Print

Sírtam, hogy nem kaphatnék-e aranylánc helyett írógépet

G. Tóth Ilda
2020. szeptember 29. 28 perc olvasás

Tini nindzsa harci turtles – mindössze ennyi volt a szöveg, magyarosan, fonetikusan ejtve, és a nehezen megszült egyetlen sor hallatán könnyesre röhögte magát a csongrádi panelben a „három kívánatos lányból álló” közönség. Arra, hogy a The Toors nevű rockzenekar debütáló koncertjének novellában rögzített történetéből mennyi fikció, mennyi igazság, talán már senki sem emlékszik pontosan, de a velős szöveg így hangzott, annyi biztos. Ez volt Grecsó Krisztián életének első kreatív szüleménye – ő írta ugyanis a dalokat.

Folyamatos önparodizálás, egy groteszk fricska volt az egész produkció, és mint a garázsrockzenekarok a 90-es évek elején általában, Krisztiánék is kis helyi klubokban és kocsmákban játszották Szekszi Csokoládé című albumuk dalait, jellemzően egy-egy fröccsért. Akkor még nem volt evidens, hogy a gimiben erős közepes átlaggal elevickélő, szegvári születésű fiút majd az irodalom vagy a zene sodorja végül az ismertség útjára – hiszen közben, tizenhat évesen már drámát és verseket is írt –, egyszerűen a tomboló kreativitás és az önkifejezési vágy akart utat törni magának.

Korai volt, végtelenül elfáradtam, alig tudtam lejönni a színpadról. Előtte mindenfélével beinjekcióztak, és belém tömtek egy zsíros kenyeret.


Röpke húsz évvel később, 2011-ben járunk, a már József Attila-díjas író-költő egy nyári délelőtt a 4-es, 6-os villamos vonalán utazik, amikor megcsörren a mobiltelefonja. Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál igazgatója hívja, hogy volna-e kedve csatlakozni a Rájátszás nevű formációhoz. Ami afféle kortárs költők és zenészek párbajaként indult a tavaszi Margón, és az első koncerten Borbély Szilárd, Háy János és Karafiáth Orsolya olvasott fel írásaiból, Beck Zoltán, Kollár-Klemencz László és Bérczesi Róbert pedig megzenésített verseket adott elő. „Miután igent mondtam, rájöttem, hogy nincs is gitárom, mert évekkel korábban eltört egy házibulin. Annyira boldog voltam a felkéréstől, hogy leszálltam a Rákóczi térnél, és vettem egyet az első útba eső hangszerboltban.”


Krisztián Youtube-tutorialokat bújva kezdett újra ismerkedni és barátkozni kamaszévei fétistárgyával. Ennyi év kihagyás után nem ment könnyen. Egyfelől kijött a rutinból, másfelől kiderült, hogy a közönség előtt lefogni egy akkordot, hát, az nem ugyanaz, mint otthon. „Egyszer, évekkel később odajött hozzám egy csaj egy koncert után, és azt mondta: »Te szoktad nézni a korábbi felvételeket? Nagyon megjönne ám az önbizalmad, ha látnád, hogy mennyit fejlődtél!« Kitartó voltam, hiszen tudtam, hogy valaha ment.”
Lassan tíz éve oszlopos tagja a Rájátszásnak, amely időnként duókra bomlik – így Krisztián és Kollár-Klemencz László a greCSÓKOLlár párost alkotják, de idén nyáron Beck Zolival is alakított egy új kombót, egy sokkal színpadiasabb est az eredmény. Emellett Hrutka Róberttel saját dalokkal koncerteznek, már lemezt is megjelentettek, öccsével pedig összművészeti, táncos-felolvasós műsorukat játszották eddig legalább hetvenszer, és a napokban debütált új műsoruk.


A sors különös kegyetlensége volt, hogy éppen akkor jött egy súlyos betegség, amikor a koncertezés már olyan sokat jelentett Krisztiánnak: 2018 tavaszán fejnyaki daganattal diagnosztizálták. A kezelés legalább félévre kivonta őt a színpadi forgalomból. Ráadásul a sugárkezelés alatt szinte megnémult, így beszédtanárhoz kellett járnia. „Míg a Kékgolyóban Mészáros Krisztina doktornővel szigorúan arra koncentráltunk, hogy megtanuljak beszélni, és megpróbálták a hangszálaimat újra működésbe hozni, a Színművészetin Bagó Gizella énekprofesszorral azt gyakoroltuk, hogyan tudom kímélni a hangszálaimat és más hangképző szerveimmel zengetni a hangomat. A tüdőkapacitásom is összement, azzal is kellett valamit kezdeni.”

Ha úgy látod a világot, hogy örökké szorongani kell tőle, az valamiféle vásznat húz a szemed elé, és mindent azon keresztül szemlélsz.


A hozzá közelállóknak is éppen betegsége kapcsán derült arra fény, hogy mennyire igényli a színpadot. „Az én alapvetően introvertált bátyám, aki addig mint író inkább csendes megfigyelő szerepben létezett, bevallotta, hogy igenis vágyik a közönség figyelmére. Nekem pedig leesett, hogy ennél is többről van szó: egyszerűen lételeme a szereplés – mondja az író hét évvel fiatalabb öccse, Grecsó Zoltán táncművész. – Én ezt az ő coming outjának éltem meg, hiszen sokáig azt hittem, hogy szerepléseit a szakmája hívta életre, vagyis az, hogy dedikálnia kellett, meg felolvasnia. Az első ilyen helyzetekben még remegett is a hangja, aztán beletanult, megszerette, pedig eredendően nem volt szereplős típus. Igaz, hogy én is sokkal magabiztosabb vagyok, amikor tanítok, ezek a tevékenységek meg tudják erősíteni a személyiséget.”


Krisztián hónapokig tartó kezelése alatt tett egy nagy vállalást, ami, mint utólag beismerte, egyrészt túl kemény volt, ugyanakkor hihetetlenül motiválta. Tudta, hogy november elején fog véget érni a kemoterápia, ám nem volt hajlandó elhalasztani a november 18-ai greCSÓKOLlár-estjét. „Minden orvosom azt mondta, hogy azonnal mondjuk le, mert teljesen reménytelen, de a Müpa azt kérte, hogy nézzük meg, hátha menni fog. Korai volt, végtelenül elfáradtam, alig tudtam lejönni a színpadról. Előtte mindenfélével beinjekcióztak, és belém tömtek egy zsíros kenyeret.. Szemből nem látszott, de még ki volt égve hátul a hajam.”


De az, hogy volt mire hajtania, őrületes erőt adott neki. Rengeteget jelentett a gyógyulási folyamatban, hogy van egy pont, amire azt lehet mondani, hogy visszatérés. „A színpad engem inspirál. Rengeteg anekdota szól arról, hogy az adrenalin hogyan emelt fel sztárokat a betegségükből” – mondja. Azon a Müpa-koncerten én is ott voltam – szívfájdító, ugyanakkor euforikus élmény volt látni, ahogy újra felolvasni meg énekelni akar.

Lehet zongorázni? Ja, akkor írok egy dalt
Egy újlipótvárosi kávézó teraszán ülünk, két évvel a betegség után a hangja újra a régi, és bár 61 kilós mélypontjából (ami 180 centis magasságához képest tényleg ijesztően kevés) visszaerősödött, már nyomokban sem emlékeztet a huszonévesen még picit duci fiatalemberre. Békési akcentust is hiába vár tőle az ember, bár azt mondta, hogy amikor hazamegy Szegvárra, még valamelyest előjön.

Mára be kellett látnunk, hogy igenis a piacról élünk, és az olvasóval kommunikálás komoly dolog.


Barátian cseveg, néha vissza­kérdez, igazi beszélgetést lehet vele folytatni – és biztos vagyok benne, hogy ha maga nem írna újságot, akkor sem nézné interjúalanyként szimplán mikrofonállványnak a vele szemben ülő újságírót. „Előző életemben biztos zalai voltam, egyszerűen elindul bennem valami, ha ott járok” – vágja rá, miután kiderül, hogy én is egy kis faluból származom, csak az ország másik végéből. „Imádom Zalát, legutóbb is oda mentünk nyaralni, kiveszünk egy kis házat, alattunk a táj, nem kell semmi más.”


Egy kicsiny faluból, paraszti felmenők szorításából úgy igaziból, lélekben is kitörni kegyetlenül nehéz, az az életkezdés valahogy örökre meghatározza az ember sorsát, akkor is, ha felnőttkora kezdetén eljön a zárt világból. A Grecsó fivérek előtt pedig afféle elrettentő példaként ott lebeghetett édesapjuk kudarcos sorsa. A hosszú hajú vidéki hippi egy időben rockzenekart alapított, a padláson próbált, máskor érzelmesen, kiabálva szavalt – a zárt, paraszti világban idegenül érezte magát. Kultikus, a Mellettem elférsz című családregényben is megörökített története a családnak, amikor az alsós Ignác (így hívták a regényben Krisztián apjáról mintázott alakját) már indulna az évnyitóra, ám hirtelen eszébe jut, hogy szavalnia kell, de nincs verse. Juszti mama, a család vezéregyénisége ír neki egyet, aztán könnyes szemmel nézi végig az iskolában fia teátrális előadását.


„Láttuk, hogy apánk folyton szerepel, imádta magát megmutatni, tombolt benne a kreativitás, csak neki egész életében nem sikerült megtalálnia, hogy mi ennek az igazi útja” – mondja Krisztián. Nem véletlen, hogy az önkifejezési vágy mindkét Grecsó fiúban már gyerekkorban erős volt.

„Lehet zongorázni? Ja, akkor írok egy dalt” – ez volt a normális reakciója például a tizenéves Krisztiánnak. „Ebben nyilván volt némi ismerethiány okozta gátlástalanság is. Ha tanulhattam volna zongorázni és látom, hogy milyen zeneműveket írtak már, akkor lehet, hogy a bátorságom alábbhagy.” Hetedikben igazgatóit kapott, miután negyedszer is feltörte az iskolai zongorát, ami valahogy nem azért volt, hogy a gyerekek játsszanak rajta. „Anyu bement, és megkérdezte, nem lehet-e külön engedélyt kapni arra, hogy esetleg zongorázhasson a gyerek. Aztán addig sírtam-rítam, hogy Szentesen beírattak zongorázni.”

Öccsével, Grecsó Zoltánnal a 80-as évek elején, illetve Zoltán a Többet magunkról
Grecsó fivérek című új közös estjük premierjén, idén szeptemberben


A család közben fóliasátrakban termelt irdatlan mennyiségben zöldséget – a rendszerváltás után már a gimnazista Krisztián és a kilenc-tíz éves Zoli is reggeltől estig ott hajlongott a bérelt földeken. Apjuk jó adag iróniával folyton azzal biztatta két fiát: dolgozzanak csak, akkor ezt majd mind megöröklik. „Groteszk humora arra irányult: nem szabad úgy élni, hogy az ember nem vállalja fel önmagát. Ezzel óriási nyomást tett ránk” – mondja Zoli. A lecke működött: a fiúk hamar megtanulták, hogy muszáj lesz valamit kezdeni az életükkel, ha nem akarják úgy elfecsérelni a tehetségüket, mint művészhajlamú édesapjuk tette, aki aztán alkoholizmusba fojtotta bánatát, önpusztító, rövid életet élt.


„Még kisfiú voltam, néztem az amerikai filmeket, és nem értettem, hogy a szüleim házassága miért nem olyan idilli, mint amit a tévében látok” – meséli Zoli. Jól össze is keveredtek a szerepek a Grecsó családban. A szülők egész nap dolgoztak, így a gyerekek korán kettesben maradtak, és egészen korai éveiktől lényegében Krisztián gondoskodott hét évvel fiatalabb öccséről. Jobb híján azt találta ki időtöltésnek, hogy megtanította Zolit főzni. „Határozottan emlékszem, hogy a tojásrántottát hatévesen tanultam meg a bátyámtól. Keserédes végkifejlet, hogy felnőttkorunkra mindketten konyhatündérek lettünk.”


Amikor Zoli gimnáziumba járt, Krisztián ment a szülői értekezletekre, sőt ő vitte el egyszer nyaralni is a családot a zsebpénzéből. „Előbb hazudtam a bátyámnak, mint az édesanyámnak.” Ez a kényszerű szerepcsere megülte a kapcsolatukat, és csak az utóbbi években, nagyon tudatos odafigyeléssel tértek vissza az egészséges testvéri viszonyhoz. „A pótapa szerepből az maradt meg, hogy ha bajban vagyok, konstruktívan segít nekem.”


Némileg terápia is volt nekik, hogy elkezdtek együtt fellépni, afféle összművészeti produkcióban: Krisztián felolvas az írásaiból, Zoli táncimprovizációval válaszol – és persze a háttérben zene szól. „Alapvetően én vagyok kettőnk közül a provokatív személyiség, ezért is szeretem, amikor Krisztián a színpadon engem provokál, amit a hétköznapokban soha nem tesz.”


Azon a közös esten például, amit közvetlenül azután tartottak, hogy Zoli társulatával, a Willany Leó Improvizációs Táncszínházzal megkapta a Lábán Rudolf-különdíjat, már előre várta, hogyan fogja a bátyja szóba hozni a kitüntetést. „Mert mindig szépen beszél rólam, tudtam, hogy el akar majd dicsekedni a színpadon: dobott egy fricskát nekem, hogy ki gondolta volna, hogy ez lesz egy szalontáncosból – én meg vissza tudtam feleselni neki tánccal. Az volt a Mellettünk legkatartikusabb estje!”

Eddigi legnagyobb példányszámban elkelt kötetei

Mellettem elférsz
(2011)
Vera
(2019)
Megyek utánad
(2014)
Harminc év napsütés
(2017)
Jelmezbál
(2016)
Előkészületben: Belefér egy pici szívbe
(megjelenés: november)

Aranylánc kereszttel? Inkább írógép
Azért kisfiúként Zoli Toors-rajongó volt, meg persze büszke a bátyjára, alig várta, hogy megkérdezzék tőle: mivel foglalkozik a tesód? – és ő rávághassa, hogy író. Pedig valójában lassan indult be Krisztián irodalmi karrierje, Zoli sokkal előbb, már 18 éves kora előtt tudta, hogy ő nem fog polgári életet élni – talán ő volt a két érzékeny fiú közül az érzékenyebb, az inkább Grecsó-vonal, míg bátyja a Berkecz-ág, utóbbiban a titokban Pesten színházba járó nagypapával. Krisztián elsőre még a tanítóképzőbe iratkozott be. A szülők látták, hogy nagyobbik fiuk már gimiben írogatott például színdarabokat, de nem vették komolyan.


Első szabadságharcát ballagáskor vívta, miután keresztanyja boldogan újságolta, hogy természetesen meg fogja kapni tőle az érettségiző fiú a nevezetes eseményre mindenkinek alanyi jogon járó aranyláncot kereszttel. „Sírtam, hogy nem kaphatnék-e aranylánc helyett írógépet, amibe persze szegény keresztanyám majdnem belehalt, de végül belement.” Az ajándékba kapott összegen már nem az emblematikus Erikát, de egy elektromos Sharp írógépet tudott venni. „Óriási különbség volt, hogy nem kézzel írott kéziratot küldtem be, hanem gépeltet.” Azért elmondja, hogy van egy hatalmas doboza, egy valahai kazettás magnóé, amiben a kiadóktól, újságoktól kapott elutasító leveleket tartja.


Amikor elkezdett publikálni, tudtak is vele mit kezdeni a családban, meg nem is. Közben járt a fősulira, szinte bukdácsolt, mert nem neki való volt – a szegedi bölcsészkaron következő magyar szak már annál inkább. Csatlakozott a Sárkányfű irodalmi folyóirathoz, csütörtök esténként rendszeresen Kemény Istvánék pesti konyhájában ücsörgött kortárs írók baráti társaságában, ez volt az úgynevezett Sárvári Kör. Volt, hogy ott is ragadt éjszakára, és reggel arra ébredt: négy pici láb toporog a padlóra tett matraca mellett. Az akkor három-négy év körüli Kemény lányok kérdezték egymástól: „Hát, ez meg kicsoda?!”


A hét többi napján a csabai könyvtárban falta az ajánlott irodalmat, meg az Élet és Irodalmat, amin nem nagyon kellett ott mással osztoznia. Az Ésben talált rá egy Soros-pályázatra, amiből megjelentethette az első verseskötetét. „1996-ban egy olyan tehetségnek, mint Krisztián, már nem kellett túl nagy csodában reménykednie, hogy saját verseskötete lehessen harmincéves kora előtt. Csak egy olyan kisebbfajtában” – mondja Kemény István, aki az egyik ajánlást adta Krisztiánnak a pályázathoz.


A Vízjelek a honvágyról szakmai szempontból visszhangtalan maradt, a húszéves fiatalembernek viszont sokat jelentett, akkor is, ha lehetett tudni, hogy talán nyolcan olvasták. A Soros-támogatás arra ment el, hogy hátrányos helyzetű könyvtárak kaphattak belőle egy-egy példányt.

Na, megint mész pöngetni?
Egyetem alatt egy másik folyóirat, a Bárka szerkesztője lett, majd harmincévesen Budapestre költözött. „A felnőtt életem már be volt lakva Békéscsabán, itt egy év nélkülözés következett, elképesztő életkörülmények között éltem – mondja. – »Négerben« írtam könyveket és valóság­ show-kat. Vagyis név nélkül, más helyett – ez létező útvonal fiatal íróknak, nagyüzem, celebeknek és ismert újságíróknak írják meg a könyveiket. Szomorú, de Magyarországon még ismert médiaszemélyiségek állítólagos saját könyvei is így készülnek” – magyarázza, amikor a négerben írás kifejezés hallatán értetlenül nézek. „És a valóságshow is fikció, nem forgatókönyvet, hanem úgynevezett treatmentet kellett írnom, hiszen a szereplők nem színészek, nem tudnának megjegyezni mondatokat. Csak azt kell leírni nekik, hogy hol vannak, mit éreznek, és majd mondanak ehhez passzolóan valamit.”


Két évre beült a Nők Lapja vezetőszerkesztői székébe, de azt mondja, nem volt neki való harminc nőt irányítani, tekintélyt tartani – békében váltak el útjaik. Már az Élet és Irodalom szerkesztője volt, amikor elkezdtek sűrűsödni a zenei-irodalmi fellépései. A kollégái ezt akkor még inkább irodalmi marketingnek gondolták, és nem értették, miért tesz bele akkora energiát. „Kovács Zoli piszkált is mindig, hogy »na, megint mész pöngetni?«”


Az utóbbi öt–tíz évben nagyot fordult a világ. Korábban teljesen elképzelhetetlen volt, hogy az olvasó az író közelébe menjen – ahogy a színházból is a hátsó bejáraton surrantak ki a sötétben a nagy művészek. „Mára be kellett látnunk, hogy igenis a piacról élünk, és az olvasóval kommunikálás komoly dolog, utolérhetők vagyunk a neten is. Lehet tartani az elszigetelt, markáns pózt, van, akinek jól áll, és persze bele is lehet sülni, ha többet mutatsz meg magadból.”


Persze a fellépések után talán több könyv is fogy, azaz ha több a gázsi, több a honor is. Mégsem a szereplés jelenti a fő bevételi forrást, a legerősebb láb Krisztián bevételei közt a könyvei, előadásai után járó jogdíj. Ezt követi a Vígszínházban bemutatott és több helyen is játszott A Pál utcai fiúk szövegkönyve után járó jogdíj. „Bár a járvány miatt március közepétől a mai napig nem állítottam ki ilyen számlát.”


Krisztián szerint a zenés estek nagy tanulsága, hogy igenis fel kell építeni retorikailag egy sima pódiumestet, egy sima író-olvasó találkozót is. „Nádasdy Ádám szokta mondani, hogy az egyetemi előadásain bejelölte előre a tanagyagban, hol kell elmondania egy viccet – az írónak is meg kell tanulnia, hogy nem mindegy, melyik verseket mondja el egymás után, hogyan adagolja a sztorit. Nagy anekdotázó volt például Kányádi Sándor, ő minden mondanivalóját történetbe foglalva adta át, persze jól kiszínezve. És Szabó Magda is számos fiktív történetet épített be az életéről szóló írásaiba, ma már tudjuk, hogy Emerenc például nem az ő bejárónője volt, és Für Elise című regényének trianoni árvája sem létezett a valóságban.”


Az első prózai köteténél Krisztiánnak sokakkal meggyűlt a baja a rá azóta is jellemző, kíméletlenül realista ábrázolás, a való életből vett figurák miatt. A 2001-es Pletykaanyu novelláiból egyes szegvári emberek magukra ismertek, és felháborodtak, hogy egykori falubelijük előnytelen színben tüntette őket fel. Pedig a szöveg alapját a falusi pletykák adták, nem valós történések – a harag lassan elült, bár pár évig titokban ment Szegvárra az író. Annak idején pedig megmélyinterjúvolta az összes nagyszülőt, kívülről fújta a családi anekdotákat, és azokat színesen be is építette regényeibe, elsősorban a Mellettem elférsz című családregényébe, aztán a Harminc év napsütés tárcanovelláiba. Miután rájött, hogy apai nagyanyja naplót is írt, azt nemcsak felhasználta az írásaiban, de segített megjelentetni is. Így Juszti mama még megélhette, hogy a Szegvári Napló folytatásokban közölte az írását.


„A regényeimben több a fikció, folyton rájátszom az eredeti történésekre.” A Megyek utánad című, egy Daru nevű fiú régi kapcsolatairól szóló regényének megjelenése után kapta Krisztián a legtöbb levelet volt barátnőktől, akik kifogásolták a fiktív sztorikat, a történetek átszínezését. „Ehhez képest egy volt csoporttársam azt bírta mondani: hihetetlen, milyen fotografikus memóriám van! Annyi érzelem, sértődés rakódik az érzelmeinkre, hogy átemlékezzük a múltunk részleteit” – mondja.


„Grecsó Krisztiánnal gyakran beszélgettünk az élet és az irodalom átszövődéséről, hiszen mindkettőnk írásaiban sok az önéletrajzi elem. Ő szinte riporteri vagy szociológusi gusztussal írja meg a családját, a faluját, ahogy például a temetőbe igyekvő menetet struccok figyelik (Szegváron!), mert egy gazda strucctartással kísérletezett – mondja Nádasdy Ádám nyelvész-költő-műfordító. – Sosem igazán tragikus, amit ír, de sosem igazán könnyed. Életszerű minden munkája, ezt nagyon szeretem. Budapestet is sajátos szemszögből látja, hiszen nem itt nőtt föl, nem itt tanult, kemény váltás volt számára a Pestre költözés, nem is idealizálja ezt a létformát. Realista, igen, vérbeli realista, mondom, miközben néha elég fantasztikusak a könyveiben történő dolgok. De hát tehet ő erről?”

Drogos látomások és szeretetéhség
Krisztián azt mondja, nála a személyesség, az alanyi kitárulkozás alap. „Ha nincs igazi mélyfúrás, a legkegyetlenebb szintekig, akkor nem lehetnek valódi akciók a regényben. Én olvasóként nem vagyok másra kíváncsi, a zsánerbe még talán beleférnek papírfigurák, de már a krimikbe sem, nemhogy a szépirodalomba.” Bevallja, hogy irigy az angolszász és amerikai sorozatokra, mert azok úgy alkotnak hosszú évadokon át világokat és szereplőket, komoly jellemfejlődéssel, hogy valóban versenytársai az irodalomnak.


Miután Isten hozott című 2004-es regénye szakmailag is nagyot szólt, meg a közönség körében is robbant, Esterházy Péterrel turnézott Németországban, és négy nyelven is megjelent a kötet, Grecsó Krisztián lett az új üdvöske – és a kis üdvöskétől sokat vártak. „Nagyon rágörcsöltem a következő könyvemre, a Tánciskolára, kicsit kevesebb több lett volna. Azért ma is vállalom, de hatalmasat buktam vele” – nevet. Az a könyv tényleg nagyon kilóg a többi közül a részletesen leírt drogos látomásokkal, a falu abszurd ábrázolásával – rossznak azonban egyáltalán nem mondható, sőt. Azért inkább erősebb idegzetűeknek ajánlható.


A drogos látomások ily pontos leírásához szükséges háttérismereteiről nem kérdezem, de nekem az nagy rejtély: honnét tudta a negyvenhárom éves Grecsó Krisztián, hogy milyen kérdések foglalkoztatnak egy tizenegy éves kislányt, Verát? Azt mondja, az idei Libri-közönségdíjas regény főhőse lelkének megértéséhez fő mankója a saját alapállása volt a világhoz. Az örökös megfelelési kényszer, a szeretetéhség, a mindig mindent feladatnak tekintés. „Ha úgy látod a világot, hogy örökké szorongani kell tőle, az valamiféle vásznat húz a szemed elé, és mindent azon keresztül szemlélsz. Ezzel megvolt az erős karakter a regényhez.” Mégsem ifjúsági könyv a Vera, mondja, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy ennyi idős gyerek milyen sok mindent tud. És nem is idealizált tizenegy évest akart bemutatni – a 80-as években játszódó könyvben valóban túl korán jön a főszereplő kislány életébe a nagy érzés, és ki is zökkenti az életét, miközben származásáról szóló titkok felbukkanása után éppen elveszíti a talajt a lába alól, összezavarodnak a viszonyrendszerei. „Előkerülnek transzgenerációs traumák, és nekem ez adta igazán a regény hitelét.”

Volt megyei napilapos újságíró is, azt mondja, az különleges viselkedésformát, alázatot követelt. „Ismertek az emberek a környéken, fontos iskola volt nekem.”


Miután márciusban „beküldte a karanténba” új verseskötetét, elkezdett gyerekverseket írni, Belefér egy pici szívbe című kötete novemberben jelenik meg. Hanna lányuk elmúlt egyéves, és feleségével (Árvai Judit, a Magvető munkatársa – a szerk.) nem titkolják: tavaly ősszel örökbe fogadták. „Külön örülök, hogy ez ma már falun is természetes. Ez ugyanúgy a szülőség csodája, és kivételesen nagy dolog amiatt, hogy akik örökbefogadó szülők, azok hatalmas böjt után vannak. Azt, hogy valami, amiről azt hitted, soha nem lehet a tiéd, mégis a tiéd lett, minden pillanatban tudod értékelni. Még akkor is, ha kutya rossz a gyerek.”

Rájátszás

A Margó Irodalmi Fesztivál a kezdetektől azzal kísérletezik, hogyan lehet színpadra tenni az irodalmat, hogyan lehet a magányos befogadást közösségi élménnyé alakítani. „Kimozdítottuk az írókat a komfortzónájukból, de úgy, hogy mindig az ő szövegeikből, karakterükből, életművükből indultunk ki, és a végeredmény általában izgalmas volt. Ez lehet egy apa-fiú beszélgetés az Esterházykkal, de írtunk történeteket az Instant régi lakóinak is. A tartalmat a lehető legkomolyabban vettük, nem mozdultunk el a blődség irányába” – mondja Valuska László fesztivál­igazgató. A Rájátszásban a költők és a dalszerzők működnek együtt, a kezdetekkor a költők ismert dalszövegeket írtak át, a dalszerzők megzenésítettek verseket, majd egy ponton ez olyan műhellyé vált, amely koncerteken vagy fesztiválokon megmutatja, épp hol tart a közös gondolkodásban.


Beck Zoltán zenész (30y)

„A Rájátszásban az a csoda, hogy egyszerre áll több világszínvonalú kortárs író a színpadon, plusz több zenész, akik közül néhányan frontemberek a zenekarukban. Az íróknak is meg kellett teremteniük egymás közt egyfajta színpadi dinamikát, ahogy számunkra is komoly feladat volt, hogyan legyünk egyenrangúak, ki mikor lépjen hátra, mikor vokálozzon vagy basszusgitározzon éppen.
A rock & rollban evidencia, hogy közvetlenül reflektál a zenére a közönség, az irodalom befogadásának nem ez a természete. Hiszen nem ül ott az író a szobádban, hogy amikor olvasod a könyvét, és mondjuk felnevetsz, akkor ő strigulázzon – a koncerteken viszont azonnal jön a szövegre a visszajelzés. Az írók magányosan alkotnak, fő társaik azok a figurák, akiknek a történeteit írásaikban elmesélik. Olyan alkotók, akik kontrollálják azt a világot, amelyet ők maguk teremtenek – a színpad viszont olykor riasztóan kontrollálhatatlan.”

Háy János író

„Szakmai berkekben, főleg a Rájátszás indulásakor megfogalmazódott olyan kicsit rosszindulatú vélemény, hogy a költők-írók beálltak bohóckodni a színpadra, és ezzel elárulják, készpénzre váltják az irodalmat. Pedig szó sincs reklámfogásról, ezek miatt a fellépések miatt nem fognak a könyvhéten tömegek sorban állni dedikálásra. Azért csináljuk, mert szeretjük csinálni, mert jó csinálni, mert érvényes művészi állításokat képviselünk. Amúgy nem annyira könnyű. Meg kellett szokni a több száz fős közönséget. Más hangerőt, más gesztusokat kellett megtanulnunk, hiszen még azt sem tudtuk, miként kell egy koncertmikrofonba beleszólni.
Egy írónak a színpadi lét nem magától értetődő, hiszen az írás alapvetően erősen befelé való munka, és nekem például mindig ez marad a fontos. Író vagyok, nem popzenész.”

Kemény István költő

„Én vagyok a Rájátszásban a kakukktojás, mert sajnos nem tudok zenélni, mint a zenekarban a három másik író: Kollár-Klemencz László, Háy János és Grecsó Krisztián. Néha rázok egy csörgődobot, és be-beszállok a vokálba, de csak szép halkan, hogy el ne rontsam. Szóval elképesztő megtiszteltetés nekem mind a mai napig, hogy ott lehetek a színpadon, rendes zenekari tagként. Hihetetlen érzés – mondjuk az A38-on – hatszáz, néma csöndben figyelő embernek verset mondani. És ez nem arról szól, hogy ettől majd több ember fog kortárs lírát olvasni: a Rájátszásban egyszerűen úgy szólalhat meg egy-egy vers, ahogy sehol másutt.”

Kollár-Klemencz László zenész
(Kistehén)

„A Rájátszás ritkán jön össze, hiszen nehéz ennyi ember elfoglaltságát egyeztetni, de a mi duettestünkön (greCSÓKOLlár) sok olyan dalt is játszunk, amik ott születtek, például a Szív, ha üt, magyar vagy az Így akarod ezt végigcsinálni című közös szerzeményünket. A mi koncertjeink azért speciálisak, mert a barátságunk is megjelenik a színpadon. Mindketten a vidékhez kötődünk, ami az írásainkban is megjelenik. Krisztián a vidékről indult a városba, de soha nem fog oda igazából megérkezni, én meg fordítva. Talán majd a következő generációnk ott lesz otthon, ahol szeretne.”