A Fricskáról legutóbb 2021 legelején írtam (Forbes, 2021/1), amikor a fenyegető karanténőrület ellen olyan budapesti éttermek szűk körét ajánlottam, akik házhozszállítással próbáltak a víz felszínén maradni. Ebben a formában számos társukhoz hasonlóan még abban az évben leterítette őket a covid, hogy 2023 nyarán hibernált Facebook-oldaluk feléledjen, és meghirdessék a 2.0 eljövetelét. (Tényleg ez a neve.)
Kacsamájpaté
Ez egyszerre örömteli, ám mint apránként kiderült, sok ponton megtévesztő. Tulajdonosi átfedés van, de a konyhán és odakint teljes a sorcsere. A konyha nem a néhai továbbgondolása, egyszerűen más. Biztosan lehetne ideológiát gyártani a név mögé, de örülök, hogy nem nekem kell. Ugyan több erős pontot is ki tudnék emelni az újjászületésből, de egyiktől sem lesz az az átható össze- vagy kikacsintós hangulatom.
A Michelin-kalauzban korábban többször is Bib Gourmand, azaz kiváló ár-érték arány minősítéssel futott a hely. Utódja rekordtempóban került vissza, de csak sima ajánlással. Némi kutakodással azt is ki lehet deríteni, hogy az egy időben, szerintem a város legjobb ebédmenüs (jelenleg szerdától péntekig elérhető) ajánlatán nyomot hagyott az infláció. Az öt–hatezres két-három fogás alap szellemisége azonban ugyanaz, és izgalomban messze a rántott-rakott bármik, főzelékek és zónapörköltek fölött áll.
Legközelebb megnézem, hogy az idősáv hogyan pörög, mert a szombati vacsoranyitáskor olyan pangásba gyalogolunk bele, mintha valami vízparton járnánk hétköznap az elő- vagy utószezonban. Erősíti az érzést, hogy egész este 80-as évekbeli külföldi rádiópop megy. Lapzártáig nem találtam meg a fejemben azt az étterem- vagy büféfajtát, ahol ez a szigor stilárisan indokolt lenne.
A hosszúkás szuterénben kialakított, egyszerre báros és bisztrós Fricska 2.0 atmoszférája biztosan nem hívta be ezt a zenei világot. Ahogy a konyha sem teszi. Amikor, egyéb lehetőség híján a helyszínen, megismerjük az à la carte étlapot, magyar húsokat látunk korszerűen izgalmas köretekkel (szarvast, szüzet és gyöngytyúkot zellerrel, kelbimbóval, kukoricával és sütőtökkel), továbbá tengeri alapanyagokat. A főételek ára túlnyomórészt öt számjegyű, a szalonnás-céklás ördöghalnak először a gondolatára nyelünk egyet, aztán a tizenötezres árcímke láttán egy másikat.
Ezek tükrében az ötfogásos, huszonháromezer forintos kóstolómenü – aminek létezésére előzetesen semmilyen felületen semmilyen jel nem utalt – máris best buy opcióvá (legjobb ár-érték ajánlat – a szerk.) szelídül. Valóban jól járunk vele. A nyitó kacsamájpatéhoz pirított házi briós mellett eltett gyümölcsgerezdek, szószok és kellemesen savas birsalmalekvár társulnak. Ha nincs a sorban, nem kértem volna ki, és remek kezdettől fosztottam volna meg magamat. A kacsamájas előételek a műfajból adódóan szükségtelenül nehezek tudnak lenni, de itt biztos kezek tartják könnyű tartományban a fogást.
A soron következő grillezett polipcsáp jelzésértékű méretével önfegyelemre tanít, miközben az aioli szósz, kapri és szárított paradicsom ízben fölé akarnának kerekedni. Ezért hol rétegzett gratinburgonyával, hol önmagában élvezzük. A gulyásleves a szokásos gyökérzöldek mellett kaliforniai paprikával készül, minket viszont a halászlé jobban foglalkoztat. A házi tészta kifogástalan, a harcsabetét feszes, de kicsit neutrális az alighanem a szokásosnál összetettebb, füstösebb és fokhagymásabb ízprofillal dolgozó, ám sajnos masszívan sós lé kontrasztja miatt.
A főétel, a rozé báránygerinc színes, ress lencsével és paszternákpürével pont úgy tökéletes, ahogy fest. Borpárja, egy natúr villányi vörös szintén telitalálat. Szubjektív, de nekem a parányi káposztalevélbe göngyölt darált bárányhús tartogatja az igazi izgalmat és az elemibb húsízt.
Halászlé
Polipcsáp
Masszívan étcsokis szufléval és az azt kísérő, hibátlan málnasorbet-val zárunk, na meg a felismeréssel, hogy a két pohár borral lényegében ugyanott vagyunk, mintha kikértük volna a tízezres borsort a menühöz. Az egyes tételeket, a jó ízléssel válogatott, ritkábban fellelhető magyar borokat ugyanis szintén rendkívül magabiztosan árazták. (Ez nem a megfelelő magazin, hogy azon értetlenkedjek: a minőségnek ára van, vagy hogy az infláció tovább tolja felfelé. De ha az lesz a normális, hogy szervizdíjjal együtt egy pohár komolyabb vörösbor ötezer forint fölött lesz, azt azért mindannyiunknak szoknunk kell.)
A pincérek zavarba ejtően fiatalok, ehhez képest nincsenek gikszerek, jó elegyét hozzák a közvetlenségnek és a magabiztosságnak, miközben a fogásokkal is naprakészek. És ami a megbízható mércéje, hogy nem robotok dolgoznak: jó fejek a lányommal. Igaz, azt, hogy a kisgyerekre fel van-e készülve a konyha (határozottan igen), idővel mi kérdezzük meg. Némi házigazdai attitűd, teremfőnöki jelenlét hiányzik, de ezt nem a srácoknak rójuk fel.
A harmadház oka az újbóli törzsvendégkeresés is lehet, de még inkább az, hogy az év eleji relatív turistahiányban Budapesten tényleg előszezon van, ha egyáltalán van bármiféle szezon.
