Az egészségügyi dolgozók emberszámba vételétől az országon belüli látnivalók újrafelfedezéséig sok mindent köszönhetünk majd a koronavírusnak, ha egyszer az akut veszély elég távoli emlékké válik ahhoz, hogy dolgokat köszönjünk neki. Rövid távon meg az lehet felemás örömforrás, hogy a kvázi karanténban egy rakás olyan étterem keres átmeneti pótbevételt házhoz szállítással, akik a kötelező délutáni zárva tartás nélkül nem vágtak volna ebbe bele – vagy mert jól megvoltak nélküle is, vagy mert a termék nem annyira kínálja fel magát annak, hogy legalább harminc percet zötykölődjön egy Suzuki Swift hátsó ülésén.
Az Igen arra biztatja a megrendelőket, otthon még dobják egy kicsit a sütőbe a pizzát, az étteremben mintha kicsit a szokásos alá is sütnék (Fotók: Pál Zsombor)
Segíts a pizzának, hogy értelme legyen!
Ilyen új érkező a nápolyi stílusú pizzák fővárosi áttörésének egyik éke, az Igen. A nagyon gyorsan, tűzforró kemencében sülő, kívül-belül puha tésztájú, a széleken hólyagosra puffadó tészták csak frissen, melegen jók. Pont az Igenből vittem már haza még a koronátlan időkben tekintélyes mennyiségű maradékot, és pár órával később azért közel sem ugyanaz az élmény: leheletvékony tészta és sajtréteg is simán gumivá tud dermedni, ha megy néhány megállót a 6-os villamossal.
Szombaton ebédidőben mégis annyira sokan kíváncsiak rá, mit lép erre az Igen, hogy az alkalmazás harminc perc helyett először másfél órás szállítással riogat, aztán a gyakorlatban ez felmegy egy órára. És a dobozokon ott virít egy matrica: dobd be másfél percig a lehető legforróbbra vett sütődbe, és majdnem olyan lesz, mint nálunk. Egyrészt remek, hogy átgondolták, másrészt létezhetetlen, hogy ezt ne lehetne valahol jelezni az appon, még mielőtt megjön a pizza a lakásba, ahol nyilván jéghideg a sütő. De a lényeg, hogy a trükk még 90-es évek eleji, csak alulról melegítő kommersz gázsütővel is működik: az érkező pizzákról hiányzó hólyagok mutatják, hogy az anyakemencéből a szokottnál kicsit hamarabb kaphatták ki őket, és a kis rásütés után tényleg pont jó lesz enni őket.
Az Igen nem a magyaros sonka-gomba-kukorica meg séfkedvence tarjás-csülkös-tejfölös vonalakon megy, hanem van például bazsalikomos-zsíros-borsos meg szarvasgombás, és figyelni kell rá, hogy ahol nem jelzik a paradicsomos alapot, ott tényleg nincsen. Szerintem utóbbit kár kihagyni, mert az Igen San Marzano-szósza érettebb, kevésbé savas ízt hoz, mint amihez a legtöbben hozzászoktunk. Az alap, mozzarellaszerű fior di latte sajt is eléggé adja, nem muszáj a D. O. P. bivalysajtig nyújtózkodni, remek a sima margherita, a tonhalas-kapris, és a csípős szalámisnál ezer pluszpont jár azért, hogy szétszabdalják a szalámit, így minden falatra jut belőle. A pizzák mellé rendelhető édességek azt mutatják, hogy cukrászdaként azért jóval rögösebb lenne az Igen útja a kult státuszig (ezek már az étteremben is eleve műanyag dobozkában várják a sorukat), de aki kíváncsi rá, hogy milyen, ha kikukkant az alkohol a desszertjéből, az egyszer az életben próbálja ki a limoncellós tiramisut.
A Kioskra felkészülten szakadt rá a karantén, egyen-plasztikdobozok helyett helyes, komposztálható műanyag edényekben küldik az ételt
Futártól vasárnapit
A home office rutinjából nézegetve a Kiosk étlapja igencsak hívogató, kell némi önuralom, hogy családi szinten elrakjuk vasárnapra ahelyett, hogy instant berendelnénk róla mindent, de tényleg kifejezetten olyan étkezéshez adja magát, aminek az ember – házhoz szállítós viszonylatban árban is – megadja a módját, viszont nem kell mindenkinek ugyanazt a menüt ennie, és az otthoni szakács is pihenhet. Az orjaleves házi klasszikus egy kis újhagymával megszórva, a halászlé passzírozott, mégis tiszta ízű, és a zöldfűszerrel és haltejjel töltött, több kanálra beosztható derelye a közepén jó nagyot lök rajta. A magyar halak tiszteletéről árulkodik a rántott fogas is: a fogast sok helyen meghagyják természetes édeskés-semmilyen voltában, itt viszont olyan sófürdőt kapott, ami már-már sok is, a pankóbunda ellenben jól roppan. A krumplipüré decens, a sült paszternák segít, hogy történjen még valami, ha már az ígért relish (remulád) a mi rendelésünkről lemaradt.
A vadas szarvasnyak megosztó: fanyarabb a szósz a szokásosnál, ami szerintem izgalmas, de elfogyasztója inkább a megszokott egyneműségre vágyott volna. Maga a szarvasnyak puha és tekintélyes méretű, de sajnos elég ízetlen, mintha a főzőlébe vándorolt volna minden íze, a burgonyafánkok viszont álomszerűek. Ritkán fordul elő velem, hogy a vega főételt is ki kell rendelni, mert túl jól hangzik, és a sült kelbimbós csicsókafőzelék be is váltja az ígéretet: megkapja a házhoz szállítós műfaj arany díját, a „nahát, véletlenül megettem a dobozból a felét, miközben át akartam rakni egy tányérba” elismerést. A feketebab-fasírt jobban hangzik, mint amennyi nyomot hagy, a főzeléknek viszont minden nyomát eltüntetjük.
Még messze vagyok attól, hogy a Wolton elérhető összes desszert ki legyen rendelve, de ha nagyon kell valami, ami színt hoz a bezártságba, arra a kioskos mákos guba biztosan kitűnő válasz. Még úgy sem tudjuk elrontani, hogy a gondosan külön csomagolt sodót és a hideg mákfagyit lendületből egybeöntjük egy dobozba, hadd langyosodjanak össze – túl jók, ahogy a gubatorta is a közepén. Az elkövetkező hetekben sokat gondolunk még rá.
A szerző a Kreatív főszerkesztője.
