként tekint rájuk vissza, nem sok kutatónak van lehetősége 30 különböző roma közösséggel találkozni, még kevésbé filmet csinálni róluk. Katalin dolgozott, miközben a saját gyökereit kutathatta és hatalmas különbségeket látott Európa-szerte.

Megpróbálta hazahozni a Balkán bohém, magától értetődően elfogadó természetét, Spanyolország progresszív fejlődni akarását, a tanulságot azoktól, akik már rájöttek, hogy sokszínűségben lehetőség van és hogy az elfogadással egyenesen arányos a büszkeség és fordítva.

És mi hogy állunk? Kérdezem, mert látom, hogy már a nyelve hegyén a válasz. „Mi mindig Kelet-Európa maradunk. Ez abban az évben, amikor csatlakoztunk az EU-hoz, másképp tűnt. Úgy tűnt, hogy Nyugat-Európa részesei leszünk és lépünk két lépcsőt felfelé, kinyitjuk a szívünket és a szemünket és meglátjuk, hogy a sokszínűségben mennyi lehetőség van. Nem így alakult.” Katalin viszont nem az a nő, aki ilyen tanulsággal menne tovább. „Látom a válságot, de nem vagyok hajlandó elfogadni.” Úgyhogy folytatta a munkát.

 A mi jazz zenénk felveszi a harcot a világ legjobbjaival

Balázs József generációja egyik legtehetségesebb jazz-zongoristája. A foglalkozása nem választás kérdése volt, maximum a hangszer. Családja sokszázéves zenészmúltra tekint vissza, Józsi gyorsan felzárkóztat, hogy lehet ez sokszáz év. „Sokan nem tudják, de iszonyatosan széles a cigány kultúra, mi vagyunk a rumunglók, akik elsőnek jöttek és mindenféle zenét mi játszottunk mindenkinek.”  

A hazai jazz berkekben sok helyen hallhatjuk zenélni, és aki hallja, nem felejti el egykönnyen a fúziós cigány népzene találkozását az igazi, improvizatív jazzel.  Ahogy Katalin sem felejtette el, mikor először hallotta Józsi játékát, pedig a Mundi Romaniban sok évvel azelőtt is használt már zenéket az East Gypsy Bandtől, Józsi zenekarától. Egyébként is jazzrajongó, Trio Midnighton és Snétberger Ferencen nőtt fel.

Hogy a zene, amit akkor este a Múzeum utcai Kossuth klubban hallott, egyszer még az édes, gyerekkori emlékeknél is többet fog jelenteni neki, ekkor még nem tudhatta.

 „Józsi kvartettben játszott a bátyjával, fergetegeset zenéltek. Olyan állapotban volt, hogy lényegében sírt a zongora fölött. Meg akartam érteni, hogyan jön ki belőle ez a muzsika.” Így lett Józsi Katalin új filmjének főszereplője. „Azt gondoltam, hogy a mi jazz zenénk felveszi a harcot a világ legjobbjaival és még soha nem csinált senki erről filmet. Szóval hagytam egy névjegyet a koncert után.” Józsi kezdetben nem vette komolyan, fiatal lány, aki filmezne, ráadásul róla. Hogyne. Inkább elvitte egy italra, ami pont elég idő volt, hogy kiderüljön számára Katalin és a mögötte álló filmes cég eltökéltsége és elkezdődjön a barátságuk.

„Kata mindig mondogatta, hogy én milyen színes ember vagyok és milyen különleges az életem, de ezt nehéz elhinni, ha mások mondják. Egyszer pedig azt mondta, forgatna velem pár napot” – emlékszik vissza Józsi.  

Ekkor a Romédia már önálló gyártócégként működött, Katalin és csapata pedig bejárták Európát különböző fejlesztési és pitchfórumokon, hogy pénzt szerezzenek a projektre. Új volt a terep, Katalin szembesült vele, hogy két perce van arra, hogy megmutassa a vízióját a nézőtéren ülő producereknek, akik egyetlen kézfogással meg tudják váltani a filmük sorsát. Franciaországban kezdték, Zágrábban folytatták, mindkét fórumon úgy érezték, taroltak. Aztán jött Prága, ahol ők kezdték a napot, Katalin szerint addigra már kicsit túljáratták a megszokott pitchet. Csalódottan jöttek le a színpadról, ekkor odalépett hozzájuk az HBO Europe egyik producere. Mindhárom pitchüket látta, és szerette volna, ha együtt gondolkodnak tovább a filmről, végül 2013 nyarán elkezdhetett forogni a Csillagfény távolság, már az HBO zászlói alatt.

A kétéves fejlesztési folyamat végére érve jött az újabb kihívás, ami még komolyabbnak bizonyult: hat temperamentumos, szeszélyes, hangos zenészt, akiknek amúgy is zajlik a saját életük – egyiküknek az USA-ban – összefogni, instruálni, elérni, hogy megbízzanak benne emberként és rendezőként is. A stáb – vagy ahogy Józsi hívja, a „kiterjesztett család” – Amerikába is együtt utazott, csak a legszűkebb kör, ilyenkor még a „B” kamerát is Katalin kezelte.

Józsi közvetlen közelében ugyanis évtizedek óta lapul egy értékes kontakt: Tim Ries. A Rolling Stones-szal zenélő szaxofonos 1989 óta jár Magyarországra és játszik együtt Józsi bátyjával.

A film készültekor pedig épp koncerteket szervezett a fiúknak a tengerentúlon. Hisz a zenéjükben és bennük is, ami ugyanolyan fontos, amikor a saját neved egy lapra írod eddig ismeretlen zenészekkel Magyarországból. „Minden nehézségük benne van a zenéjükben, ettől is olyan különleges. Aki azt mondja, a jazz nem neki való, nem hallott még jót, például ilyet, az igazi jazz az érzelmekről szól” – mondja Tim.

A csapat temperamentuma ott volt a zenében, de a munkában is. „Volt, mikor nem voltunk annyira barátok. Mindkettőnknek sokat kellett tennie azért, hogy tudjunk együtt dolgozni, sok év és erőfeszítés van mögötte.” Ezt Katalin meséli és ugyanerre a kérdésre Tim és Józsi kedves kontrasztot biztosítanak. Kuncogva, cinkosan mondják:

„Volt gondja velünk. Zenészeket kordában tartani nem egyszerű. De Kata kemény nő és ilyen hosszú munkához kell ez a keménység”

– egészíti ki Józsi. Ez a hosszú munka egész pontosan hét évet jelent, ami alatt belefértek az egyhónapos mosolyszünetek. Az utómunkán lassított, hogy Katalinnak időközben kisfia született, de szerinte jó filmet egyébként is csak úgy lehet csinálni, ha az ember elég időt tölt vele. „Kell, hogy a szemed előtt alakuljon az emberek élete, ahogy átélik a traumáikat, ahogy túllépnek rajta és megerősödnek.”

Bársony Katalin, a Romédia Alapítvány vezetője, újságíró, dokumentumfilmes. Fotók: Sebestyén László

A Csillagfény távolság sem happy end, mégis elégedettséget éreztem a végén. És ez azért lehet, mert a kör, amit Józsi bejár, Timmel, Amerikával, betegséggel, újrapróbálással együtt teljes a maga nemében. Józsi válasza pedig az élete különlegességéről nem, vagy csak kicsit változott:

„Nem tudom, különlegesebb-e, mint a másoké. De imádom.”

Világpremier Szarajevóban, magyar premier a Cinefesten, hét évnyi munka után a film mostmár az HBO GO kínálatában pihen – kész. Ennyi év alatt Katalin is rengetegett változott, de a vízió a személyiségével együtt fejlődött benne. „Ha hét éve leültem volna a nyersanyaggal, valószínűleg teljesen más film készült volna el belőle. Valószínűleg kicsit optimistább.” Nem tudta még útjára engedni a filmet, ahogy szerette volna, ahhoz túl friss, a vele töltött idő túl sok, az emlékek pedig közbeszólnak. Az egyik benne is van a filmben: „Nagykállóban, mikor Józsit annak ellenére, hogy nagyon nem akar, felállítom táncolni tradicionális oláh cigány zenére. Van benne valami Józsi karakteréből, amit máshogy nem tudnék róla.”

Kata egyébként most is egy filmen dolgozik, az utómunka közepén jár. Ja igen, az tizenkét éve forog.  

 

„Soha ne fektess olyan cégbe, amit a tulajdonosról neveztek el!”

Tóth Zoltán, Euroventures