A járványhelyzet azt mutatja, sok mindent magunkkal hoztunk a legvidámabb barakkból. Vendégszerzőnk, a PwC régiós stratégiai igazgatójának írása arról az érdekes, de baljós párhuzamról, hogy Magyarország nagyon hasonlóan viszonyult a karanténhoz, mint a gulyáskommunizmus idején a politikai-gazdasági rendszerhez. A kérdés csak az, hogyan jövünk ebből ki.
A napi szinten a médiában agyonsulykolt, tömeges tragédiának messze nem nevezhető, mégis fekete statisztikák, a szkafanderben vezető mentősofőrök, Győrfi Pál ufóálarcban való váratlan feltűnései ellenére az emberek egy része láthatóan nem fél annyira a vírustól. Néhány nem reprezentatív példa napjainkból:
Maszk, ami csak a szájat takarja. Idegenek kerülése, ismerősök puszilgatása. Bezárkózás a lakásba, melynek fénypontja a szokásos csevegős piacozás.
Sokan elhiszik az egyébként megfoghatatlan, valóban globális veszélyt, annyira azonban mégsem tartanak tőle el, hogy ellene erőfeszítéseket tegyenek. Hát nem olyan ez, mint ahogy központilag elrendelve készültünk annak idején az imperialista támadásra, de egyénileg elblicceltük a sorkatonaságot?
A legvidámabb barakk
A rendszerváltás előtt Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ban, vagy különösen Romániában keményvonalas diktatúrák működtek, így Magyarországot nem véletlenül hívták a legvidámabb barakknak: gulyás, Balaton, zene, kevesebb ideológiai zaklatás, és messze mi utazhattunk a legtöbbet.
Abban nagyon jók voltunk, hogy a meglévő korlátok között hogyan éljünk a leglazábban.
Ha most összehasonlítjuk a különböző nemzetek nyitási menetrendjét, szembetűnő, hogy sok európai ország az első, vagy második lépésében jut arra a szintre, ami Magyarországon még a teljes bezárkózást jelentette. Szerbiában valós kijárási tilalom volt és leállították a közlekedést. Franciaországban csak a lakhelyhez legközelebbi közértbe lehetett menni vásárolni. Olaszországban minden cég, üzlet, tevékenység leállításra került. Szlovákiában és Csehországban az utcán is kötelező volt a maszk.
Legutoljára Budapesten enyhítették a kijárási korlátozásokat. Fotó: David Fintz // Unsplash
Nálunk is bezárták az iskolákat, megtiltották a rendezvényeket, leállt a vendéglátás és nem szabadott csoportosulni. De azért a cégek működhettek (ha akartak és tudtak), az építkezések nem álltak le, az irodák is nyitva tarthattak, hiszen az otthoni munkavégzés csak javaslat volt, nem kötelező. A kiskereskedelemre vonatkoztak korlátozások, de ha megnézzük a legutóbbi KSH-adatokat, látszik, hogy az üzletek harmadába bármikor mehettünk és legalább másik harmadának csak a szokásosnál korábbi zárás volt előírva. És egyáltalán nem korlátozták az országon belüli közlekedést. Egyszóval: most is megteremtettük az egyik legélhetőbb karantént magunknak! Voltak, vannak kényelmetlenségek, de a vidám barakk megmaradt.
A kijárási korlátozások egyik magyar sajátossága volt, hogy nem volt egyértelmű, mit lehet és mit nem. Pontosabban, a rendelet által felsorolt és a rendőrség által ellenőrzött lista a kijárási korlátozás alóli felmentésről egyrészt nagyon tételes, másrészt alapvető kérdéseket nyitva hagyott. Hosszú cikkek találgatták, mennyit lehet autózni a kiránduláshoz, szabad-e barkácsboltban vásárolni, ha az nem a munkánkhoz szükséges, szabad-e budapestinek másik településen sétálni, és vajon honnan tudhatja bárki is, hogy kivel él az ember egy háztartásban? Vagyis sok olyan eset volt, amit a rendőr vagy bemondásra elfogadott, vagy büntetett – és se neki, se nekünk nem volt támpontunk ebben. Ennek is hagyománya van a gulyáskommunizmusban: gondoljunk például a közveszélyes munkakerülésre, amivel a csöveseket zaklatták.
A piros és kék útlevél kora
A külföldi utazás lehetősége március óta megszűnt, gyakorlatilag teljesen bezárva élünk. Úgy tűnik, hamarosan eljöhet a „piros útlevél” kora megint. Van esély rá, hogy nem kizáró, hanem engedélyező lista szülessen arról, hova lehet utazni (ahol a járványügyi helyzet hasonló a magyarhoz, akivel született államközi megállapodás), és hogy az utazás a megbízhatók (ez esetben a negatív teszttel vagy ellenanyaggal rendelkezők) kiváltsága legyen. Ahogy arra is, hogy az utazás indokoltságát hatóság előtt kelljen igazolni. Csakúgy, mint az átkosban. Sokan emlékszünk még, micsoda reveláció volt a kék útlevél megjelenése.
Fusi – az üzlet magyar módra
„Hát hivatalosan nem tarthatnék nyitva, de ha bekopog a rácson…” „Visszaadtam az ipart a járvány idejére, de régi ügyfeleknek…” „Lenne itt egy raklap maszk maszekban, ha jól megfizeti”. Sajnos nem mindig a szabálykövetés, hanem az ügyeskedések ideje is ez a krízis, amikor sok régi berögződés előkerül. Ugyan statisztika erről még nem készült, de könnyen lehet, hogy a feketegazdaság látványosan növekedett a járvány alatt, és jó eséllyel az átmeneti visszaesés után a kínai piacozás újra tarolni fog (csakúgy, mint a 80-as években a lengyel).
És miért tartom ezt baljósnak?
Vannak társadalmak, ahol a vírusra való reagálásban a szabálykövetés dominál. Van, ahol a belátáson alapuló felelősségvállalás, vagy a kooperáció. És van, ahol az egyéni döntés szabadsága. Mindegyik kitermelhet egy erős választ, ami a járvány miatti korlátozások feloldása után, az igazi gazdasági és társadalmi krízis idején segíthet a gyorsabb talpra állásban. A hangsúly ugyanakkor a határozott profilú, egyértelmű társadalmi magatartásformák és agilis gazdasági lépések megtételén van – ezek együttes teljesülése garantálhatja csak a sikert.
De mi van akkor, ha – csakúgy, mint a gulyáskommunizmusban – a többség az élhető kompromisszumra, az éppen elégségesre játszik? Ha a visszatérés után megmarad a távmunka nyújtotta szabadság iránti igény, és az emberek nem jönnek vissza munkába? Mi lesz, ha csökken az egyéni és kollektív tettrekészség és nem növekszik a hatékonyság?
Ha a leépítésre kényszerülő cégek nem a teljesítmény és nem is a szociális sérülékenység, hanem az elérhető támogatások alapján választják ki az elbocsátandókat?
Ha tévesen választjuk ki a fókuszra és beruházásra érdemes, jövőt jelentő húzó ágazatokat? Mi lesz, ha a belföldi turizmus felépítése helyett újraindul az adriázás? Ha túl lassan, vagy értelmetlen látszatkorlátozásokkal próbálunk nyitni? A szigorítás és lazítás szabályai elkerülhetetlenül rövidtávúak – de mi történik, ha a gazdaság újraindítását is ilyenek, és nem közép vagy hosszú távú célok befolyásolják? Hiszen, ha nem tudunk gyorsan, agilisan lépni előre, de akár hátra, vagy más irányba is, ha kell, akkor reakcióink elkésettek lesznek és értelemszerűen rosszak. Ilyen és hasonló kérdésekre kell tudnunk jó válaszokat adni, különben ismét úgy járunk, mint 90 után.
Nemrég ünnepeltük a rendszerváltás 30 éves évfordulóját, egy új világban való új helytállás lehetőségének nyitányát. Az eufória kinek Antall József megválasztásáig, kinek a taxisblokádig tartott. Aztán pár év alatt a gulyáskommunizmus sztárországa mellett elhúztak a többiek. Mert mi elfelejtettük a valós elszámoltatást, rosszul privatizáltunk, kezdetben nem akartunk hiteleket, majd nem tudtunk mit kezdeni vele és adósságba rohantunk.
Nem volt elképzelésünk arról, hogy mibe invesztáljunk, és annyira nem erőltettük és becsültük meg a kemény munkát sem.
Mostantól pedig (az eddig elég jól élhető és menedzselt) karantén feloldását ünnepeljük. Rendkívüli események, a körülöttünk lévő világ nagy változása hozhat megtisztulást, ugrásszerű fejlődést, a legjobbak előretörését vagy éppen a szolidaritás növekedését. De ha nem állunk bele igazán, elmulasztjuk ezt a lehetőséget is! Tetszettek volna forradalmat csinálni – mondhatjuk majd ismét.
Osztovits Ádám,
PwC Central and Eastern Europe stratégiai igazgatója
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
