Visszatérés 25 év után: biztos nagyon szépek a Lofoten-szigetek és nincs is menőbb a norvég fjordoknál és a parti hajójáratnál.
Amikor 1997 nyarán kifutottam az Inter-rail korhatárból, utolsó nagy vonatos európai körútként kihagyhatatlan volt Skandinávia. Természetesen el akartunk menni a lehető legészakabbra, ezért nem volt kérdés, hogy Svédországot végig utazva Narviknál bukkanunk át Norvégiába. A norvég oldalon azonban csak Bodøig jön fel a vasút, odáig még el kellett jutni valahogy. Adta volna magát a pár órás buszozás délnek, de szerencsére nem sokkal korábban belefutottam pár képbe a Lofoten szigetekről. Ráadásul a vonatbérlet leírásában felhívták a figyelmet arra, hogy az Inter-rail kedvezményt ad a Hurtigruten hajójegyekre. Ebből állt össze, hogy bármilyen szűk a büdzsé, ezt ki kell gazdálkodni valahogy, így aztán északnak indultunk a busszal Narvikból, hogy Tromsøtől Bodøba a legendás norvég postahjójárattal tegyük meg az utat, érintve a csodás Lofoten szigeteket.
Ezért aztán nem kicsit volt bosszantó, hogy pocsék időt fogtunk ki, a tájból lényegében semmit se láttunk. Jobban emlékszem arra a pillanatra, amikor egy barátságos német házaspár kocogtatta meg a hátamat, hogy esetleg felkelhetnék az asztal alól, mert ők ott épp reggelizni szeretnének. Éjjel, amikor csóró hátizsákos-hálózsákos turistaként csövezőhelyet kerestünk a hajón, nem tűnt fel, hogy a kabinos burzsujnépnek ebben a szalonban lesz a reggeli, de mivel ez volt az első hely, ahonnan nem hajtottak el, nem nagyon volt más választásunk az alvásra. Kifogtuk a legkisebb, legöregebb hajót, sose felejtem el, hogy Harald Jarl volt a neve, utólag olvastam, mennyi baj volt már vele, mielőtt pár évvel később ki tudták vonni a flottából.
