Rófusz Ferenc igencsak fiatalon, keletről érkezve, mindenféle hátszél és tetemes marketingbüdzsé nélkül, az esélytelenek nyugalmával kapta meg az Oscar-díjat. A Légy című, kirobbanóan újszerű animációja annyira úttörő volt, hogy azóta is csak egy film készült hasonló technikával – történetesen azt is ő rendezte. Magyarországon azonban folyamatosan korlátokba ütközött – aminek csak az egyik jele volt az, hogy még a díjat személyesen átvenni sem engedték –, így aztán az 1980-as években az NSZK-ban, később Kanadában dolgozott, és csak az ezredforduló tájékán tért haza. Mint fogalmaz, „kalandvágyból”.,
Ez egy klasszikus listacikknek indult, de hadd kezdjem mégis egy rövid személyes történetfélével. Azt nem merem állítani, hogy a világ összes fontos filmjét láttam, valószínűleg nem is fogom, de a nagy klasszikusok többségét legalább egyszer láttam már. Hogy csak új területeket keresek vagy újra föl akarom fedezni a gyerekkori élményeket, ezt nem tudom, de az biztos, hogy mostanában egyre jobban érdekel az animáció. Sajátos világ ez, ahol bármi megtörténhet.
Az animáció sajátos annyiban is, hogy a magyar alkotók egykor extrán sikeresek voltak benne, és ma is akad még olyan stúdió (Kecskemétfilm) vagy épp iskola (Mome Anim), ami ha nem is ontja, de szép számmal termeli a kiváló alkotásokat és a tehetségeket.
