Gál-Berey Tünde, a Villámfordítás alapítója vérbeli vállalkozóvá lett, pedig kezdetben csak azért vállalt fordításokat, hogy egyetemi éveit tudja finanszírozni. Egyre mélyebb tárgyalásokat folytat a nemzetközi Fair Trade szervezettel, hogy elismerjék vállalkozását – szolgáltató cégnek még nem adtak ki igazolást ugyanis (magyar cégnek pedig egyáltalán nem). Mint mondja, egyfajta szabványt vezetnének be, hogy ne csak a kereskedők tudjanak csatlakozni a Fair Trade mozgalmához. 2007-ben különös gondolata támadt: időben akart fizetni a partnereinek, és ez maga volt az innováció. Vállalkozók az árral szemben – 1. rész.
A KEZDETEK
A te vállalkozói éned szempontjából meghatározó lépés volt az életedben, amikor gyerekkorodban a szüleid átszöktettek Romániából, még a határnyitás előtt.
Átjöttünk, úgy mondanám. Nem volt éppen szabad, de már nem volt olyan vészes a helyzet. Mikor Ceausescut kivégezték, azt már az összepakolt dobozokon ülve néztük a tévében. Egy évig vártunk rá, hogy mikor a legalkalmasabb, mikor tudunk elindulni a lehető legkevesebb kockázattal. Mindenki mindenkit figyelt akkoriban, senkiről sem lehetett tudni, milyen oldalon áll. Több napot töltöttünk aztán a határon is.
Családdal együtt átjöttetek.
Igen, a szüleim mindent hátra hagytak. Statikus mérnök és autótervező, ralipilóta karriereket hagytak ott, csak azért, hogy mi Magyarországon nőhessünk fel. Ez a soha meg nem hálálható kategória.
A családod egy diktatúra ellen menekült, egy jobb élet reményében. Erre ma azt mondanák egyesek: “gazdasági migráns”.
Igen, gazdasági migráns vagyok. És iszonyú büszke vagyok mindarra, amit a szüleim ezért felvállaltak. Nagyon kevés ember tudná azt megcsinálni, amit ők véghez vittek.
Olyan nyomot hagytak bennem, ami az egész személyiségemet meghatározza. Egy burokban tartottak minket, és egy gusztustalan környezetből megpróbáltak áttolni oda, ahol jobbat reméltek.
És jobb lett?
Nem. Abban nőttünk fel, hogy ott magyarok vagyunk, itt meg hirtelen románok lettünk. A magyar kisvárosban, Polgáron úgy kezelték őket, hogy elveszik a magyarok munkáját. A mérnök anyám beállt a pult mögé csaposnak, édesapám pedig beállt műszakosnak a TVK vasúti üzemében. 25 évig ezt csinálta, míg ki nem szedtem onnan. Én később Budapest mellé költöztem, és most itt laknak mellettem egy házzal. Mindent feladtak, de nekik nem lett jobb. De nekem már jobb volt, a gyerekeim pedig mit sem éreznek az egészből – talán ez volt mindennek a célja.
A KONYHÁBAN ÍRTUK A KÓDOT
24 évesen csináltad meg a cégedet, miért?
Az egyetemen szerettem mindent kipróbálni, amúgy is ilyen típus vagyok. Bármennyire is jó volt az iskola, az intézményrendszer nem tette lehetővé, hogy valami sajátot alkossak. Márpedig nekem szükségem volt arra, hogy lássam, az ötleteim működnek, vagy sem, ha nem jó valami, kuka, menjünk tovább. Innovatív akartam lenni, egy olyan helyet kerestem, ahol ki tudom próbálni az ötleteimet. A saját vállalkozás pont ilyen.
Mit lehet innoválni a fordításban?
Voltam kutató és fordító is, és épp azt láttam meg ebben a területben, hogy lehet újítani! Azt láttam, hogy mindenki belenyugodott a piaci viszonyokba ezen a területen. Törekedtem rá, hogy minden későbbi versenytársamnál dolgozzak, hogy belelássak a folyamataikba. Nem használták a webet, a megrendelővel nem tisztázták, hogy ez egy kreatív munka. Eleve, a megrendelő nem látott bele az értékteremtésbe, márpedig ha ezt kreatívan meg tudod mutatni, az rengeteg lehetőséget nyit meg.
Miért van erre szükség? Leadom a fordítást, legyen meg olcsón és gyorsan. Nem?
Ahhoz hogy olcsó, gyors és jó legyen a fordítás, kell egy rendszer, amibe ugyanúgy belefér egy magánlevél 2000 forintos fordítása, mint egy Mol méretű vállalat 550 ezer leütéses anyaga egy közbeszerzésre, mondjuk. Azt akartuk elérni, hogy ne az ár érdekeljen elsősorban, hanem fordítást akarj venni. A legtöbb megrendelő amúgy elvárja, hogy ránézhessen a fordításra munka közben. Bármikor beledughatja az orrát, és van, hogy én dugom bele az orrát. A mi szoftverünkkel bármikor megnézheti, hogy halad a megrendelése, hogy ki dolgozik rajta és milyen stádiumban van.
Amikor piacra léptem, mindenki panaszkodott, hogy elértéktelenedik a fordítás, a megrendelőket nem érdekli, mit vesznek – hát persze, hogy nem! Nem mutatta meg nekik senki. Ez volt nálunk az innováció.
Vettetek erre egy szoftvert?
Nem, az első kódsortól az utolsóig itt fejlesztünk mindent a hátsó szobában, saját csapattal. Ez egy webshop és a teljes projektkezelési rendszerünk, itt dolgoznak a fordítók és a megrendelőknek is van egy saját fiókjuk. A web amúgy nem volt kérdés, az első verzióban még mindent mit csináltunk, kézzel.
Az Örs vezér téri, csótányos kis konyhában faragtuk a kódot. Aztán ahogy lett bevételünk, mindent visszaforgattunk a fejlesztésbe, és így lett a rendszer egyre szofisztikáltabb.
A másik, amit észrevettem, és nem értettem, hogy ezen miért nem változtat senki, hogy a fordítók rabszolgává lettek. Az előttünk lévő generáció még mindig úgy tekint a fordításra, mintha valami mágia lenne – csak épp az érték veszett ki belőle szépen lassan. A fordítók semmilyen szinten nem voltak megbecsülve. Amikor én is fordítottam, rengetegen tartoztak nekem is a munkadíjjal, nem értettem miért. Kiszerveztem egyetemistaként én is a munkákat, és nulla forinttal a zsebemben meg tudtam oldani, hogy mindenki időben ki legyen fizetve. Azt mondtam, az üzleti modellben benne kell lennie, hogy mindenki megkapja a pénzét időben.
2007-ben az volt az innováció, hogy időben fizetsz?
Nevetséges, ugye? A konferenciákon is azt mondtam, ha mindenki időben fizetne, rendbe lenne a fordítási munkák minősége is. A rossz fordítást ugyanis nem lehet kijavítani, azt újra meg kell csinálni. Azt mondtam, próbáljuk ki, ami evidens, fizessünk időben! Az innováció az volt, hogyan építjük be az üzleti modellbe, hogy ez működjön?
A magyar ügyfelek átlagosan 90-180 napos késéssel fizetnek, ti viszont 4-5 napon belül kifizetitek a fordítók díját. Hogy oldjátok ezt meg?
Alapelvem, hogy nem megyek bele olyan üzletbe, amit nem tudok előre megfinanszírozni. Épp a minap volt vitám egy versenytársammal, aki azt mondta, ha mindent megfinanszírozna a fordítóknak, amíg az ügyfél fizet, az olyan iszonyú cash-flow, ami fenntarthatatlan. Mondtam, hogy tehát akkor te nem is vagy vállalkozó: más a kockázatáért pénzt kérni nem elegáns.
Rengeteg olyan megrendelő van, aki jelzi, hogy csak utólag tud fizetni (miközben a fordítók egy része előleget is kér, ez munka függvénye is persze – a szerk.). Semmi gond, csak akkor hallgassa meg, hogy mi fog történni, hogy kinek a pénze hol fog kikötni, miért így csináljuk. Általában megértik, aki meg nem, az nem az én ügyfelem. Azzal sincs gond, legalább egyvalakitől meghallgatta, hogy a számlákat illik kifizetni.
Gál-Berey Tünde innovált: nemcsak azzal, hogy időben fizet.
Fotó: The Orbital Strangers Project
Magasabb díjat kértek, mint az átlag, és időben fizetsz a kollégáknak – hogy nem omlott össze a cég a piacra lépéskor?
Csak a legolcsóbbaknál kérünk magasabb díjat, de ennek azért volt jelentősége, mert így pozícionáltam magam eleinte. Ahogy meglett a szoftver, egye hatékonyabbak lettünk – ugyanazon az áron kimagasló minőséget tudtunk nyújtani. 40-45%-kal csökkentettük azt az időt, amit egy projekttel el kell tölteni. Minden, amihez nem kell kreatív, emberi agy, arra ott van a szoftver.
Az alapelvem az volt, hogy minden folyamatot egészen kicsi egységekre kell bontani – már-már az elmebetegség szintjéig. Az egységek nagy része innentől automatizálható. Ha bejön egy ajánlatkérés, a rendszer megnézi hol van szabad kapacitás (e nélkül nem vállalunk be munkát), hozzárendel fordítót, ajánlatokat ad az időkorlátokra, fordítónként még azt is belekalkulálja a leadásnál, hogy ki mennyit szokott késni. Személyes kontaktra feltétlenül nincs is szükség, csak ha valaki be akar jönni, hogy megnézzen minket. Nyitva az ajtóm.
ADJ HELYET MAGAD MELLETT
Az innováció mellett találtál egy másik varázsszót: méltányos kereskedelem (fair trade). Ezt mennyire kell magyarázni?
Kevesen ismerik, de az ügyfelek szeretik tudni, hol költik el a pénzüket. Az indulás után vállaltuk fel, az ügyfelek 10%-a le is morzsolódott. Falakat nem láttam magunk előtt, szerintem a legtöbb ember vágyik arra, hogy tisztán és transzparensen vásároljon, hogy tudja, mi történik a pénzével, mi történik, ha nem elégedett. Ha ehhez fel kell emelnie a telefont, ott már gáz van, legközelebb már nem nálad fog vásárolni. Felvállaljuk a méltányos kereskedelmet, vagyis nyíltan beszélünk arról, hogy részt veszel egy kreatív folyamatban, ahol mindenki jól jár. És a hatékonyságunk miatt ez még nem is drágább. Ehhez kellett a fejlesztés, mert anélkül csak magasabb áron értékesíteni nagyon nehéz lett volna ezt. Olyan lett volna, mint bio cuccot árulni: hidd el, hogy a magasabb ár jó lesz neked. Hát azt kevesen hiszik el.
És volt, aki azt mondta, hagyjuk a számlát, és mindketten még jobban járunk? Próbáltak korrumpálni a leendő ügyfeleid?
Próbáltak, erősnek kell lenni. Közbeszerzéseken pedig, ahol a kiírás része, hogy csak az ár számít, el sem indulunk. Amúgy itt megint bejön a technológia szerepe, mivel fordítási memóriával dolgozunk, vagyis, ha több munkát hoz hozzánk valaki, akkor ott már tudunk alacsonyabb árat is adni. De ilyenkor megint mindent odateszek az orra elé, és elmagyarázom, miért és hogy csináljuk. Volt, akinek ott helyben megmutattam, ha az elmúlt év összes fordításait hozzánk hozta volna, 30%-kal alacsonyabb árat ért volna el – ezzel mindenki meggyőzhető.
És te nem érzed, hogy a korrupció szintje magasabb?
Aki hozzánk jön, tudja hova jön. Itt átláthatóság van.
Az innováció mennyire eszi meg a munka kreatív részét? Már fordítanak nektek gépek is?
Fordítástámogató szoftvert használunk, és hatalmas nyelvi erőforrásaink vannak (adatbázis), de gépi fordítást nem alkalmazunk – és okkal. Ez csak nagyon speciális területeken, adott nyelvpároknál működik jól. A Google Translate kínai-angol nyelvpárra szinte tökéletes, de ugyanez a magyarról a nyelv bonyolultsága és sajátosságai miatt nem mondható el.
Rá is fekszik erre a Google – a nyelvi megértésre alapozott megoldásait csak akkor tudja skálázni, ha több nyelven elérhető.
A piacon annyi jelentősége van, hogy kiszűri a nem komoly vevőket, akik csak meg akarnak egy szöveget érteni, de nincs szükségük minőségi, lektorált fordításra. Bizonyos részfolyamatokhoz amúgy még használjuk is a Google-t. Ahhoz, hogy a magyar fordítás fejlődjön, korpusz kell, az meg itthon nem képződik annyi. Ha lenne annyi, mint angolból, nem kérdés, hogy meg tudnák csinálni ugyanazt a szintet nagyon gyorsan. A mi előnyünk az is, ahogy a legbonyolultabb munkát is megszervezzük – ezt a Google Translate önmagában nem tudja.
A saját konkurenciádat miért ültetted be az irodádba?
Elkezdtünk fordítókkal dolgozni, és azt láttam, hogy sokan dolgoznának még be máshova is, van munkájuk, de iszonyat az információhiány. Hogy kell számlát kiállítani? Arról nem is beszélve, hogy nekik egyenként drága lett volna egy fordítástámogató szoftver, vagy rizikós lett volna céget alapítani, annyi ügyfél nem volt. Azt mondtam, nálam két ilyen ember elfér! Jöjjön be, tanuljon és használja az infrastruktúrát. Van olyan nagyon jó fordítónk, aki már feladni készült a pályát a sok negatív tapasztalat miatt, pedig hihetetlenül tehetséges. Mi megmentettük a szakmának némi odafigyeléssel.
Létrehoztunk ennek egy intézményt, ez a Transzfészek. A tehetséges fordítókat akarjuk a piacon tartani, de ez nem egy gyakornoki program, annál jóval több. Két-három napnyi munkát kérünk cserébe havonta.
De ők mégiscsak a konkurenciáid?
Az egyéni fordító soha sem lesz az. Van, aki beült ide, és most az egyik vezető fordítóm.
És ha valaki megcsinálja, amit te?
Hajrá! Menjen ki a piacra, csináljon valami egyedit – van még hely. Az nonszensz, hogy a fordítóirodák nem dolgoztatnak egymással. A versenytársak nem mondanak olyat, hogy megszorultam, segíts! Tudom, hogy nagyon rossz íze van annak a szónak, hogy szövetkezzünk, főleg az idősebbeknek, pedig a méretgazdaságosság miatt megérné. Ha más miatt nem is, de a pénz miatt együtt kellene működnünk. Ha valaki az életét felteszi arra, hogy franciát fordítson, én vinnék hozzá munkát, miért is ne?
Olyan is volt, persze, hogy valaki lemásolta a Villámot – de az embereket, a hozzáállást és a szoftvert nem lehet lemásolni.
Az utánam következő generációk tagjai, lelkes csapatok, ők viszont már sok újdonságot hoznak a piacra, próbálunk velük együtt dolgozni.
Jól menő vállalkozó lettél Magyarországon, ahol nem fogod vissza, ha kikérik a véleményed. Milyen érzésekkel mész vissza Szatmárnémetibe, ahol gyerekkorod töltötted?
Most voltam egy vállalkozói roadshow keretében Kolozsváron. 15 éve nem voltam ott, akkor még román útlevéllel utaztunk be, és a határellenőrzésnél nagyon keményen jártak el – és azt mondtam, be sem teszem a lábam oda többet. Úgy mentem most át a határon, hogy rettegtem – pedig nem volt mitől. Úgy érzem, azért bátor voltam!
