Rófusz Ferenc igencsak fiatalon, keletről érkezve, mindenféle hátszél és tetemes marketingbüdzsé nélkül, az esélytelenek nyugalmával kapta meg az Oscar-díjat. A Légy című, kirobbanóan újszerű animációja annyira úttörő volt, hogy azóta is csak egy film készült hasonló technikával – történetesen azt is ő rendezte. Magyarországon azonban folyamatosan korlátokba ütközött – aminek csak az egyik jele volt az, hogy még a díjat személyesen átvenni sem engedték –, így aztán az 1980-as években az NSZK-ban, később Kanadában dolgozott, és csak az ezredforduló tájékán tért haza. Mint fogalmaz, „kalandvágyból”.,
Ez egy klasszikus listacikknek indult, de hadd kezdjem mégis egy rövid személyes történetfélével. Azt nem merem állítani, hogy a világ összes fontos filmjét láttam, valószínűleg nem is fogom, de a nagy klasszikusok többségét legalább egyszer láttam már. Hogy csak új területeket keresek vagy újra föl akarom fedezni a gyerekkori élményeket, ezt nem tudom, de az biztos, hogy mostanában egyre jobban érdekel az animáció. Sajátos világ ez, ahol bármi megtörténhet.
Az animáció sajátos annyiban is, hogy a magyar alkotók egykor extrán sikeresek voltak benne, és ma is akad még olyan stúdió (Kecskemétfilm) vagy épp iskola (Mome Anim), ami ha nem is ontja, de szép számmal termeli a kiváló alkotásokat és a tehetségeket.
A műfaj egyik legsikeresebb, nemzetközi szinten is jól ismert hazai alkotója Rófusz Ferenc. Amikor leülünk az első interjúra, történetei és közvetlen személyisége hosszú időre beleültetnek a mesefotelbe, amiből csak az zökkent ki néha, ha jobbra nézek, és fél méterről néz vissza rám az Oscar-szobor. Az egész beszélgetés olyan volt, mint egy ágas-bogas családregény – erről a lapban közel hét oldalon írtunk, de még így sem férhetett be minden a nyomtatott magazinba.
Tegyük fel, hogy valaki nem igazán ismeri az animációt, a gyerekkori rajzfilmeket leszámítva, de szeretne megismerkedni a műfajjal. Mi az, amit mindenkinek látni kell? – kérdezem a beszélgetés egy pontján. „Nem árt, ha ismerik A Légy című háttéranimációs alkotást Rófusz Ferenctől” – mosolyog, majd felsorolja a kedvenceit. Az Oscar-díjas rövidfilmről hosszan írtunk a magazinban, így következzen tehát időrendi sorrendben az az öt film, amit a díjnyertes rendező személyesen ajánl.
Sisyphus (Jankovics Marcell, 1974)
Nemcsak a mai, 3D-s, vizuális effektekkel rogyásig rakott filmekhez képest, de már saját korában is a minimalista vonalat képviselte ez a később sokszorosan díjazott alkotás. Lényegre törő alkotás, minden értelemben. A mitológiabeli görög király története jól ismert, színek nincsenek, a rajzok stílusa egyszerűbb már nem is lehetne, és az egész film mindössze két perc.
Forrás: Képernyőfotó a Sisyphus című animációs filmből
A hatását mégis jól mutatja, a magyar filmet 1975-ben Ocarra jelölték, és Sayoko Kinoshita, híres japán animátor később úgy nyilatkozott, hogy azután választotta ezt a pályát, hogy látta az alig 120 másodperces alkotást. A Tartarosz hegyére felgördítendő sziklával való heroikus, de hiábavaló küzdelmet markáns hanghatások és kissé vibráló stílusú rajzok teszik különleges hangulatúvá.
A rajzfilmrendezőként, könyvillusztrátorként és művelődéstörténészként is maradandót alkotó Jankovics egyébként a következő évben Arany Pálmát kapott a szintén nagyon rövid Küzdők című alkotásáért.
A film megnézhető itt.
Az ember, aki fákat ültetett (Frédéric Back, 1987)
Frédéric Back a németországi Saarbrückenben született, de szüleivel együtt a második világháború alatt Párizsba menekült. Művészetet tanult, majd 1948-ban Kanadába költözött egy levelezőtársa meghívására, aki a következő évben a felesége lett. Szinte egész aktív pályafutása alatt a Radio-Canada munkatársa volt. Egész életében küzdött az állatok jogaiért, elismertségét pedig jól jelzi, hogy halála után egy nagyobb városi parkot neveztek el róla.
Forrás: Az ember, aki fákat ültetett / IMDBA történet közvetlenül az I. világháború kitörése előtt, az Alpok kopár lejtőin indul, ahol semmi sem terem meg, csak a vadlevendula. Egy magányos, a narrátor szerepét betöltő vándort látunk, akit hosszú kóborlás és szomjazás után egy különös pásztorral hoz össze a sors, aki esténként a kőházában tölgymakkokat válogat. Az elhagyatott faluban a pusztulás jeleit látjuk, majd jön a háború, Verdun, apokaliptikus képek. De ekkor már ott vannak a földben az elültetett magoncok, amiből az eddig kopár völgyben szép lassan tölgyerdő fejlődik.
A L’homme qui plantait des arbres című, 30 perces, csodaszép kanadai alkotás Jean Giono hasonló című, 1953-ban íródott kisregényéből született. Az akkoriban igen népszerű, ma már inkább csak hazájában ismert francia író műveiből több film (magyarul is elérhető A pék felesége és a Huszár a tetőn) is készült. Giono maga is volt katona, aminek hatására elkötelezett pacifistává vált. Egész életében rajongott a természetért, ezzel kritikusai szerint a modern ökológiai, környezetvédelmi mozgalmak egyik előfutárának is tekinthetjük. Érdekes mellékszál, hogy Giono visszautasította, hogy valaha is jogdíjra támasszon igényt ezen írása után, és ingyenesen lehetővé tette a fordítást is.
Az egyszerű, mégis megragadó történet az ember és a természet ősi küzdelmét mutatja be, ami találkozva Frédéric Back különös, kicsit ködös képi világával valóban emlékezetes alkotássá teszi ezt a filmet.
A film megnézhető itt.
Roger nyúl a pácban (Richard Williams, 1988)
Ma már nem tűnik technikai bravúrnak a valódi szereplők és a rajzfilmfigurák azonos jelenetekben való szerepeltetése, ez az 1980-as években még korántsem volt így. Aki ezt a gátat áttörte: a zseniális Richard Williams.
A Torontóban született, Bristolban elhunyt brit–kanadai rendező az animációs szakma egyik legendája volt, akit a régi és az új iskola közötti legfontosabb kapocsként tartanak számon. Amikor Észak-Amerikában élt, Rófusz Ferenc maga is járt az egyik mesterkurzusára, The Animator’s Survival Kit című könyve pedig máig a szakma egyik alapműve. Nemcsak a filmrendezőké, de a számítógépes játékokat vagy épp internetes tartalmakat animálók számára is igazodási pont.
Forrás: Roger nyúl a pácban / IMDB
Ő volt a Who Framed Roger Rabbit című film egyik alkotója is, ami az első egész estés munka volt, amiben a natúr film és az animációs film keveredett. A film Gary K. Wolf 1981-es Who Censored Roger Rabbit? című regényéből készült Jeffrey Price és Peter S. Seaman forgatókönyve alapján.
Rajzfilmek viszonylag ritkán kezdődnek gyilkossági sztorival, itt mégis ez történik. A történet szerint 1940-ben, a hollywoodi Firkanegyedben járunk, ahol megölik az egyik éjszakai klub tulajdonosát. A gyilkosságnak egy lógó fülű, hadaró beszédű rajzfilmnyúl lesz a gyanúsítottja. Eddie Valiant detektív képes az ügy megoldására, de ahogy az lenni szokott, nem áll egyből kötélnek.
Jól kitalált, kicsit bolond karakterek, vicces párbeszédek, misztikusba hajló helyszínek, szerethető az egész. A film 1989-ben három Oscar-szobrot is elhozott (legjobb hangeffektusok, legjobb vizuális effektusok és a legjobb vágás kategóriájában). A 99 perc hosszúságú film operatőre egyébként az a Dean Cundey volt, aki többek között a Vissza a jövőbe-trilógia és a Jurassic Park felvételeit is vezette, a zene pedig Alan Silvestri mellett Liszt Ferenc műveiből íródott.
Az öreg halász és a tenger (Alekszandr Petrov, 1999)
Ha van 20. századi novella, amit mindenki ismer, akkor Hemingway 1951-es, kubai tartózkodása alatt született írása mindenképpen az. Az ismertség átka, hogy nagy dolgot kell villantani ahhoz, hogy ne csak az alapműből, hanem a feldolgozásból is klasszikus legyen, az orosz-kanadai-japán koprodukcióban készülő film rendezőjének itt ez mégis sikerült.
Petrov egy kis faluban született, Moszkvában tanult filmkészítést, és az első filmjeit is ott készítette, majd Kanadába költözött. Első filmje, a Hemingway-novellából született adaptáció rögtön figyelmet keltett, hiszen a húszperces alkotás volt a világ első nagy formátumú animációs filmje.
Forrás: Az öreg halász és a tenger / IMDBA rendező védjegye ráadásul egy olyan különleges technika, amit csak nagyon kevesen használnak. Ennek lényege, hogy lassan száradó pasztellolajfestéket visz fel üveglapokra. Ecset helyett az ujjait használta arra, hogy a festéket több rétegben felvigye, így képes volt mélységet adni a képeknek. A nagyméretű, az A4-es méret négyszeresét kitevő üveglapokból összesen 29 ezer darabot kellett megfesteni és egyesével befotózni, amihez egy speciális, mozgásvezérelt kamerarendszert és állványzatot épített – nem csoda, hogy két évnél is tovább tartott. Sőt, inkább az a csoda, hogy csak két évig tartott, hiszen a munka ezen szakaszában csak fia, Dmitrij Petrov segített neki.
Persze nemcsak a technikai érdekesség miatt lett maradandó alkotás. Stílusára az orosz gyökerekből táplálkozó romantikus realizmus jellemző, és alapvetően az eredeti novella cselekményét követi, de többször el is tér tőle – például amikor Santiago a kikötő legerősebb emberével szkanderozik, vagy amikor a halász azt álmodja, hogy ő és a kardhal testvérek, akik a tengeren és az égen keresztül úsznak.
A film megnézhető itt.
Apa és lánya (Michaël Dudok de Wit, 2000)
A hollandiai születésű, de Londonban élő Dudok de Wit napjaink egyik legismertebb animációs filmrendezője, akinek filmjei a szűk szakmai közegen túl a nagyközönséghez is utat találnak. Védjegyévé az ecsetvonásos rajz, valamint a tinta és az akvarell használata, így legtöbb filmjét ez jellemzi, de néha olyan játékokat is megenged magának, mint a The Aroma of Tea című animációja, amit teljes egészében tea segítségével rajzolt, illetve festett.
Forrás: Apa és lánya / IMDB
Apa és lánya című alkotása húsznál is több díjat kapott, 2000-ben pedig elnyerte az Oscart. A digitálisan kifestett, ceruza- és szén-technikával készült film mindössze 8 és fél perces, ennek ellenére nézők millióit ragadta meg az egyszerűségében is magható sztori és látványvilág. Hasonlóan sikeres volt másfél évtizeddel később készült, a hazai mozikban is bemutatkozó egész estés filmje, A vörös teknős is. A zseniális holland rendező egy ideig dolgozott is Magyarországon, utóbb említett filmjét ugyanis jelentős részben a Kecskemétfilmnél készítették.
De térjünk vissza korábbi filmjéhez! A történet szerint egy apa búcsút int kislányának, és örökre távozik egy csónakkal. A kislány hazabiciklizik, de folyamatosan visszatér a gátra, a fa mellé, ahol apja elköszönt tőle. A film azt a kislány egész életét végigkísérő hiányérzetet mutatja be, ami átvitt értelemben olyan végtelen, mint a holland síkság. A film vége egy álom.
Forrás: Apa és lánya / IMDB Az animáció egyik erősségének tartják, hogy párbeszédek, sőt, akár hang nélkül is működik: sokszor nélkülözi a dialógust, és olyan vizuális nyelven beszél, ami mindenki számára érthető. Így volt ez itt is, a filmben nincsen párbeszéd, zenéjét viszont az a Normand Roger szerezte, aki ebben az összeállításban másik két film – Az ember, aki fákat ültetett és Az öreg halász és a tenger – zenéjét is írta, a nyúl meg szintén Roger volt, de ez utóbbit tudjuk be a véletlenek összjátékának.
A film megnézhető itt.
Borítókép: Orbital Strangers / Forbes
