„Már hetekkel az ukrajnai háború kitörése előtt ki volt készítve a bug out bagünk, amit az ukrán nevéből kiinduló szójátékkal csak »szorongós hátizsáknak« neveztünk. A legszükségesebb használati tárgyainkat és az óvóhelytérképünket pakoltuk bele arra az esetre, ha menekülni kell – meséli Vonnák Diána kulturális antropológus, Ukrajna-szakértő. – Ott ültünk lőtávolban a határon felsorakozott százezernél is több orosz katonától, de mivel nem éltünk még át hasonló helyzetet, nem tudtuk, hogyan kellene felmérnünk, minek mekkora a kockázata. Haditudósító barátaink, néhány veterán és azok, akik nagyon módszeresen tájékozódtak, persze mondták, hogy vegyük komolyan, de nehéz volt ebben a bizonytalanságban döntéseket hozni.”
„Mindez nem okozott volna konfliktust, ha nem annyira erős az a szereprepertoár, amibe lányként a 90-es években bele kellett volna passzolnom. Hiába vettek körül a családomban erős dolgozó nők, nyomasztott a kelet-európai minta, hogy egy nő legyen szép, kedves, teremtsen otthont, és lehetőleg ne legyen senkinek se útban. Én nem akartam semmiből kimaradni, csak mert lány vagyok” – mondja némi iróniával.
A búskomor csevegéshez keleti ízesítésű limonádét rendelünk a Pingrumbában, Dia egyik kedvenc budapesti helyén. Már amikor nagy ritkán hazalátogat aktuális otthonából, Edinburghből, ahol a Stirling Egyetemen kutat. Most is csak két napra, a Müpa-estre jött, ahol lényegében elköszönt a Látlak című novelláskötetéért tavaly ősszel megkapott Margó-díjától. Legalábbis átadta a stafétabotot az idei díjazottnak.
Szülei mindketten vidékről kerültek Budapestre, lányuk biológusnak készült, miután tizenkét éves korában megismerte Jane Goodall munkásságát. Mivel a gimnáziumi fakultáción lehetetlen volt a neki kedves matematika-magyar-biológia kombinációt választani, végül irányt váltott, és filozófia alapszakra ment. Aztán mesterszakon az angliai Durhamben tanult kulturális antropológiát. „Magyarországon a klasszikus kulturális antropológiának nincs hagyománya, inkább néprajzos gyökerei vannak” – magyarázza.
Kelet-európai problémacsomag
Amikor 2012 nyarán megérkezett Delhibe, hogy onnan menjen tovább a himalájai terepmunkájára, elsőre olyan érzése volt, hogy amit ott lát, azt már mind ismeri. „Ezek képkockák mondjuk a National Geographicból, útirajzokból. De arra sohasem tudsz felkészülni, hogy milyen valóban ott lenni. Absztrakt módon tisztában vagy például a szegénységgel, hogy sok a gyerekkoldus, de nem tudod, ki leszel abban a helyzetben, amikor kezek nyúlnak be az autódba a piros lámpánál. Valahogy válaszolnod kell, és nem biztos, hogy olyan jóember módon fogsz, mint ahogy elképzeled. Markáns bevésődés volt, hogy a valóság kontaktsport, az értés, a fantázia, az empátia nem él meg tapasztalat nélkül” – meséli mesterdiplomájához elvégzett terepmunkájáról.
Delhiből Ladakba, India legészakibb tartományába utazott tovább, és az ott élő szerzetesnők életét tanulmányozta. A kutatáshoz az ösztöndíjat egy brit energiakutató intézettől szerezte, ahol az energiahasználat társadalomtudományos oldalát vizsgálták. Ladak esetében azt, hogyan változtatta meg a kolostor életét a napenergia.
Arrafelé ugyanis nyáron kell egész évre elég élelmiszert előállítaniuk, és a gyerekeknek télen lett volna idejük az oktatásra – akkor viszont sok helyen nem tudják kifűteni az iskolákat. Az ezredforduló környékén kezdtek passzív szolárházakat építeni, többek között egy magyar szervezet, a Csoma Szobája is fontos volt ebben a munkában. A kelet-nyugati tájolású üvegfalak télen is beengedték a nap melegét. Mindez kisebb forradalmat indított el, egy-két évtized alatt erősen átalakította a társadalmi viszonyokat is, így a szerzetesnők életét is.
„Azon a relatíve elzárt területen, ahol Kínával és Pakisztánnal is határviták vannak, és sokan nemrég még földművesek voltak, egy-két generáció alatt teljesen átalakultak a viszonyok – mondja Diána. – Engem elsősorban nem az energia érdekelt, hanem a nemi szerepek.” Egy generációval korábban ezek a szerzetesnők a férfikolostorokat szolgálták ki, aztán – részben a napenergiának, másrészt a turizmusnak köszönhetően – a 90-es évek végétől önfenntartók lettek, így be tudtak lépni a felsőoktatásba. A kolostoraik szövetkezethez hasonlóan működnek: a tagok beadják a pénzük egy részét, együtt élnek a közösségben, és oktatják a következő generációt. Az ott tanuló gyerekek egy része nagyon ritkán jár haza, mert a szüleik messzi falvakban, a pénzgazdaságon kívül élnek.
„Azt nem mondanám, hogy közel kerültünk egymáshoz a kolostorban élőkkel, arra pár hónap nem elég. Az első terepmunkánál egyébként is nagy feladat egyszerre elvégezni a tudományos és az önismereti munkát. Ott álltam huszonhárom évesen, próbáltam szakmailag is helytállni, emberileg is feldolgozni egy ilyen új helyzetet, mint az intenzív jelenlét egy teljesen idegen közegben” – mondja. Közben a biztonság is törékeny volt: a kínai határnál villongások voltak, a régióban erős volt a hadsereg jelenléte.
Aztán hamar rájött, hogy előbb azzal a tereppel van dolga, ahonnan ő jön: a kelet-európai problémacsomaggal. Doktori kutatásának helyszínéül Ukrajnát választotta. A rendszerváltás környékén született generáció tagja lévén nagyjából a diplomaszerzés idején csapódott az arcába, hogy a korábbi évek optimizmusának a régióban vége. Azt érezte, a hidegháborús éra és a rendszerváltás folyamatainak mélyebb megértése nélkül képtelenség a jelenben tájékozódni.
„Az érdekelt, hogy igazából mire volt jó a rendszerváltás, milyen intézményes formák élnek túl a pálfordulások, eltörölt múltak metaforái mögött, mi történik a generációk között, mi van a hatalmi átrendeződésekkor.” Azért kezdett a volt Szovjetunióval foglalkozni, mert ott brutálisabb volt az átmenet, és sok szempontból az a múlt is, amit új keretben kellett megérteni.
2013 őszén rakta össze a doktorijához a kutatási tervét, és már a donbaszi háború alatt, a minszki egyezmény aláírása után érkezett meg Lvivbe, más néven Lembergbe.
Az foglalkoztatta, mi történik az örökségvédelemmel mint szakmával, ha a rendszerváltás nyomán gyökeresen megváltozik a múlt értékelése, milyen egy város, aminek 1945 után nagyrészt újak lettek a lakói. A korábbi lengyel és zsidó lakosságot deportálták vagy megölték, miközben az épületállomány lényegében sérülésmentesen úszta meg a vérzivataros évtizedeket, az Osztrák–Magyar Monarchia uralmától a náci németeken át a szovjet fennhatóságig.
Klasszikus, hibrid vagy polgárháború
„A kelet-ukrajnai háború szelleme alattomosan, de ott volt mindenben. Sok veterán élt körülöttem, olyan történészekkel, muzeológusokkal dolgoztam, akik elmentek harcolni, aztán hazatértek. Szürreális volt, ahogy ők a harctéren vannak, közben Lvivben szemináriumokon vitatkoznak, hogy ez klasszikus, hibrid vagy polgárháború-e. Rengeteg diák menekült nyugatra a donecki és a luhanszki egyetemekről, és például a kutatóasszisztensemet, egy huszonkét éves ukrán fiút pár napig fogva tartották egy pincében, mielőtt elmenekült. Egyszerre volt nagyon közel és nagyon távol, életünk legváratlanabb pontjain jött elő a téma, miközben sok szempontból még békés, háborúmentes életet éltünk. Szóval picit skizofrén helyzet volt.”
Legújabban pedig egy EU-s projektben azzal foglalkozik, hogy az Ukrajnával határos országok hogyan vesznek részt az ukrajnai kulturális örökség mentésében, illetve hogyan lehetne európai szinten javítani ezt a munkát. „Az is a biztonságba helyezés egyik formája – mondja –, hogy a háborús országok kölcsönadják a műtárgyakat.” Madrid, Köln és Brüsszel után épp Londonban jár az ukrajnai modernizmust bemutató kiállítás, és a Louvre-ban is van egy ukrajnai múzeumokból evakuált tárlat bizánci ikonokból.
„Magyarországon súlyos deficit van hiteles Ukrajna-szakértőkből. Kiváló kisebbségkutatóink, földrajzosaink vannak, biztonság- és külpolitikai szakértőből vagyunk páran, de a háború társadalompolitikáját kevesen vizsgálják” – mondja Rácz András történész. Ő Diánától először egy „mély és emberi” Facebook-posztot olvasott. „Azóta azért követem az írásait, mert a közbeszédhez egyedi és hiteles hangot ad hozzá azáltal, hogy sokáig élt kint, így erős az országismerete, erősek az ukrajnai kapcsolatai. A kül- és biztonságpolitikai események társadalmi kontextusát mutatja meg, és úgy tud ukránul, hogy a nyelvhasználata nincs megfertőzve a katonai szókinccsel.” András szerint nagy érték, hogy – a tízmillió virológus után tízmillió ukránháború-szakértő országában – valaki ennyire közérthetőn és emberin, antropológus-szemszögből mutatja meg Ukrajna mai helyzetét.
Szenteket idéző érzékenység
A világ sokféleségét mutatja Diána Látlak című novelláskötete is. Történetei – Tompa Andrea író szavaival – lényegében egy nagy térképet adnak ki. Azokét a helyekét, ahol Dia eddig élt, így megjelenik például sok ukrán helyszín, az északskót szigetvilág, a magyar vidék és a Himalája is.
„Vonnák Dia azt tudja elmondani Ukrajnáról, amit én nem. A prózáját a középkori szenteket idéző érzékenység lengi körül. Engem lenyűgöz, és halálra rémít, ahogyan a világot látja. Az első olvasás óta tudtam, hogy íróként olyan dolgokat vesz észre, amiket én sosem fogok” – mondja Jászberényi Sándor, aki maga is sokat ír Ukrajnáról, a harctéri tudósítások mellett irodalmat is.
Dia most regényt ír, a Berlini Művészeti Akadémiától kapott rá ösztöndíjat. Korábban évekig lobbizott a magyar könyvkiadóknál, hogy jelentessék meg a kortárs ukrán költő, Szerhij Zsadan verseit. „Zavart, hogy senkinek sem tudom megmutatni ezeket a verseket, ezért elkezdtem fordítani. Érdekelt, hogyan szólalnának meg magyarul ezek a költemények szabadságvesztésről és arról, hogyan lehet egy féloligarchikus rendszerben élni. Sajnos, messze nem elég nyelvet és közeget ismerünk fordításban.” Háború kellett, hogy aztán a Jelenkor idén tavasszal előrukkoljon a Harkiv hotel magyar fordításával.
Azt mondja, nehéz dolog a ki- és bevándorlóélet, de az elmúlt évtizedben neki ez volt a legjobb megoldás. Eleinte a kíváncsiság vezette rá, hogy külföldön éljen, és az antropológia segítségével lehetőséget teremtsen magának, hogy más országokban is igazán mélyen otthon legyen. Meg persze hatalmas szabadságvágya is motiválta.
„Amíg a CEU-t nem rakták ki Budapestről, gondoltam rá, hogy jó lenne egyszer ott kutatni. De miután megtörtént, úgy érzem, egyre nagyobb ára lenne, ha visszajönnék. Az írók helyzete sem könnyű, egyrészt a kulturális intézmények einstandja miatt, másrészt mert anyagilag nagyon nehéz a víz fölött maradni. A kollégáim sokaságán iszonyú nyomás van. Én hálás vagyok, hogy sikerült úgy alakítanom az életemet, hogy ennek egy részéből ki tudok maradni.”
Nagy-Britanniában sosem próbált igazán asszimilálódni, bár érti, hogyan működnek a helyiek, és tudja, miként kell velük úgy beszélni, hogy értsék. „Nem érzem nagyon idegenül magam, de otthonosan sem. Az hamar kiderült, hogy románokkal, csehekkel, ukránokkal könnyű kapcsolódni. A kinti életemben fontos emberek közt többen idősebbek, 56-os menekültek, vagy olyanok, akik a 68-as prágai tavasz után emigráltak.”
Ukrajnában szívesen élne, de el sem tudja képzelni, milyen lesz majd, amikor véget ér ugyan a háború, ám rájuk szakad az újjáépítés terhe, és sok millió ember rengeteg démona, a traumák. Abban, hogy a korábbi angliai bázist Skóciára cserélte, szerepe volt annak is, hogy utóbbiban szabad vadkempingezni, mondja, és végre egy pillanatra gondtalannak látszik, ahogy elneveti magát. „Elképesztően jó késő délután kigyalogolni a tengerhez és reggel onnan menni munkába.”
Személyesen ez a cikk érdekelt a legjobban a lapszámból. Nemcsak azért, mert hírügyeletesként rendszeresen kell döntenem arról, hogy egy megszólaló elég kompetens Ukrajna-szakértőnek tűnik-e. Hanem mert két, a cikk főszereplőjéhez hasonlóan okos és érdeklődő gyerekem is most kezdett hollandiai egyetemre járni, és nyilván gyakran eszembe jut, hogy hazaköltöznek-e valaha. Ennek alapján talán inkább nem, de talán nem is akkora baj.
