A Venezuelában zajló drámai események ismét a globális figyelem középpontjába helyezték azt az országot, amely papíron a világ egyik legnagyobb olajhatalma kellene hogy legyen. Venezuelának van a Föld legnagyobb igazolt kőolajkészlete, az olajipara azonban immár két évtizede folyamatos hanyatlásban van. Ennek megértéséhez túl kell lépnünk a napi hírcunamin, és meg kell vizsgálnunk azokat a technikai, jogi és politikai döntéseket, amelyek lépésről lépésre lebontották azt az iparágat, amely egykor a globális kőolajrendszer egyik pillére volt.
JD Vance alelnök pedig arról beszélt, hogy az adminisztráció „több lehetséges kiutat” is felajánlott Madurónak, ugyanakkor két feltételhez kőkeményen ragaszkodtak Washingtonban: a kábítószer-kereskedelemnek véget kell vetni, és
Ez az utóbbi kifejezés – az „ellopott olaj” – egy régóta húzódó és súlyos következményekkel járó vitára utal Venezuela olajiparával kapcsolatban. Ez a vita segít megérteni, miként juthatott egészen a gazdasági összeomlásig egy olyan ország, amely a világ legnagyobb nyersolajkészletével rendelkezik, és miért maradt az energia a geopolitikai jelentőségének központi eleme.
Az amerikai Energiainformációs Hivatal (EIA) adatai szerint Venezuela nagyjából 303 milliárd hordó igazolt kőolajkészlettel rendelkezik, ami a legnagyobb mennyiség a világon.
Az orinocói olaj kifejezetten sűrű, viszkózus és nehezen szállítható. Ipari méretű kitermeléséhez fűtésre, könnyebb szénhidrogénekkel való hígításra, valamint speciális feldolgozóüzemekben történő feljavításra van szükség, mielőtt finomításra alkalmas lenne.
Iparági és elemzői becslések szerint a venezuelai nehézolaj „teljes megtérülési” árszintje jellemzően 40–60 dollár/hordó felett kezdődik, ha beleszámítjuk a kitermelés, a hígítóanyagok, a feldolgozás, a szállítás, valamint az infrastruktúra-helyreállítás és a politikai kockázat költségeit is. Ennél alacsonyabb árakon legfeljebb korlátozott, rövid távú termelés tartható fenn, de fenntartható fellendülés nem.
A Brent kőolaj világpiaci ára jelenleg nagyjából 60–63 dollár/hordó, ami elméletben már a megtérülési küszöb felső sávjába esik. A gyakorlatban azonban a venezuelai olajat jelentős diszkonttal értékesítik a nemzetközi piacon, így a ténylegesen realizált ár jóval alacsonyabb lehet. Ez azt jelenti, hogy még a mostani olajárszint mellett is kérdéses, mennyire lenne gyorsan és széles körben újraindítható az orinocói termelés külföldi tőke, technológia és stabil jogi környezet nélkül.
Évtizedeken át Venezuela amerikai és európai olajvállalatokkal működött együtt, amelyek biztosították a szükséges technológiát, tőkét és üzemeltetési szakértelmet. Ezek az együttműködések azonban nem élték túl a 2000-es éveket.
A teljes államosítás után szinte csak az olaj maradt meg Venezuelának
Noha Venezuela már az 1970-es években államosította olajiparát, Hugo Chávez elnöksége alatt, a 2000-es évek elejétől az ország túllépett a korábbi állami tulajdonláson alapuló modellen, és kisajátítási hullámot indított, amely alapjaiban formálta át az ágazatot. A külföldi cégeket arra kényszerítették, hogy kisebbségi tulajdonosként működjenek együtt az állami olajvállalattal, a PDVSA-val, vagy egyszerűen elveszítették eszközeiket. Olyan nagy amerikai vállalatok, mint az ExxonMobil és a ConocoPhillips végül kivonultak az országból, és nemzetközi választottbírósági eljárásokban követeltek kártérítést az ellentételezés nélküli kisajátítások miatt.
A nemzetközi bíróságok később több milliárd dolláros kártérítést ítéltek meg a külföldi cégeknek – ezeket Venezuela nagyrészt mindmáig nem fizette ki. Ez az időszak jelenti az „ellopott olaj” kifejezés eredetét, amely most újra megjelent az amerikai politikai kommunikációban.
A következmények súlyosak voltak. A PDVSA elveszítette hozzáférését a külföldi tőkéhez és műszaki támogatáshoz. Képzett mérnökök hagyták el az országot. A feljavító üzemek és vezetékek leromlottak. A termelés folyamatosan csökkent: a kisajátítások előtti napi több mint 3 millió hordóról az elmúlt években bőven egymillió hordó alá esett.
Amikor Maduro 2013-ban hivatalba lépett, az iparág már strukturális hanyatlásban volt. A korrupció, a rossz irányítás és az amerikai szankciók az ő elnöksége alatt tovább szűkítették a kitermelést és az exportot.
Miért igényel a nehézolaj külföldi szakértelmet?
A nehézolaj-termelés fenntartása folyamatos újrabefektetést, stabil áramellátást és megszakítás nélküli hozzáférést igényel a hígító anyagokhoz – ezek közül sok hagyományosan az Egyesült Államok Mexikói-öböl menti térségéből érkezett. E feltételek, valamint a kellően magas olajár nélkül a termelési rendszerek gyorsan összeomlanak.
Amikor a külföldi partnerek kivonultak Venezuelából, a PDVSA elveszítette annak képességét, hogy fenntartsa ezt az összetett ökoszisztémát. A gőzrásegítéses kitermelés leállt, a feljavító kapacitások leromlottak, a folyamatos karbantartást igénylő mezők parlagon maradtak. Még akkor sem tudott profitálni az ország, amikor a globális olajárak helyreálltak.
Ez a venezuelai energiaválság központi paradoxona: a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező ország külső segítség nélkül nem képes stabil termeléssé alakítani ezt az erőforrást.
Olaj, szankciók és az amerikai nézőpont
Az amerikai tisztviselők régóta azzal érvelnek, hogy Venezuela olajszektora összefonódott a szankciók megkerülésével, az illegális szállítási hálózatokkal és a szervezett bűnözéssel. Az elmúlt években a venezuelai nyersolaj egyre inkább közvetítőkön és szankciós nyomás alatt működő külföldi vevőkön keresztül jutott piacra.
Vance alelnök kijelentése tükrözi az adminisztráció álláspontját, miszerint az olajbevételek nemcsak Venezuela gazdasága, hanem a Maduro-rezsim fennmaradása szempontjából is kulcsszerepet játszottak a nemzetközi elszigeteltség ellenére. Akár elfogadjuk ezt az értelmezést, akár nem, jól mutatja, miért elválaszthatatlan az energia kérdése a szélesebb amerikai–venezuelai kapcsolatoktól.
Mi következhet Venezuela olajiparában?
Maduro őrizetbe vétele után Venezuela olajjövője mély bizonytalanságba került. Több forgatókönyv is elképzelhető.
Egy átmeneti kormány megpróbálhatja újra bevonni a külföldi olajvállalatokat, újranyitni a választottbírósági tárgyalásokat, és olyan szerződéses kereteket kialakítani, amelyek tőkét vonzanak. Az amerikai cégek a fennálló követeléseik rendezésére vagy tárgyalásos visszatérésre törekedhetnek – ha ugyan Trump sajtótájékoztatója után az amerikai szereplők tárgyalni akarnak egyáltalán, és nem erőből „visszavenni, ami az övék”.
Kína és Oroszország szintén igyekeznek majd megvédeni pozícióikat, hiszen Venezuela nagy hitelezői. A forrásokért cserébe a jövőben kitermelt kőolajat ajánlott nekik Maduro, vagyis ők is rajta lesznek majd azon, hogy „visszavegyék, ami az övék”.
Egy biztos: a gyors fellendülés valószínűtlen.
Még kedvező politikai környezetben is évekbe telne Venezuela olajtermelésének helyreállítása.
A feljavító üzemeket újjá kell építeni, az infrastruktúrát modernizálni, a humán tőkét pedig újra kell teremteni. A nehézolaj-termelés különösen lassan áll helyre, főleg alacsony olajárak mellett. És most éppen ez a helyzet.
Venezuela hatalmas olajkészletei valódiak, de önmagukban nem teremtenek jólétet. Technológia, tőke, szakértelem és kellően magas olajár nélkül az olaj a földben marad. Ez a realitás okozta Venezuela gazdasági összeomlását, nemzetközi konfliktusait, és azt is, hogy az olaj ma is központi szerepet játszik az ország körül kibontakozó eseményekben.
Kérdéses, hogy amíg a politikai helyzet ennyire instabil, milyen magáncég fog majd – még ha „nagyon nagy” is – több milliárd dollárt befektetni Venezuelában? Még az is nagy kérdés, hogy az olajdollárokból lefizetett helyi iparági szereplők mennyire lesznek lojálisak az új venezuelai vezetéshez, ha egyáltalán lesz új. Trump a rezsimváltásnál is jobban akar egy valamit: az olajjal üzletelni, de valahogy szavatolnia kell az itteni befektetések biztonságát. Ami újabb kérdéseket vet fel.
Borítókép: Nicolás Maduro venezuelai elnök támogatóihoz szól, miközben a parlamenti és regionális választások eredményeit ünnepli a caracasi Bolívar téren 2025. május 25-én. Fotó: Federico Parra/AFP/Getty Images
