A Forbes-címlapos, aki Trumppal szelfizik

Kapitány István a Forbes címlapján mosolyog. Kapitány István a Fehér Házban, Trumppal szelfizik (és mosolyog). De kicsoda Kapitány István? Annak ellenére, hogy aligha van nála magasabb pozícióban dolgozó magyar menedzser […]

Bővebben

A kapitalizmus oda is beférkőzött, ahol semmi keresnivalója – nagyinterjú

A műanyagszag miatt szabadkozik Antal Miklós az ELTE lágymányosi kampuszának legfelső emeletén. Elég steril az iroda, a szürke linóleum mintha vadi új lenne, a kilátásba nem lehet belekötni. Stílszerűen gyalog jöttünk fel a hetedikre, karbonlábnyomot alig hagytunk magunk után. Miklós mérnök-fizikus, aki környezetgazdaságtanból doktorált, két évig kutatott az Universitat Autonoma de Barcelonán. Jelenleg a magyar energiaellátó rendszert tanulmányozza, de sokat foglalkozik azzal a kérdéssel is, kell-e hajszolni a gazdasági növekedést. Szereti a komplex problémákat, sarkos véleménye van a kapitalizmusról, és arról is sokat beszélgettünk, mi kellene ahhoz, hogy a magyarok boldogok legyenek. Sztorik arról, amikor csempésznek nézték a spanyol határon és egy kis tudomány és filozofálgatás arról, mégis mi a fene történt 2016-ban? Nagyinterjú, I. rész. 

Hogyan lehet kiszámolni a karbonlábnyomunkat?

A karbon lábnyom lényege, hogy megmutatja, hogy különböző tevékenységekhez adott helyeken milyen típusú kibocsátások tartoznak – ezek összegéből kiszedjük a szén-dioxidot. Éghajlati szempontból az üvegházgázok a lényegesek. Például, ha eszel rengeteg marhahúst, az áttételesen jó adag metángáz kibocsátással jár, és a metán jóval erősebb éghajlatváltozást okozó gáz, mint a szén-dioxid.

Vegyük például a közlekedést. Sokkal hatékonyabban közlekedünk mint akárcsak 10-15 éve. Az újabb autók kibocsátása alacsonyabb, a fapados társaságoknál algoritmus felel érte, hogy a gépek kihasználtsága magas legyen.

A repülésnél az utazások száma meredekebben nő, mint ahogy a hatékonyság javul. Itt amúgy nem feltétlenül a hatékonyság növekedése emeli az utazásszámot, vagyis ez nem a klasszikus Rebound-hatás, mint az autózásnál, ahol ha kevesebbet fogyaszt a kocsid, egyszerűen többet mész vele.


#Miklós sztorizik 
Én is szeretnék megtanulni olvasni

“3582 kilométer és több mint 50 óra busszal, ennyi az út a Fekete-tenger partján fekvő Konstanca és Madrid között. Román vendégmunkások szállnak buszra, hogy visszamenjenek Spanyolországba dolgozni. Ez volt az a járat, amivel rendszeresen utaztam, amikor két évet Barcelonában dolgoztam. Ha a projekt nem fizette a vonatjegyet, mindig így utaztam, bár a repülőjegy nagyjából annyi lett volna, mint a buszutazás ára. Azért választottam ezt az utat, mert egy teletömött busz környezeti hatása jóval kevesebb, mint egy repülőé. Nem bántam meg. Olyan tapasztalatokat szereztem, amikhez amúgy nem jutottam volna hozzá. Eleve, pontosan tudom, hogy mekkora ez a távolság, elhaladtam a fák és a hegyek mellett, láttam ezt a távot a fizikai valójában.

Nem ringatom magam abban a látszatvalóságban, hogy az utazás azt jelenti, hogy itt eltűnök, pár óra és egy másik helyen meg feltűnök.

Rengeteg élményt szereztem, hiszen a román munkásosztállyal utaztam együtt. A társadalom egy teljesen más szeletét ismertem meg, és ha ezeket látod, az nem káros. Volt, hogy a buszon elővettem a könyvemet, az utastársam meg csak annyit mondott, milyen jó, ő is mindig meg akart tanulni olvasni. Egy olyan ember, aki akkor már 8 éve dolgozott Spanyolországban.
Mikor legelőször mentem ki hatalmas táskákkal telepakolva, egy olyan fickóval mentem, aki egy félig üres kézipoggyásszal vágott neki az útnak, munkája se volt, így indult az ismeretlenbe. Láttam, hogy az emberek hogy élnek, hogyan seftelnek a buszsofőrök a jegyekkel.

picsart_12-16-06-57-10


Hogy állunk most? A hatékonyság-növekedés sok gazdasági szereplő érdeke. Gyorsan átkerülnek az ezzel kapcsolatos kutatások eredményei a hétköznapokba?

Nem mindenkinek fűződik érdeke a felhasznált energia radikális csökkentéséhez. Ott vannak a nagy olajcégek és ez egyáltalán nem elhanyagolható. Nézzük meg az Egyesült Államok politikai erőterét, például a milliárdos Koch testvéreket, akik hatalmas összeggel tudnak beszállni a választási kampányokba, csak ők annyit költenek erre, mint a Republikánus Párt a saját jelöltjére. Azzal együtt is, hogy kőkemény befolyást tudnak gyakorolni a politikára, ezek az erők jelenleg vesztőre állnak. A világban az energiarendszerek radikális átalakulása – ideértve a hatékonyságot és a megújulókat is – megkezdődött.

Ez nem azért van, mert az energetikai cégeken kívül minden nagy ipari szereplő látja már, hogy a fosszilis energiahordozók kifogyóban vannak, és ezért elkezdtek felkészülni egy olaj nélküli világra?

A válasz egyértelműen nem. A szénre, olajra, gázra alapuló világnak a végét nem az energiahordozók kifogyása fogja okozni. Ha ez így lenne, az a globális éghajlat szempontjából katasztrófa lenne. Ezekből ugyanis van elegendő akár arra is, hogy a Föld átlaghőmérséklete még 10 fokot emelkedjen. Tudományos tény, hogy a fosszilis nyersanyagok mekkora, most ismert részét kellene a földben hagyni ahhoz, hogy ne legyen belőle katasztrófa. Az ismert szénkészletek hatalmas részéhez hozzá sem szabadna nyúlni, de az olaj és a gáz legalább felét nem használhatjuk fel. Horror, hogy a nagy olajcégek így is újabb lelőhelyek után kutatnak.

Miért lesz horror? Mi fog történni, ha többet szedünk ki?
A kérdés az, hogyha már kiszedtük a föld alól, elégetjük-e és kiengedjük-e az atmoszférába a szénd-dioxidot? Ha visszarakjuk a föld alá az megoldás lehet, vannak erre elképzelések, de amilyen mennyiségekről beszélünk ez egyelőre nem komolyan vehető. A kibocsátások összvolumene 36 gigatonna per év széndioxid tekintetében (36 milliárd tonna). Gondoljuk el, hogy ezt a mennyiséget kellene cseppfolyósítani és a föld alá rakni. Ez akkora brutális iparág, mint a világ olaj- és gázipara, csakhogy azok profit alapon épültek fel. Milyen alapon épülne fel a széndioxid-eltüntető iparág? Ki fog ezért fizetni?

Ha feltételezzük, és ez elég reális feltételezés, hogy mégis a légkörbe jut ez a mennyiség, az ugrás az ismeretlenbe, amiről néhány dolgot ma már azért tudunk. Tudjuk, hogy teljesen átrendeződnek az élelmiszer-termelés helyei. Az elmúlt évek háborúi mögött környezeti okok is álltak, így van ez a szír polgárháborúval is. A konfliktus kitörése előtti 3 évet az ország történetének legdurvább aszálya jellemezte. A háború útnak indított 11 millió menekültet, és megmutatta kicsiben, hogy mi várhat ránk a jövőben. Gondoljunk csak bele, ha a tengerszint-emelkedés miatt a bangladesieknek el kell majd hagyniuk az országukat, ők több mint 160 millióan vannak. Ezzel párhuzamosan a Száhel-övezet is erősen ki van téve azoknak a hatásoknak, aminek Szíria is – a szárazodás miatt az élelmiszer-termelési lehetőségek beszűkültek.

Ne gondoljuk azt, hogy ezek az emberek majd ott maradnak, ha egyszerűen nem lesz mit enniük. Fel sem tudjuk ma mérni, mekkora feszültségeket rejt az a fajta migráció, amit az éghajlatváltozás indukál.

És ez még mindig csak egy része a problémának. Olyan élő rendszereket pusztítunk el, amik évmilliók alatt alakultak ki. A gerinces állatok populációi 58%-kal szorultak vissza az elmúlt 40 évben. Példa nélküli az, ahogy a világ sokszínűsége beszűkül a szemünk láttára.

dscf6157

Ha nagyon szemetek és pragmatikus kapitalisták akarunk lenni, azt is mondhatnánk, hogy az élelmezési része megoldható a technológia fejlődésével, gyártunk majd még 100 ezer csirkét vagy amennyi kell. Állatfajok eddig is tűntek el, ha nem is ilyen drasztikus mértékben.

Mindenkinek a világ-felfogásában szerepelnek más dolgok is, mint a csupasz kapitalista logika. Nem véletlen, hogy a gyerekek szeretik az állatokat. Láttál már olyan kisgyereket, aki nem csodálkozott rá egy elefántra, vagy ne szerette volna alapból az állatokat? Ez ugyanúgy hozzánk tartozik, mint hogy szeretünk jókat enni. Ezt a kapitalista logika nem veheti el tőlünk. A világ sokkal szegényebb lenne, ha az állatok egy részét kivennénk belőle.

De már kivettük.

És szegényebb is. Nagyon fontos az, hogy ez emberek érzelmi szinten hogyan élik meg ezeket a változásokat. Egy faj kipusztulásáról a legtöbb ember úgy gondolja, hogy a világ szegényebb hely lett. Nem szeretnénk például, hogy eltűnjenek a fecskék. Az sem véletlen, hogy a gyerekeink szobái tele vannak plüssállatokkal, csak azt nem vesszük észre, hogy ezekből ma már több van, mint igaziból. Plüss oroszlánból több millió van a világban, igazi oroszlánból meg nagyjából annyi, amennyi ember Cegléden lakik.

Az érvrendszer másik oldala, hogy fel kell tenni a kérdést: el tudjuk-e látni magunkat úgy élelemmel, hogy közben nem pusztítunk ki fajokat? A válasz az, hogy igen! Ez nem egy lehetetlen küldetés. Már önmagában az élelmiszer-hulladék visszafogásával jelentősen lehetne javítani a környezeti terhelésen.

Mi történne, ha nem enne mindenki minden nap húst? A nagyszüleim, hiába voltak tanyasi emberek, nem ettek minden nap húst, az az ünnepi étel volt inkább.

Az teljesen irreális, hogy bemész ma egy étterembe, és szinte csak húsételek vannak az étlapon. Egészségügyileg és evolúciós szempontból sem normális, hogy minden nap a főétel hús legyen.

Egy más szempontból is jó élethez tartozhat egy környezeti szempontból is fenntartható ellátási lánc. A kérdés most az, hogy ezt hogyan fogjuk megteremteni? Ebben szerepe lesz a technológiának, és egy sor olyan dolognak, amit a kapitalizmus hozott létre. Sőt, a kapitalizmusnak rengeteg mindent köszönhetünk, ami megoldja majd a ma és a jövő problémáit, de a kapitalista logikát nem lehet a végtelenségig érvényesíteni. Kicsit túlpörgött. Olyan helyekre is beférkőzött, ahol semmi keresnivalója. De a fenntarthatóság nem jelenti azt, hogy le kell számolni a kapitalizmussal, csak meg kell keresni a helyét.


#Miklóst csempésznek nézik
A jard könyékig volt a fair trade kakaóban

Több mint két órája vártam már a barcelonai buszpályaudvaron. Előfordult már, hogy kimaradt a járat. Két év után költöztem haza. Iszonyat mennyiségű cucc volt nálam. Az utazótáskámra egy polifóm és egy hálózsák volt felkötözve cipőfűzővel, az összes többi cuccom a hátizsákommal együtt pedig egy szemeteszsákba pakolva. Hideg volt. Három óra után végül begördült a busz, a vendégmunkások szanaszét spricceltek, én meg ott maradtam a sofőrrel. Természetesen nem azzal kezdte, hogy elnézést, hogy ebben a hidegben ennyi ideig kellett várni. Ránézett a táskáimra és azt mondta, túl sok a cucc!

Annyit mondtam neki: Dos! (Kettő!) A szabályzatban ugyanis két cucc volt a maximum. Úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy igaza van, ezért odalépett a táskáimhoz, és az utazótáskát a cipőfűzőnél fogva emelte meg. Kibírta. Amikor a kukászsákot fogta meg a tetejénél, odaugrottam és elkaptam alul, hogy el ne szakadjon! Na így szépen elmentünk a buszhoz, de nem ám a csomagtartóhoz. Elővett egy hatalmas kulcsot! A hátsó szellőzőrácsot elkezdte lecsavarozni, én csak lestem. Majd fogta és bevágta a cuccomat a motortérbe.

picsart_12-16-06-12-33

A határon megállítottak minket a rendőrök. Mondták, hogy na, ellenőrzés van, tessék szépen mutatni, mi van ott hátul! Hát le kellett csavarozni a szellőző rácsot megint. Kivették a táskáimat, ellenőrizték, hogy nem vagyok-e csempész. Milyen célból utazik, kérdezték. Lejárt a poszt-doktori szerződésem, most megyek haza az egyetemre dolgozni, mondtam. Doktor? És akkor miért a busszal utazom? Környezeti okok, mondtam, addigra a másik már könyékig turkált a fair trade kakaómban. Azonnal mondta a másik, hogy ácsi, ácsi, nem kell a doktor úr cuccát átkutatni! Rájöttek, hogy nem az a játékos vagyok. Mondjuk mindenki más a buszon valószínűleg az volt! Mint a háborús hős, úgy szálltam vissza a csempészek közé.


Ha a kapitalizmust nem is engedjük oda mindenhova, a modern ember egyszerűen hajszolja a növekedést, ilyen a természete. El lehet engedni ezt is?

Amikor a gazdasági növekedés problémájáról beszélünk, az az egész rendszer súlyának a változásáról szól. Azt célul kitűzni, hogy ez az egész mindig növekedjen, elhibázott elképzelés. Abban, hogy ez domináns paradigmává tudott válni, komoly felelőssége és szerepe van a közgazdász társadalomnak és a politikának. Rengeteg terület van, ahol a növekedésre szükség van, az energiatermelésben a megújulók részarányát növelni kell, például. Vannak országok, ahol sok minden nem elérhető, ami nekünk alapvetés – növekedniük kell, nem kérdés. A kérdés az: lehet-e úgy működtetni egy fejlett kapitalista gazdaságot, hogy a rendszer összmérete ne növekedjen? A válasz nem egyszerű, mert a rendszer maga több ponton is függ a növekedéstől.

Például: kampányolhat-e azzal egy politikus, hogy 15%-kal nő azon napok száma Budapesten, amikor tiszta a levegő, vagy kampányoljon-e inkább azzal, hogy jövőre 5%-kal több lesz az átlagfizetés?  Meg vagyok róla győződve, hogy sok ember számára az első ígéret az életminőség szempontjából sokkal fontosabb, mint egy olyan átlagfizetés, amiből az igazán rászorulók jelentős része semmit sem lát majd. Az is dolgunk nekünk kutatóknak, hogy kitaláljuk, hogy lehet ezt eladni, becsomagolni. A több-jobb logika a legtöbb ember fejében mélyen ott van, ez leszűkíti a politika játékterét is. De kell, hogy legyen megoldás, mert itthon is évente sok ezer ember hal meg a rossz levegő miatt, vagyis ez tényleg nemzeti sorskérdés.

dscf6136

Fotók: The Orbital Strangers Project 

Van egy másik aspektus is. A különböző országok gazdasági versenyében a nagyobbak jobban tudják érvényesíteni az érdekeiket, akaratukat. Vajon tudunk-e valamit tenni azért, hogy ebből az egymást pusztító versenylogikából kiszálljunk? Ez egy nagy kérdés.

Ne feledkezzünk meg a munkanélküliségről sem, ami a produktivitás-javítás egyik elsődleges következményeként az alacsony vagy negatív növekedési időszakokban a kapitalista gazdaságokban jellemzően megjelenik. Tényleg csak úgy tudjuk a munkanélküliséget felszámolni, ha jön az új beruházó és majd ő felszippantja őket? A munkanélküliség miért csak akkor tud csökkenni, ha a rendszer összmérete növekszik?

Keynes azt gondolta, a mi generációnknak 15 óra munka elég lesz ahhoz, hogy ellássuk magunkat. Lehetett volna igaza is tulajdonképpen.

Számomra ez egy óriási kérdés, hogy a produktivitás-növekedést át tudjuk-e fordítani munkaidő-csökkentésre fogyasztás-növelés helyett? Mivel lehetne ezt elősegíteni? Ha valaki egy zsák pénzért egy multinak dolgozik heti 50 órát, annak belefér-e mondjuk egy 20%-os fizetéscsökkentés azzal együtt, hogy 20%-kal kevesebbet is dolgozik, vagyis az órabére ugyanannyi marad? A legtöbben erre azt mondanák, hogy igen. Valamilyen szinten megyünk ebbe az irányba, a 20. században sok országban csökkent a ledolgozott munkaidő, de messze nem tartunk ott, ahol lehetne. Ti mit választanátok, ha megkérdezném, hogy jövőre plusz 7 szabadnapot vagy 3 százalékos fizetésemelést kértek?

A szabadnapot.

Átlag 230 munkanap van egy évben, annak a 3%-a az nagyjából 7. Ez az opció mégsem adott. Miért? Nő a produktivitás, nem? A munkáltatók számára ez a kettő radikálisan nem különbözik egymástól. Az lehetne egy cél, hogy meglegyen ennek a lehetősége, és ez környezeti szempontból is fontos lenne.

 

Az interjú második része itt: Ennyi pénzből a magyaroknál mindenki más boldogabb 

A betétsztorik illusztrációját az interjú szerzőpárosa készítette.  

Olvasd el Üzlet rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő