Nem vagyok jó arcról olvasó, nem tudtam megállapítani, hogy április 3-án gondterheltnek tűnt-e Orbán Viktor, amikor a holdról is hallható győzelmi beszédét mondta. Én a helyében tuti aggódtam volna, hiszen egy pillanatig se lehetett kérdés (már tavaly év végén is egyértelmű volt), hogy súlyos megszorítások következnek és előbb-utóbb el kell engednie egyik legfőbb választási csodafegyverét, a rezsicsökkentést is.
Kiköltekezve, gatyára vetkőzve jutott el az ország a választásig, másnap el is indult a „legalább kormányozni tudnak” mítosz első komoly éles tesztje. Négy plusz tizenkét évet volt eddig hatalmon a Fidesz úgy, hogy igazából csak kétszer két év volt nehezebb gazdaságilag (2010-12, illetve a covid-sokk), a többiben igen kedvező széljárás mellett száguldhatott a magyar gyorsnaszád.
Az anticiklikus gazdaságpolitika, tehát jó időkben hangya módra tartalékot képezve készülni a következő rossz időszakra, az elmúlt 30 évben még soha senki hatalmon lévőnek nem érte el az ingerküszöbét Magyarországon. Az Orbán-kormány e helyett még jól túl is pörgette a gazdaságot – a nekünk egy Duracell-nyuszival turbózott tücsök jutott a konjunktúrában. Így aztán április 4-én, túl az osztogatási és ígérgetési kényszeren, egy súlyos válságba tartva, régiós leggyengébb láncszemként, tartalék nélkül kezdhetett vitézkedni az előző, majd az új Orbán-kormány. Mivel kommunikációja és a valóság között elég régóta nagyon csekély az átfedés, a meghozott intézkedések alapján lehet nagyjából arra következtetni, hogy mi lehetett a terv és az hogyan változott az elmúlt időszakban.
Négy hónap elteltével az látszik, hogy noha cégek milliói működnek a jó öreg „bízz a legjobban, de készülj a legrosszabbra” elv alapján, a magyar kormány inkább a „tervezz a legjobbal, aztán ha nem jön be, majd kitalálunk valamit” elv alapján tevékenykedik. Aztán amikor már lakosságnak fájó intézkedések kénytelenek becsúszni, indulhat a felelősséget másra hárító százezer decibellel tolt kommunikációs henger.
A költségvetés borulására adott első válaszcsomag látványos prioritása volt, hogy a lakosságnak ne fájjon, pontosabban a lehető legkevésbé legyen észrevehető egy átlagpolgár számára, hogy ő is fizet. Az extraprofitadóról lerítt, hogy nem profit, hanem szimpátia alapján húz le újabb bőröket nem kedvelt, vagy épp célpontot jelentő szektorokról, miközben békén hagy hatalmas profitot termelő cégeket, szektorokat. Közben a kiadási oldalon vágásként bedobott szép számok sem nagyon teltek meg tartalommal, ma sem igazán látjuk, hogyan és miből lesz hatalmas spórolás az állami szférában.
De ezen már rég túl vagyunk, a külső környezet nem hogy a legjobb remények szerint alakult, hanem inkább a legrosszabb forgatókönyvek kezdtek megvalósulni. Háború vége, energiaárak bezuhannak álom helyett gázár és infláció az egekben, egy súlyosan gázfüggő ország fizetési mérlege pedig egyre látványosabban borul, ha sokkal többet kell fizetnie az import alapanyagért, főleg ha a devizája is megállíthatatlanul gyengül. Amikor jócskán 400 felett már a forint begyorsuló esése fenyegetett, jöttek az újabb intézkedések, egyre inkább pánikszerűen, kapkodva, kidolgozatlanul.
Érzéketlen durung brutális adóemelés több százezer ember számára (kata-átalakítás), majd a rezsicsökkentés részleges feladása úgy, hogy a hirtelen bejelentés után másfél hét fejetlenség végére sikerült nagyjából összetákolni a részletszabályokat. Noha itt is érzéketlen, igazságtalan a rezsiköltségek növekedésének eloszlása, de makroszinten nézve ezek a szigorítások mutatják, hogy a kormány pontosan látta a költségvetési vészhelyzetet és a fal előtt az utolsó pillanatban vészfékezett. Ez meg is állította legalább a forint gyengülését.
Ehhez képest szinte apróság, de mégis jellemző az üzemanyagárstop lépésenkénti lefaragása. Amikor már biztos lett, hogy a fél országban kifogyna a dízel, akkor, megint az utolsó pillanatban, szombat délben kidobták a cégautókat a 480-as kedvezményes árból. A forint stabil, már 400 alatt valamivel, amiben persze az is segít, hogy júliusban már pozitívba fordult a világban a tőkepiaci hangulat, visszaszorult a kockázatkerülés, most újra elhiszi a piac az amerikai jegybanknak, hogy picike recesszióval letöri az inflációt, nincs már messze a rossz időszak vége.
Mindeközben a legmeghökkentőbb az, ami az uniós pénzek ügyében folyik. Uniós oldalról következetes morgás-brummogás hallatszik, nem túl lelkesek, miközben itthon jó nagy a katyvasz. Van kitartó mosolypropaganda, felajánlások, „mi minden feltételt teljesítettünk, küldjétek a pénzt”-duma, aztán a felajánlással pont ellentétes cselekvés, például a nulla egyeztetéssel áttolt olyan fontos törvények, mint a kata-változás. Meg maradtak is a beszólogatások Brüsszel felé, továbbra is bűnbaknak kiáltják ki a válság miatt (felesleges szankciók, miattuk nem kapnak fizuemelést a tanárok) és a végen még ott vannak a félresikerült tusványosi mondatok.
Ez alapján nem egyértelmű, hogy mennyit hajlandó tenni a magyar kormány az uniós források folyósításáért, pedig nagyrészt ezeken a százmilliárdokon múlik a fiskális politika mozgástere a következő időszakban. Az emberek nyelvére lefordítva az is, hogy mennyi további húsba vágó, recessziót és társadalmi feszkót okozó megszorítás jön még, hogy milyen gyorsan kell kivezetni a még meglevő árstopokat.
Az új kormány első négy hónapja alapján ennyi látszik abból, hogy “legalább kormányozni tudnak”.
