Gál-Berey Tünde, a Villámfordítás alapítója vérbeli vállalkozóvá lett, pedig kezdetben csak azért vállalt fordításokat, hogy egyetemi éveit tudja finanszírozni. Egyre mélyebb tárgyalásokat folytat a nemzetközi Fair Trade szervezettel, hogy elismerjék vállalkozását – szolgáltató cégnek még nem adtak ki igazolást ugyanis (magyar cégnek pedig egyáltalán nem). Mint mondja, egyfajta szabványt vezetnének be, hogy ne csak a kereskedők tudjanak csatlakozni a Fair Trade mozgalmához. 2007-ben különös gondolata támadt: időben akart fizetni a partnereinek, és ez maga volt az innováció. Vállalkozók az árral szemben – 1. rész.
A KEZDETEK
A te vállalkozói éned szempontjából meghatározó lépés volt az életedben, amikor gyerekkorodban a szüleid átszöktettek Romániából, még a határnyitás előtt.
Átjöttünk, úgy mondanám. Nem volt éppen szabad, de már nem volt olyan vészes a helyzet. Mikor Ceausescut kivégezték, azt már az összepakolt dobozokon ülve néztük a tévében. Egy évig vártunk rá, hogy mikor a legalkalmasabb, mikor tudunk elindulni a lehető legkevesebb kockázattal. Mindenki mindenkit figyelt akkoriban, senkiről sem lehetett tudni, milyen oldalon áll. Több napot töltöttünk aztán a határon is.
Családdal együtt átjöttetek.
Igen, a szüleim mindent hátra hagytak. Statikus mérnök és autótervező, ralipilóta karriereket hagytak ott, csak azért, hogy mi Magyarországon nőhessünk fel. Ez a soha meg nem hálálható kategória.
A családod egy diktatúra ellen menekült, egy jobb élet reményében. Erre ma azt mondanák egyesek: „gazdasági migráns”.
Igen, gazdasági migráns vagyok. És iszonyú büszke vagyok mindarra, amit a szüleim ezért felvállaltak. Nagyon kevés ember tudná azt megcsinálni, amit ők véghez vittek.
Olyan nyomot hagytak bennem, ami az egész személyiségemet meghatározza. Egy burokban tartottak minket, és egy gusztustalan környezetből megpróbáltak áttolni oda, ahol jobbat reméltek.
És jobb lett?
Nem. Abban nőttünk fel, hogy ott magyarok vagyunk, itt meg hirtelen románok lettünk. A magyar kisvárosban, Polgáron úgy kezelték őket, hogy elveszik a magyarok munkáját. A mérnök anyám beállt a pult mögé csaposnak, édesapám pedig beállt műszakosnak a TVK vasúti üzemében. 25 évig ezt csinálta, míg ki nem szedtem onnan. Én később Budapest mellé költöztem, és most itt laknak mellettem egy házzal. Mindent feladtak, de nekik nem lett jobb. De nekem már jobb volt, a gyerekeim pedig mit sem éreznek az egészből – talán ez volt mindennek a célja.
A KONYHÁBAN ÍRTUK A KÓDOT
24 évesen csináltad meg a cégedet, miért?
Az egyetemen szerettem mindent kipróbálni, amúgy is ilyen típus vagyok. Bármennyire is jó volt az iskola, az intézményrendszer nem tette lehetővé, hogy valami sajátot alkossak. Márpedig nekem szükségem volt arra, hogy lássam, az ötleteim működnek, vagy sem, ha nem jó valami, kuka, menjünk tovább. Innovatív akartam lenni, egy olyan helyet kerestem, ahol ki tudom próbálni az ötleteimet. A saját vállalkozás pont ilyen.
Mit lehet innoválni a fordításban?
Voltam kutató és fordító is, és épp azt láttam meg ebben a területben, hogy lehet újítani! Azt láttam, hogy mindenki belenyugodott a piaci viszonyokba ezen a területen. Törekedtem rá, hogy minden későbbi versenytársamnál dolgozzak, hogy belelássak a folyamataikba. Nem használták a webet, a megrendelővel nem tisztázták, hogy ez egy kreatív munka. Eleve, a megrendelő nem látott bele az értékteremtésbe, márpedig ha ezt kreatívan meg tudod mutatni, az rengeteg lehetőséget nyit meg.
Miért van erre szükség? Leadom a fordítást, legyen meg olcsón és gyorsan. Nem?
Ahhoz hogy olcsó, gyors és jó legyen a fordítás, kell egy rendszer, amibe ugyanúgy belefér egy magánlevél 2000 forintos fordítása, mint egy Mol méretű vállalat 550 ezer leütéses anyaga egy közbeszerzésre, mondjuk. Azt akartuk elérni, hogy ne az ár érdekeljen elsősorban, hanem fordítást akarj venni. A legtöbb megrendelő amúgy elvárja, hogy ránézhessen a fordításra munka közben. Bármikor beledughatja az orrát, és van, hogy én dugom bele az orrát. A mi szoftverünkkel bármikor megnézheti, hogy halad a megrendelése, hogy ki dolgozik rajta és milyen stádiumban van.
Amikor piacra léptem, mindenki panaszkodott, hogy elértéktelenedik a fordítás, a megrendelőket nem érdekli, mit vesznek – hát persze, hogy nem! Nem mutatta meg nekik senki. Ez volt nálunk az innováció.
Vettetek erre egy szoftvert?
Nem, az első kódsortól az utolsóig itt fejlesztünk mindent a hátsó szobában, saját csapattal. Ez egy webshop és a teljes projektkezelési rendszerünk, itt dolgoznak a fordítók és a megrendelőknek is van egy saját fiókjuk. A web amúgy nem volt kérdés, az első verzióban még mindent mit csináltunk, kézzel.
Az Örs vezér téri, csótányos kis konyhában faragtuk a kódot. Aztán ahogy lett bevételünk, mindent visszaforgattunk a fejlesztésbe, és így lett a rendszer egyre szofisztikáltabb.
A másik, amit észrevettem, és nem értettem, hogy ezen miért nem változtat senki, hogy a fordítók rabszolgává lettek. Az előttünk lévő generáció még mindig úgy tekint a fordításra, mintha valami mágia lenne – csak épp az érték veszett ki belőle szépen lassan. A fordítók semmilyen szinten nem voltak megbecsülve. Amikor én is fordítottam, rengetegen tartoztak nekem is a munkadíjjal, nem értettem miért. Kiszerveztem egyetemistaként én is a munkákat, és nulla forinttal a zsebemben meg tudtam oldani, hogy mindenki időben ki legyen fizetve. Azt mondtam, az üzleti modellben benne kell lennie, hogy mindenki megkapja a pénzét időben.
2007-ben az volt az innováció, hogy időben fizetsz?
Nevetséges, ugye? A konferenciákon is azt mondtam, ha mindenki időben fizetne, rendbe lenne a fordítási munkák minősége is. A rossz fordítást ugyanis nem lehet kijavítani, azt újra meg kell csinálni. Azt mondtam, próbáljuk ki, ami evidens, fizessünk időben! Az innováció az volt, hogyan építjük be az üzleti modellbe, hogy ez működjön?
A magyar ügyfelek átlagosan 90-180 napos késéssel fizetnek, ti viszont 4-5 napon belül kifizetitek a fordítók díját. Hogy oldjátok ezt meg?
Alapelvem, hogy nem megyek bele olyan üzletbe, amit nem tudok előre megfinanszírozni. Épp a minap volt vitám egy versenytársammal, aki azt mondta, ha mindent megfinanszírozna a fordítóknak, amíg az ügyfél fizet, az olyan iszonyú cash-flow, ami fenntarthatatlan. Mondtam, hogy tehát akkor te nem is vagy vállalkozó: más a kockázatáért pénzt kérni nem elegáns.
Rengeteg olyan megrendelő van, aki jelzi, hogy csak utólag tud fizetni (miközben a fordítók egy része előleget is kér, ez munka függvénye is persze – a szerk.). Semmi gond, csak akkor hallgassa meg, hogy mi fog történni, hogy kinek a pénze hol fog kikötni, miért így csináljuk. Általában megértik, aki meg nem, az nem az én ügyfelem. Azzal sincs gond, legalább egyvalakitől meghallgatta, hogy a számlákat illik kifizetni.
Gál-Berey Tünde innovált: nemcsak azzal, hogy időben fizet.
Fotó: The Orbital Strangers Project
