Ez egy klasszikus listacikknek indult, de hadd kezdjem mégis egy rövid személyes történetfélével. Azt nem merem állítani, hogy a világ összes fontos filmjét láttam, valószínűleg nem is fogom, de a nagy klasszikusok többségét legalább egyszer láttam már. Hogy csak új területeket keresek vagy újra föl akarom fedezni a gyerekkori élményeket, ezt nem tudom, de az biztos, hogy mostanában egyre jobban érdekel az animáció. Sajátos világ ez, ahol bármi megtörténhet.
Az animáció sajátos annyiban is, hogy a magyar alkotók egykor extrán sikeresek voltak benne, és ma is akad még olyan stúdió (Kecskemétfilm) vagy épp iskola (Mome Anim), ami ha nem is ontja, de szép számmal termeli a kiváló alkotásokat és a tehetségeket.
A műfaj egyik legsikeresebb, nemzetközi szinten is jól ismert hazai alkotója Rófusz Ferenc. Amikor leülünk az első interjúra, történetei és közvetlen személyisége hosszú időre beleültetnek a mesefotelbe, amiből csak az zökkent ki néha, ha jobbra nézek, és fél méterről néz vissza rám az Oscar-szobor. Az egész beszélgetés olyan volt, mint egy ágas-bogas családregény – erről a lapban közel hét oldalon írtunk, de még így sem férhetett be minden a nyomtatott magazinba.
Tegyük fel, hogy valaki nem igazán ismeri az animációt, a gyerekkori rajzfilmeket leszámítva, de szeretne megismerkedni a műfajjal. Mi az, amit mindenkinek látni kell? – kérdezem a beszélgetés egy pontján. „Nem árt, ha ismerik A Légy című háttéranimációs alkotást Rófusz Ferenctől” – mosolyog, majd felsorolja a kedvenceit. Az Oscar-díjas rövidfilmről hosszan írtunk a magazinban, így következzen tehát időrendi sorrendben az az öt film, amit a díjnyertes rendező személyesen ajánl.
Sisyphus (Jankovics Marcell, 1974)
Nemcsak a mai, 3D-s, vizuális effektekkel rogyásig rakott filmekhez képest, de már saját korában is a minimalista vonalat képviselte ez a később sokszorosan díjazott alkotás. Lényegre törő alkotás, minden értelemben. A mitológiabeli görög király története jól ismert, színek nincsenek, a rajzok stílusa egyszerűbb már nem is lehetne, és az egész film mindössze két perc.
Forrás: Képernyőfotó a Sisyphus című animációs filmből
A hatását mégis jól mutatja, a magyar filmet 1975-ben Ocarra jelölték, és Sayoko Kinoshita, híres japán animátor később úgy nyilatkozott, hogy azután választotta ezt a pályát, hogy látta az alig 120 másodperces alkotást. A Tartarosz hegyére felgördítendő sziklával való heroikus, de hiábavaló küzdelmet markáns hanghatások és kissé vibráló stílusú rajzok teszik különleges hangulatúvá.
A rajzfilmrendezőként, könyvillusztrátorként és művelődéstörténészként is maradandót alkotó Jankovics egyébként a következő évben Arany Pálmát kapott a szintén nagyon rövid Küzdők című alkotásáért.
A film megnézhető itt.
Az ember, aki fákat ültetett (Frédéric Back, 1987)
Frédéric Back a németországi Saarbrückenben született, de szüleivel együtt a második világháború alatt Párizsba menekült. Művészetet tanult, majd 1948-ban Kanadába költözött egy levelezőtársa meghívására, aki a következő évben a felesége lett. Szinte egész aktív pályafutása alatt a Radio-Canada munkatársa volt. Egész életében küzdött az állatok jogaiért, elismertségét pedig jól jelzi, hogy halála után egy nagyobb városi parkot neveztek el róla.
Forrás: Az ember, aki fákat ültetett / IMDB
A történet közvetlenül az I. világháború kitörése előtt, az Alpok kopár lejtőin indul, ahol semmi sem terem meg, csak a vadlevendula. Egy magányos, a narrátor szerepét betöltő vándort látunk, akit hosszú kóborlás és szomjazás után egy különös pásztorral hoz össze a sors, aki esténként a kőházában tölgymakkokat válogat. Az elhagyatott faluban a pusztulás jeleit látjuk, majd jön a háború, Verdun, apokaliptikus képek. De ekkor már ott vannak a földben az elültetett magoncok, amiből az eddig kopár völgyben szép lassan tölgyerdő fejlődik.
A L’homme qui plantait des arbres című, 30 perces, csodaszép kanadai alkotás Jean Giono hasonló című, 1953-ban íródott kisregényéből született. Az akkoriban igen népszerű, ma már inkább csak hazájában ismert francia író műveiből több film (magyarul is elérhető A pék felesége és a Huszár a tetőn) is készült. Giono maga is volt katona, aminek hatására elkötelezett pacifistává vált. Egész életében rajongott a természetért, ezzel kritikusai szerint a modern ökológiai, környezetvédelmi mozgalmak egyik előfutárának is tekinthetjük. Érdekes mellékszál, hogy Giono visszautasította, hogy valaha is jogdíjra támasszon igényt ezen írása után, és ingyenesen lehetővé tette a fordítást is.
Az egyszerű, mégis megragadó történet az ember és a természet ősi küzdelmét mutatja be, ami találkozva Frédéric Back különös, kicsit ködös képi világával valóban emlékezetes alkotássá teszi ezt a filmet.
A film megnézhető itt.
Roger nyúl a pácban (Richard Williams, 1988)
Ma már nem tűnik technikai bravúrnak a valódi szereplők és a rajzfilmfigurák azonos jelenetekben való szerepeltetése, ez az 1980-as években még korántsem volt így. Aki ezt a gátat áttörte: a zseniális Richard Williams.
A Torontóban született, Bristolban elhunyt brit–kanadai rendező az animációs szakma egyik legendája volt, akit a régi és az új iskola közötti legfontosabb kapocsként tartanak számon. Amikor Észak-Amerikában élt, Rófusz Ferenc maga is járt az egyik mesterkurzusára, The Animator’s Survival Kit című könyve pedig máig a szakma egyik alapműve. Nemcsak a filmrendezőké, de a számítógépes játékokat vagy épp internetes tartalmakat animálók számára is igazodási pont.
Forrás: Roger nyúl a pácban / IMDB
Ő volt a Who Framed Roger Rabbit című film egyik alkotója is, ami az első egész estés munka volt, amiben a natúr film és az animációs film keveredett. A film Gary K. Wolf 1981-es Who Censored Roger Rabbit? című regényéből készült Jeffrey Price és Peter S. Seaman forgatókönyve alapján.
Rajzfilmek viszonylag ritkán kezdődnek gyilkossági sztorival, itt mégis ez történik. A történet szerint 1940-ben, a hollywoodi Firkanegyedben járunk, ahol megölik az egyik éjszakai klub tulajdonosát. A gyilkosságnak egy lógó fülű, hadaró beszédű rajzfilmnyúl lesz a gyanúsítottja. Eddie Valiant detektív képes az ügy megoldására, de ahogy az lenni szokott, nem áll egyből kötélnek.
Jól kitalált, kicsit bolond karakterek, vicces párbeszédek, misztikusba hajló helyszínek, szerethető az egész. A film 1989-ben három Oscar-szobrot is elhozott (legjobb hangeffektusok, legjobb vizuális effektusok és a legjobb vágás kategóriájában). A 99 perc hosszúságú film operatőre egyébként az a Dean Cundey volt, aki többek között a Vissza a jövőbe-trilógia és a Jurassic Park felvételeit is vezette, a zene pedig Alan Silvestri mellett Liszt Ferenc műveiből íródott.
Az öreg halász és a tenger (Alekszandr Petrov, 1999)
Ha van 20. századi novella, amit mindenki ismer, akkor Hemingway 1951-es, kubai tartózkodása alatt született írása mindenképpen az. Az ismertség átka, hogy nagy dolgot kell villantani ahhoz, hogy ne csak az alapműből, hanem a feldolgozásból is klasszikus legyen, az orosz-kanadai-japán koprodukcióban készülő film rendezőjének itt ez mégis sikerült.
Petrov egy kis faluban született, Moszkvában tanult filmkészítést, és az első filmjeit is ott készítette, majd Kanadába költözött. Első filmje, a Hemingway-novellából született adaptáció rögtön figyelmet keltett, hiszen a húszperces alkotás volt a világ első nagy formátumú animációs filmje.
Forrás: Az öreg halász és a tenger / IMDB
A rendező védjegye ráadásul egy olyan különleges technika, amit csak nagyon kevesen használnak. Ennek lényege, hogy lassan száradó pasztellolajfestéket visz fel üveglapokra. Ecset helyett az ujjait használta arra, hogy a festéket több rétegben felvigye, így képes volt mélységet adni a képeknek. A nagyméretű, az A4-es méret négyszeresét kitevő üveglapokból összesen 29 ezer darabot kellett megfesteni és egyesével befotózni, amihez egy speciális, mozgásvezérelt kamerarendszert és állványzatot épített – nem csoda, hogy két évnél is tovább tartott. Sőt, inkább az a csoda, hogy csak két évig tartott, hiszen a munka ezen szakaszában csak fia, Dmitrij Petrov segített neki.
Persze nemcsak a technikai érdekesség miatt lett maradandó alkotás. Stílusára az orosz gyökerekből táplálkozó romantikus realizmus jellemző, és alapvetően az eredeti novella cselekményét követi, de többször el is tér tőle – például amikor Santiago a kikötő legerősebb emberével szkanderozik, vagy amikor a halász azt álmodja, hogy ő és a kardhal testvérek, akik a tengeren és az égen keresztül úsznak.
A film megnézhető itt.
Apa és lánya (Michaël Dudok de Wit, 2000)
A hollandiai születésű, de Londonban élő Dudok de Wit napjaink egyik legismertebb animációs filmrendezője, akinek filmjei a szűk szakmai közegen túl a nagyközönséghez is utat találnak. Védjegyévé az ecsetvonásos rajz, valamint a tinta és az akvarell használata, így legtöbb filmjét ez jellemzi, de néha olyan játékokat is megenged magának, mint a The Aroma of Tea című animációja, amit teljes egészében tea segítségével rajzolt, illetve festett.
Forrás: Apa és lánya / IMDB
Apa és lánya című alkotása húsznál is több díjat kapott, 2000-ben pedig elnyerte az Oscart. A digitálisan kifestett, ceruza- és szén-technikával készült film mindössze 8 és fél perces, ennek ellenére nézők millióit ragadta meg az egyszerűségében is magható sztori és látványvilág. Hasonlóan sikeres volt másfél évtizeddel később készült, a hazai mozikban is bemutatkozó egész estés filmje, A vörös teknős is. A zseniális holland rendező egy ideig dolgozott is Magyarországon, utóbb említett filmjét ugyanis jelentős részben a Kecskemétfilmnél készítették.
De térjünk vissza korábbi filmjéhez! A történet szerint egy apa búcsút int kislányának, és örökre távozik egy csónakkal. A kislány hazabiciklizik, de folyamatosan visszatér a gátra, a fa mellé, ahol apja elköszönt tőle. A film azt a kislány egész életét végigkísérő hiányérzetet mutatja be, ami átvitt értelemben olyan végtelen, mint a holland síkság. A film vége egy álom.
Forrás: Apa és lánya / IMDB
Az animáció egyik erősségének tartják, hogy párbeszédek, sőt, akár hang nélkül is működik: sokszor nélkülözi a dialógust, és olyan vizuális nyelven beszél, ami mindenki számára érthető. Így volt ez itt is, a filmben nincsen párbeszéd, zenéjét viszont az a Normand Roger szerezte, aki ebben az összeállításban másik két film – Az ember, aki fákat ültetett és Az öreg halász és a tenger – zenéjét is írta, a nyúl meg szintén Roger volt, de ez utóbbit tudjuk be a véletlenek összjátékának.
A film megnézhető itt.
Borítókép: Orbital Strangers / Forbes
