Kapu Tibort 247 jelentkezőből választották ki, jó eséllyel ő lesz a második magyar űrhajós. A tervek szerint 30 napot fog tölteni a nemzetközi űrállomáson a HUNOR program keretein belül, ahol különböző kísérleteket és termékteszteket fog elvégezni. Ez 30 nap kőkemény munka lesz, amely felteheti a magyar űripart a nemzetközi térképre.
Az űrben öt fő területen kell kísérleteket végeznie. Dozimetriai kutatások mellett gyógyszerekkel, orvosi eszközökkel, növénytermesztéssel kell foglalkoznia, illetve feladata lesz megvizsgálni, hogy a Hold felszínét alkotó anyagból miként lehet építőanyagot előállítani. Ezek jelentős részben már az Artemis-4 programot készítik elő, aminek a feladata lesz a holdi űrállomás, a Lunar Gateway építése.
- Mennyire veszélyes az űrutazás?
- Összezárva négyen egy TEK-es parancsnokkal.
- Egy hasmenésen is bukhat el fontos kísérlet.
- Miért cserélték le a vadászpilótákat tudósokra?
- Miért lesz nehéz mérni, hogy minden űrkutatásba fektetett forint hatot fialt?
- Milyen magyar kísérletek lesznek az űrben?
- Problémák, melyekre nincs még megnyugtató válasz.
- Mi jön a visszatérés után?
Mennyire kockázatos egy űrutazás?
Az űrutazással kapcsolatban azt szoktuk mondani, hogy a rizikó sosem nulla. Ha jól emlékszem, akkor jó pár száz emberes űrrepülés közül kettő-három volt az, ami halálesettel végződött. Úgyhogy maga a statisztika nem olyan rossz, persze ez teljesen relatív.
Az emberes űrrepülés kapcsán, mint oly sok más iparban is, természetesen az emberélet a legfontosabb. És addig nincsen felbocsátás, amíg nincsenek meggyőződve száz százalékosan, hogy nem lehet probléma.
Nagyon-nagyon csúnya mondat, de szeretem idézni, hogy a repülés szabályait – és ez nem feltétlenül az űrrepülésre vonatkozik –, vérrel írják.
Ez azt jelenti, hogy ha történt már baleset, akkor azt minél inkább szeretnénk inkorporálni a szabályok közé. Ennek köszönhető az, hogy a legutóbbi űrsikló katasztrófa 2003-ban volt, azóta nem is történt embert érintő baleset.
Mi a te legnagyobb parád?
Maga az űrállomásbéli környezet egy izolált környezet, nagyon messze vagy mindentől, ami a szívedhez közel áll, mindentől, ami komfortos. Ez egyébként az egyik legnagyobb problémák közé is tartozik, amikor emberes űrrepülésről beszélünk. Az elmúlt tizennégy hónapban volt egy izolációs gyakorlatunk, amikor az ember megtapasztalhatja, egy ilyen környezetben hogyan fog teljesíteni. Amikor belevágtunk, nem voltak félelmeim. Nem volt olyan gondolatom, hogy nem fogom kibírni, ki fogom rúgni a ház ajtaját, dörömbölni fogok az ajtókon, hogy engedjetek ki. Ilyen abszolút nem volt bennem, de az, hogy az ember megtapasztalhatja és megbizonyosodhat arról, hogy oké, ez működni fog, az mégis jó érzés.
Hogy nézett ki? Bezártak téged egy kisebb szobába, és ott tartottak egy hétig?
Nagyon jól látod, bezártak minket egy konténerépítménybe.
Négyőtöket?
Négyünket és egy TEK-es parancsnokot. A Terrorelhárítási Központ hatalmas segítséget nyújtott abban, hogy ez az egész végbemenjen. Hat napig voltunk bent, de az elején nem tudtuk pontosan, meddig leszünk bent.
Nem mondták?
Ez is a része volt az izolációnak. Voltak indikációk. Ez tényleg izolálva van mindentől, ami azt jelenti, hogy se napfény, se szél, se kommunikáció a külvilággal, se semmi, viszont az ott lévő ételkészletekből azért nagyjából sejtettük, hogy ez nem harminc nap lesz. Ha harminc nap lett volna, akkor nagyon-nagyon rosszul állt volna a szénánk már a legeslegelején is. Nagyjából sejtettük az időtartamot. Mindig reggel tudtuk meg a beosztásunkat, és a hatodik nap reggelén láttuk, hogy olyan kísérletszimulációkat kell aznap elvégeznünk, ami másnapig tart. Nekem még az utolsó nap egy 24 órás EKG-t fel kellett magamra helyeznem, tehát meglátod a beosztást, és akkor egyből elkezdesz gondolkodni, hogy na jó, hát akkor minket tényleg tovább bent tartanak.
Mi volt a lényege az izolációnak? Az, hogy bementünk és az űrállomásnak fő tulajdonságait, aspektusait szimuláljuk. Bekötött szemmel vittek be minket, azért, hogy ne is tudd, hogy pontosan hol vagy. Hangszóróból az ISS nemzetközi űrállomás gépzaja szólt, nappal 80 decibellel, éjszaka ötvennel. Ilyen végletekig elmentek. Pont azért, hogy lássuk azt, hogy ilyen környezetben hogyan tudunk működni akkor, amikor tényleg minden percünk be van táblázva. Hozzátartozik az is, hogy nem volt zuhanyzási lehetőség, hanem bébitörlőkkel tisztálkodtunk, hiszen az ISS-n is hasonlóan működnek a dolgok. Ami extra volt, hogy a külvilággal nem tudtunk kommunikálni. Az űrállomáson ez nincs így, ott ha nagyon szeretnéd, akkor minden nap tudsz skypeolni anyukáddal.
Se nem volt elegendő alvás, se nem volt elegendő étel. Ezek nem a legelső pillanattól lettek bevezetve. A kommunikáció hiánya igen, de az ételmegvonás és alvásmegvonás, az talán a második naptól kezdődően, épp azért, hogy lássák, hogy romlik a tűrőképességünk, milyen stresszreakciókat tudnak ezekkel kiváltani. Minden teszten átmentünk, tehát nem volt semmi gáz, nem estünk egymásnak. Igazából nem is nagyon félt ettől az ember, hiszen akkor már tizenkét hónapja együtt dolgoztunk négyen, nagyjából minden percben. A legnagyobb tapasztalás talán az volt, hogy
akkor is, amikor elvesznek tőled szükségleteket, hogy amikor a Maslow-piramis legalján jársz már, még akkor is tudsz fókuszálni a munkára.
Visszatérve az eredeti kérdésre is, hogy mi a legnagyobb para. A felbocsátással és a rakétával kapcsolatban igazából nincsen. Van benne rizikó, de a legnagyobb aggodalmam az, hogy olyan kísérleteket kell elvégeznem a világűrben, amikkel magyar tudósok előtte éveket dolgoztak. Az ISS-en tényleg minden öt perc be van táblázva, és elképesztően drága minden ilyen öt perc. Egy kísérlet általában csak egyszer van betervezve, ami azt jelenti, hogy ha akármilyen banális dolog miatt elrontod, akkor nagy eséllyel már nem fogsz tudni visszatérni hozzá. Ha ez így alakul, akkor elrontottad egy magyar tudósnak az álmát. Ez a legnagyobb felelősség az egészben.
Egy-egy kísérlet triviális dolgokon is elmehet, például egy hasmenésen?
Az Axiom 1-es küldetéssel felment egy izraeli űrhajós, aki meglátogatott minket tavaly nyáron. Mesélt arról, hogy ezek a dolgok a gyakorlatban hogy működnek. Tíz napot lettek volna fönt, de időjárási viszonyok miatt nem tudtak visszatérni időben, így öt nappal hosszabb lett a küldetés, és emiatt tudott megismételni egy sor olyan kísérletet, amit előtte elrontottak. Például volt egy Gopro kamera, amit feltett töltőre, de valamiért nem töltött. És annak a kísérletnél elképesztően fontos volt a vizuális feedback, hogy értékelni tudják a tudósok.
Ezek teljesen banális dolgok. A hasmenés jó példa, és nem csak hasmenés, főleg inkább a hányás, vagy a szédülés. Ez az űrhajósok felénél nagyon számottevő tud lenni az első pár napban, és pontosan nem is tudják, hogy mitől alakulhat ki. SMS-nek hívják, Space Motion Sickness, ami annyit tesz, hogy amikor kikerülsz az űrbe, ér téged egy nagyobb erőhatás, hirtelen a mikrogravitációban a szervezet nem tudja feldolgozni, hogy mi történik jelenleg. Onnantól kezdve nincsen fel, nincsen le. Vannak olyan önkéntesek, akiknek az első három-négy napja ezzel megy el.
Az űrhajózás hőskorában az első űrhajósok vadászpilóták, azon belül is berepülő pilóták voltak. Ma már viszont mérnököket és tudósokat küldenek fel. Mikor és miért alakult ez így át?
Az emberes űrrepülést a 60-as években kezdtük el Gagarinnal. A hőskorban még főleg arról volt szó, és ez szerintem a ’70-es évek végéig bőven el is tartott, hogy az űrrepülőket még tényleg vezetni kellett. A műszereket nagy nyomás alatt egyből le kellett tudni olvasni, egyből tudni kellett kommunikálni, levonni a megfelelő konzekvenciát, megfelelő döntéseket hozni. Ezek mind-mind berepülő pilóta skill setek.
Az is egy elképesztően fontos szempont volt, hogy nem igazán tudtuk, miként fog reagálni az emberi test a világűrre. A berepülő pilóták már akkor is a legegészségesebbek és a legbátrabbak közé tartoztak, és mindkettő kellett, hiszen nem volt garantálva, hogy a kapszula arra a helyre fog leesni, ami nekünk tényleg jó. Ehhez még hozzá lehet tenni azt is, hogy maga az űrrepülésnek a szabályai és kultúrája az tényleg a repülésből nőtte ki magát. Így volt ez még Berci (Farkas Bertalan – szerk.) idejében is az Interkozmosz programban. Manapság az űrrepülő eszközöknek a nagy része tényleg teljesen automata. A parancsnok és a pilóta sem irányítja a kapszulát, se felbocsátáskor, se úgymond a repüléskor, sem a coasting fázisban, amikor kergeti az űrállomást, se dokkoláskor, se ledokkoláskor, hiszen minden teljesen automatikus. Bizonyos döntéseket vészhelyzeti helyzetekben nekik meg kell hozniuk. De az a tudás, ami a berepülő pilóta kezében volt, az már nem kell.
Ami viszont ennél jóval fontosabb, az az, hogy a 80-as évektől elkezdtünk fókuszálni az alacsony Föld körüli pályára. A Holdért folyó verseny befejeződött az Apollo programmal. Azóta az űrállomásokra koncentrálunk, és mióta űrállomások vannak, azóta főleg a hosszú távú emberes tartózkodás van a fókuszban, illetve minden más tudomány, amihez súlytalanság vagy mikrogravitáció kell. Itt már arról van szó, hogy egy Föld körül keringő nagyon-nagyon pici térben él együtt több ember hosszabb ideig, és tudományos kísérleteket hajtanak végre. Természetes módon már nem a berepülő pilótaság és az ezáltal szolgáltatott háttér a fontos, hanem sokkal inkább a pszichológia, a csapatdinamika, illetve a tudományos háttér.
Hogyan látod, hol fog megtérülni az az irgalmatlan befektetés, amiből felmész az űrbe és elvégzel rengeteg kísérletet?
Kedvenc kérdésem!
Ez nem tűnt őszintének.
Tényleg az. Mert ha valamiben, akkor ebben a válaszban tényleg hiszek. Kezdjük onnan, hogy Ferencz Orsolya (űrkutató, űrkutatásért felelős miniszteri biztos – a szerk.) az Európai Űrügynökség számításai alapján mindig azt mondja, hogy 1 forintból lesz 6 forint, ha az űripari befektetésekről beszélünk. Én mindig azt mondom, hogy ez tök oké,
de nehezen tudom elképzelni, hogy ebből a végén lesz egy HUNOR-mérleg, mondjuk öt év múlva, és ott ki fog jönni, hogy akkor befektetünk ennyit, és az pontosan hatszor annyi lett.
Szimplán azért, mert ennek az egész programnak, ami a végén megtérül, az nem minden esetben lesz mérhető. Mert a programnak kifejezett célja, hogy magyar űrhajós menjen föl, magyar űrhajós csináljon magyar kísérleteket, magyar egyetemeknek, magyar vállalatoknak, kutatócsoportoknak.
Ezeket a cégeket és egyetemeket ezáltal fogjuk tudni rátenni az űripari világtérképre, ezáltal tudunk mindig track rekordot adni. Egy űripari terméknél egészen természetes módon az számít igazán. Azt hívjuk TRL9-nek (Technology Readiness Levels, egy 1-9-ig terjedő mérőszám, ami egy technológia készenléti szintjét mutatja. A TLR1 a legalacsonyabb, a TLR9 a legmagasabb – a szerk.), amikor már repült az űrben, bizonyított, meg tudjuk mondani, hogy mikrogravitációban, azon sugárzási körülmények között, egy felbocsátás után – hiszen az ott fellépő gyorsulások és vibrációk elképesztően nagyok – ez a termék tud működni. Kedves akárki, itt van az én kezemben ez a termék és meg lehet venni. Az űriparban ez számít igazán. A kísérletek egy részétől, ami inkább termékfejlesztés, ezt várjuk.
A másik része pedig a tudományos kísérletek, amik egészen természetes módon a tudományos életet fogják majd remélhetőleg fellendíteni. Ami viszont egészen konkrét és a kedvenc gondolatom az egészből az az, hogy ezzel a programmal nem feltétlenül egy kezdőlökést szeretnénk adni, hanem kerekebbé duzzasztani a magyar űr-ökoszisztémát. És mit értünk ez alatt? Azáltal, hogy ezeket a kísérleteket elvégezzük, ezeket a termékeket kifejlesztjük, fel tudjuk őket tenni a térképre, ezek a vállalatok tudnak nőni, ezektől mind-mind azt reméljük, hogy magas hozzáadott értékű munkahelyek lesznek. Ezáltal azt reméljük, hogy ezek a munkahelyek megteremtődnek, nőnek és szaporodnak majd a cégek, amitől egy szinttel továbbmenve azt reméljük, hogy nagyobb felvevőképességgel rendelkeznek majd. Szükség lesz majd űrmérnökökre, űrpszichológusokra, -jogászokra, -HR-esekre.
Hiszem, hogy minden olyan tudományág, ami az űr szócskával kezdődik, az ha nem is annak a tudománynak a csúcsát, de legalább egy lokális csúcsát jelenti.
Az mindig egy olyan speciális területe annak a tudománynak, amiért érdemes felkelni, amiért érdemes harcolni. Sokszor mondjuk azt is, hogy ha egy terméket fejlesztesz az űrben, aminek tudjuk, hogy milyen viszonyokat kibírnia – ha ezt meg tudod csinálni, valószínűleg meg tudsz mást is csinálni.
Létezik az a nézet, hogy ez csak akkor fogja megérni, ha a fent letesztelt dolgokból néhány éven belül kész piaci termék lesz. Azt lehet tudni, hogy miket viszel fel?
Konkrétumot nem mondhatok, viszont egy példát biztosan hallottatok már: itt van ugye a Pille. A Pille először 1980-ban járt az űrben, éppen Farkas Berci által. Magyar tudósok fejlesztették ezt a dozimétert, aminek azóta is tudjuk az örökségét ápolni. Ez azon nagyon kevés eszköz közül az egyik, ami azóta is folyamatosan szolgálatot teljesít az űrben. Természetesen nem az első generáció, amit Berci vitt fel 1980-ban, hanem annak különböző fejlesztései. Járt űrsiklón, fent volt a MIR-en, fent van az ISS-en, ráadásul mind az amerikai, mind az orosz moduloknak úgynevezett alap berendezése,
tehát ennek a szolgálata nélkül az ISS nem működhetne.
És akkor itt valamilyen szinten rá tudok csatlakozni a kérdésedre is, hiszen ha nem is feltétlenül a Pillének egy következő generációját visszük fel, de mivel a magyar űripar örökségének egy nagy része a dozimetriában rejlik, szerintem nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy lesz dozimetriai kísérlet a kezünkben, nem csak azokon az alapokon, amin a Pille nyugszik, hanem egy kicsit más technológiákon is. Itt azt kell látni, hogy igyekszünk majd összevonni különböző dozimetriai méréseket. Ezek lehetnek esetleg különböző irányból érkező kozmikus részecskék, illetve különböző energiaszinteken érkező részecskék. Úgyhogy a dozimetria mindenképpen egy ilyen kísérlet lesz, amit majd itt fönt elvégzünk.
Lesz gyógyszerkísérlet is, ami nekem gépészmérnökként a kedvencem, mert valójában termékfejlesztésről a van szó. A Földön van, ha jól emlékszem, tízen-valamennyi olyan hatóanyag, amiket jól ismerünk és minden nap használunk. Vegyünk egy egyszerű példát! A paracetamolról tudjuk, hogy működik földi körülmények között. Ilyen sugárzással, ilyen hőmérséklettel, ilyen nedvességtartalommal. Amint ezek a gyógyszerek szinte bármilyen formában – legyen az tabletta, vagy bármi – kikerülnek az űrbe, onnantól kezdve az a védelem, amit a Földünk légköre ad, az már nincs meg se hőmérsékletben, se sugárzásban. Ami azt jelenti, hogy nagyon-nagyon könnyen elképzelhető, hogy bizonyos energiaszintű részecskék jönnek a kozmikus térből, egy napkitörésből vagy egy szupernóva maradványaként, eltalálják ezt a tablettát, és ez elkezdi tördelni a láncokat, amiknek a hatását igazából mi nem is igazán ismerjük. Lehet, hogy kártékony hatása lesz annak a gyógyszernek, ha bevesszük, lehet, hogy nem lesz semmilyen hatása, de valószínűleg azt a hatást, amiért bevennénk, azt nem fogja kiváltani.
Ennek ellensúlyozásaképpen két dolgot tehetünk. Kimérjük ezeket az energiaszintű és ezeket az irányú ionizáló részecskéket, amik erre ártalmasak, és ezeket a gyógyszereket levédjük. Megpróbálunk majd olyan polimereket csinálni, ami gyakorlatilag egy polimer doboz, de pont arra a gyógyszerre jó, és pont azokra a sugárzásokra. Ami még izgalmasabb, az az, hogy olyan eszközöket készülünk fejleszteni, amik egy ilyen gyógyszert egy minimális energiaigényű és minimális súlyú eszközbe behelyezve, bizonyos fizikai hatások által egy zöld lámpa és egy piros lámpa felvillantásával meg tudja mondani, hogy ez a gyógyszer még oké, beveheted kedves űrhajós, vagy ezt most már inkább ne, mert ezt eltalálta valami. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy ha egy levélen vannak a tabletták, az egyik már lehet, hogy jó, a másik meg nem, mert pont elkapott valamit.
Akkor ezt úgy kell nagyon leegyszerűsítve elképzelni, hogy felviszel egy csomag Algopyrint, majd visszahozod, és megnézik, hogy melyik tabletta hogyan változott?
Nem teljesen, hiszen a kísérletnek az egyik lényege az, hogy olyan fizikai hatással tudjuk ellenőrizni, hogy az jól működik, ami a mikrogravitációs környezetben működik. Ennél tovább már nem mehetek, ennek nagyon-nagyon izgalmas háttere van, de igen, a valódi kihívás az az, hogy abban a környezetben tudjon működni, és minél könnyebb legyen, hiszen minden egyes grammért fizetünk, illetve minél minimálisabb energiaigénye legyen, tehát ne kelljen fölvinni a ceruzaelemeket meg az akkumulátort hozzá.
Az űrben tartózkodásnak mi jelenleg a legnagyobb problémája, amire még nincs teljesen megnyugtató megoldás?
Sok minden. A legnagyobb probléma még mindig a sugárzás, olyan szinten, hogy ha egy Mars utazásról beszélünk, ami legalább nyolc hónap, de két év is lehet, aztán elérünk a Marsra, ahol elképesztően vékony a légkör, és semmit nem véd. Az az idő, amit ott kint töltenének az űrhajósok, az emberi szervezet számára már egyszerűen sok.
Az Artemis 1-es küldetéssel másfél-két éve elment az Orion űrhajó és megkerülte önmagában, emberek nélkül a Holdat. Az Artemis-2 ugyanezt fogja megtenni, talán már idén, de már emberekkel a fedélzeten. Az Artemis-3 lesz, ami leszáll a Hold felszínére és az Artemis-4 fogja majd elkezdeni építeni a holdi űrállomásunkat, a Lunar Gateway-t. Az Artemis-1 volt az, amiben a Matrjoska projekt keretein belül két szövetazonos babát helyeztek az űrhajóba, és ezeket felszenzorozták ezer és ezer doziméterrel, hogy pontosan tudják, hogy pontosan milyen sugárzást kapnak, amikor megkerülik a Holdat. Az egyik bábu szabadon volt, a másik le volt védve bizonyos technológiával. Itt a technológiát is tesztelték. Ezeket például magyar kutatók csinálták.
Az Artemis 4 során, amikor elkezdjük majd építeni a Lunar Gateway-t, a legelső tudományos eszköz, ami majd fel fog menni, az egy olyan doziméter lesz, amit konzorciumban, nyílt felhívással magyar kutatók nyertek meg. Egy tényleg nehéz, harminc kilós dögöt kell elképzelni, ami az első tudományos eszközként fog felkerülni majd a holdi űrállomásra. Miért? Pont azért, hogy legalább már mérni tudják azt, hogy pontosan milyen sugárzás fogja érni az űrhajósokat.
De a többi megoldatlan probléma is izgalmas. Az, hogy izolált térben vagy űrhajósként egy pici helyen, hosszú távon össze kell dolgoznod emberekkel, ennek is van egy pszichológiája, ami nehéz. Aztán az, hogy a földtől távol vagy, és nincs folyamatos ellátás se gyógyszerekből, se élelmiszerből se eszközökből. Az ISS-nek ez az egyik legnagyobb kihívása, és ez is határozza meg egyébként többek között, hogy mikor mehetünk mi. Be kell csatlakoznunk abba a naptárba, amikor azok az eszközök és berendezések, amiket mi szeretnénk használni, azok nincsenek lefoglalva. Nyilván mennek fel teherhajók, de ezek nem folyamatosak, és most még csak egy 400 kilométeres távolságról beszélünk, de amikor elutazunk majd a Marsra, ez sem lesz lehetséges. Utána jön a mikrogravitáció, ami az emberi szervezetre nagyon kártékony, a csontokra, a kardiovaszkuláris rendszerre, az izmokra, és ez csak a negyedik helyen van a NASA listáján, tehát sugárzás, az izoláció és a Földtől való távolság nagyobb problémák.
Mi lesz, ha visszajöttél? Mit kell elképzelni? Rocksztársággal vegyített tudósi létet? Egy ilyen után milyen új kihívások jöhetnek?
Kifejezett célom az, hogy építsem a magyar űripart, olyan pozíciókat vállaljak, amik tényleg előreviszik az egészet. És a képességeimhez mérten, dolgozom azon, hogy (Cserényi) Gyula felmehessen. Ugye most ketten vagyunk ebben az egészben, Gyula tartalékosan. A világon semmilyen indikáció nincs arra, hogy ez valóban meg is fog történni. Ez a mi kettőnk kis mesterterve, hogy mi ezen fogunk dolgozni. Azt várjuk a Hunor programtól, hogy ez nem valaminek a kicsúcsosodása, hanem ez valaminek a kezdete. Ezután lesz majd rengeteg munka a magyar űriparban, és ehhez szeretnék csatlakozni mindenképpen.
