Print

Ma ténylegbármi lehetsz

Gólya Ágnes
2021. május 03. 24 perc olvasás

Kérdezett: Gólya Ági,  Belekérdezett: Fekete Emese

Molnár Dóra: a menstruációs bugyikat tervező és értékesítő, így a felesleges hulladéktermelés ellen küzdő This is Redy társalapítója. Szócikk a 32. oldalon. Wettstein Albert: az ételmentő applikációt fejlesztő, így az ételpazarlást csökkentő Munch.hu társalapítója. Szócikk a 28. oldalon. Jendruszák Bence: a netes csalásokat megelőző szoftvert fejlesztő Seon társalapítója. Szócikk a 31. oldalon.

Egy olyan listán szerepeltek, amiben mi azt állítjuk rólatok, hogy sikeresek vagytok. Ti sikeresnek gondoljátok magatokat?
Molnár Dóra: Én összességében igen, de attól függ, mit értesz siker alatt.
Te mit értesz alatta? 


M. D.: Sikeresnek gondolom magam, mert a semmiből felépítettem egy céget, pedig nem ezt tanultam, de két év alatt el tudtuk juttatni olyan szintre, hogy kétszázmillió forint bevétele van. Ezenkívül persze siker az is, hogy a listán szerepelünk, felfigyel a munkánkra a média, de legfőképp az számít, hogy belül azt érzem, jó, ami történik, jó helyen vagyok. 


Ez most került a helyére?
M. D.: Voltam munkanélküli és alkalmazott is, akkor azért éreztem magam sikertelennek, mert nem tudtam megélni, ami bennem van, a kreativitásomat, az ötleteimet. Igazából nem sikertelen voltam, hanem boldogtalan. Az, hogy most boldog vagyok, mindenképp egy siker.


Wettstein Albert: Én 18 éves korom óta vállalkozok, személyes sikernek leginkább azt élem meg, hogy mostanra kialakítottam egy attitűdöt, amiben tudom, hogy nem vagyok jobb, ha dicsérnek, és nem vagyok rosszabb, ha kritizálnak. Hajlamos vagyok rá, hogy a munkával azonosítsam magam, idő kellett, hogy rájöjjek, ez nincs jól. A Munch ebben egy nagy újrakezdés. 


Miért a Munch?
W. A.: Azelőtt mindig mókuskerékben voltam, amit persze mindig én építettem magam köré, de az eredménye az lett, hogy egy idő után azt éreztem, változásra van szükségem. Egy évig utaztam, részt vettem egy kreatívvezető-képzésen a Google-nél, dolgoztam egy szilícium-völgyi startupban, de hátizsákos túráztam Azerbajdzsánban és Grúziában is. Személyes sikernek ezt az eredményes útkeresést tartom. Szakmailag azt, hogy felépült a Munch-csapat, akikkel építkezünk, és alapítótársaimmal (Zsoldos Botond, Zwecker Bence és Perepelica Kirill – a szerk.) most már barátok és harcostársak vagyunk. 


Jendruszák Bence: Én is sikeresnek érzem magam, de kicsit tágabban közelítem meg. Célorientált vagyok, és azért örülök, mert amit eddig kitűztem, azt elértem. Lediplomáztam a Corvinus egyik duális képzésén, ami talán több feladatot adott, mint másoknak az egyetem, és Tamással (Kádár Tamás, a Seon társalapítója – a szerk.) felépítettünk egy sikeresen működő céget. Azt nem tudom, hogy a többi célomat elérem-e, de nekem az is siker, ha otthon megsütök egy jó steaket, és finomat vacsorázom. Az egy mikrosiker.


Sok minden feljött már, közösségépítés, anyagi siker, lelki egyensúly, van, ami fontosabb, mint a többi?
J. B.: Szerintem ezek összefüggésben vannak. Ha a magánéletemben nem érem el a céljaimat, az a munkámat is befolyásolja. Tudom, hogy szükségem van rá, hogy hazamenjek a barátnőmhöz egy nyugodt környezetbe, és megsüssük azt a steaket, és ne minden este a barátokkal sörözzek.


M. D.: Ehhez abszolút tudok kapcsolódni. Ha hétvégén túrázok húsz kilométert, tudom, hogy azért hétfőn nagyon hálás leszek. Az, hogy én rendben legyek, az az alapja a többi sikernek. Erre kell a legjobban figyelni, és ehhez még mások, elismerés vagy visszhang sem kellenek.


W. A.: Abszolút. A feltöltődés nekem is felértékelődött az elmúlt pár évben. 
Most nagyon egészséges képet írtatok le, miközben azt gondolnám, hogy a huszonéves vállalkozók inkább kihajtják magukat, hiszen mikor máskor, ha nem huszonévesen. 


M. D.: Ez a legrövidebb út a kiégéshez. Terhelhetőbb vagyok, mint negyven vagy ötven évesen leszek, de a tudatosságot nem lehet mellőzni most sem. Különben tíz év múlva mi lesz? Én akkor is céget szeretnék vezetni.


W. A.: Nekem volt néhány évem, amikor egyetem mellett vállalkoztam, és lelki, szellemi kapacitásaim utolsó erőforrásait is feléltem. Hétvégén végre nem volt suli, lehetett végig dolgozni. Nagyon üres és fenntarthatatlan lett az életem, tropára mentek az emberi kapcsolataim, a barátaim megszokták, hogy ha Albertet sörözni hívják, Albert mindig dolgozik, úgyhogy egy idő után nem hívtak többet. Nem jártam hétvégente haza a családomhoz, szakított velem a barátnőm, lassan eltávolodtak tőlem az emberek, és azt gondoltam, hogy mindent megtettem valamiért, de minek?


Azt is gondoltam, hogy soha nem fogok vállalkozni, diplomata leszek, az a világ még érdekelt. Aztán megkaptam a Google-ösztöndíjat, és éltem vele, mert ki az a hülye, aki nem megy ki Amerikába, ha fizetnek mindent? Aztán jöttek az ötletek, amik nem hagytak nyugodni, a Munch ötleténél napokig nem tudtam aludni, és elfogadtam, hogy nekem ez a dolgom, de most már máshogy kell csinálnom. Leginkább csapatban. Úgy tűnik, nekem hosszabb tanulás volt ez a balansz, mint nektek.


J. B.: Nekem pont fordítva volt. Öt éve még nagyon mohón éltem a mának, és épp attól tartottam, hogy ha mindennap reggel hatra érek haza, akkor lehet, hogy azzal a határaimat feszegetem, és az hosszú távon nem vezet jóra. Én ezen akartam változtatni, ekkor kezdtem ráfordulni inkább a magánéleti célokra. Munkával kompenzáltam, és most, hogy megtaláltam a balanszot, nem esik nehezemre hajnalig dolgozni, ha éppen kell. 


Ezt az attitűdöt honnan hozzátok? Mit tanultatok el a szüleitektől, és mit jártatok ki magatoknak?
J. B.: Én magamnak jártam ki. Amiben segítség kellett, és könyveket olvastam róla, az más témákban volt: milyen mindsettel érdemes élni, milyen embertípusok vannak, egyáltalán mi az, hogy boldogság. A pszichológiai készségek fejlesztése fontosabb volt, mint az üzletieké.


W. A.: Nálunk a családban szinte örökölt sors, hogy túlhajtjuk magunkat. Hasonló dinamikákat láttam a testvéreimen és a szüleimen is, és tudatosítani kellett, hogy én valamit máshogy akarok. Amellett, hogy édesapám sok szempontból nagy példaképem maradt. Persze attól még, mert elhatározom, csomó dolgot ugyanúgy csinálok. 


M. D.: Nekem a szüleim alkalmazottak, sehol sem volt a családban vállalkozó, de ha lett is volna, akkor sem úgy haladnék, mint ők. Szerintem a mi generációnknak már könnyű érzékelni, ha valami rossz. Mindig itt a telefon, mindig pittyeg, mindig tudjuk, mi történik a cégünkben. Ha a világ kívülről túlpörög, könnyebb megérezni, hogy nekem belülről kell lassítanom. 

Szeretek minél kisebb napi célokat felállítani magamnak, hogy teljesíthető legyen. Én nem a világot akarom megváltani, csak jelenleg az ételpazarlás terén valami kézzelfogható eredményt elérni.


J. B.: Nem vállalkozói a minta, amit hozok, de apukám munkája miatt általános iskolás koromban tanultam Bukarestben, Moszkvában és Kazahsztánban. Nem diplomata volt, hanem egy nemzetközi autógyártónál dolgozott, és sokszor helyezték át. Hasznos volt, hogy nemzetközi környezetben tudtam tanulni.


Az egyetemen szerzett tudás hasznos ahhoz, amit ma csináltok?
J. B.: Nekem hozzátett, az elején én saleseltem a terméket, ebben a közgazdász szak sokat segített.


M. D.: Én nem használom, mert nem jártam egyetemre. Van ez a mondás, hogy a cégvezetők sosem a kitűnő tanulók, rám ez abszolút igaz. Közepes tanuló voltam, nem tanulni szerettem, hanem csinálni. Amit a fiúk mondtak, hogy gyerekkoruktól látszott a véna, nálam is abszolút megvolt. Alsó tagozatban a játékaimat árultam a mezőtúri piacon, meg orgonát. Aztán szereztem egy felsőfokú szakképzést a Pető Intézetben, utána alkalmazott lettem, de ugyanazt éreztem, mint a suliban: megmondják, mit csináljak, de én kitalálni szeretném, mi legyen. A Redyben is az a leosztás, hogy én vagyok a kreatívabb, aki kitalálja, mit szeretnénk, az üzlettársam, Ádám (Tasnádi Ádám – a szerk.) pedig hozzáteszi az üzletet, így kreatív fegyelemben vezetjük a céget. Persze az önképzés állandó, tréningek, könyvek, így tanulni már oké.


W. A.: Én is corvinusos voltam, mint Bence, és amikor elkezdtem az egyetemet, szenvedtem, hogy olyan dolgokat kellett tanulni, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Aztán rájöttem, hogy amikor üzleti tervet írunk, számvitelt tanulunk, az lehet hasznos. De volt, hogy Cápák között-es pitch­eket elemeztünk, miközben én már benne voltam a Cápák közöttben. Sokszor éreztem, hogy egy 25 évvel ezelőtt íródott marketingtankönyvből nem lehet megtanulni, ma mi működik, és ugyanannyi idő alatt sokszorosát tudtam fejlődni, amikor dolgoztam, mint amikor tanultam.


Akkor úgy kérdezem, hogy egyetem nélkül sikerült volna-e ugyanaz, ami most?
J. B.: Nekem biztosan nem, mert az alapítótársamat, Tamást, az egyetemen ismertem meg. De ezenkívül is kicsit szembemegyek azzal, amit Dóra és Albert mond, nekem igenis kellett az egyetem. Adott egy világnézetet, ami jó nekem, és kellett a személyiségfejlődésemhez is. És olyan ismeretségek és barátságok lettek itt, amiket remélem, hogy életem végéig fogok tudni ápolni. Szerintem ilyen embereket nehéz az utcán megismerni.

„Nem vagyok jobb, ha dicsérnek, és nem vagyok rosszabb, ha kritizálnak” – Wettstein Albert, a Munch egyik alapítója.

M. D.: Na, ennek például érzem a hiányát. Az emberekét, akik hasonlóan gondolkodnak, ugyanabban vannak, mint én. 


W. A.: Az attitűd és a közeg nekem is meghatározó volt, egyetem nélkül én sem tudnék itt lenni. Többedik vállalkozásom nő ki corvinusos körökből, a Munch is onnan indult, ez pedig nagyon erős szűrő. Ugyanazon a problémán gondolkozó tettre kész emberek összegyűlnek kis helyen. Ahogy megvolt az együttállás, második nap elkezdtünk dolgozni a honlapon, harmadik nap elkezdtünk saleselni, néhány hét múlva bevételünk volt. 


J. B.: Mi ugyanígy. 


A ti életetekben, üzletetekben mennyit számítanak az országhatárok? Hol nincs értelme már határokról beszélni?
J. B.: Sehol nincs.


W. A.: Mi lokálisan működünk, ilyen szempontból vannak nyelvi akadályok, meg az is, hogy országonként teljesen máshogy állnak a fenntarthatósághoz, a környezetvédelemhez, de ez csak plusz izgalom, mert foglalkoznunk kell a külpiacokkal. Kicsit el van csépelve, hogy gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan, de én ebben nagyon hiszek, és ilyen szempontból kicsit globalizáció­kritikus is vagyok. 


Miért?
W. A.: Szerintem, amit meg lehet helyben találni és oldani, arra az embereket kell összekötni, nem az országokat. Kicsit irreális, hogy egy tál étel, amit megeszünk, három kontinenst megjár. 


De ha szeretnél nagyra nőni, fontos a nemzetközi terjeszkedés, nem? 
W.A: De, de helyi megoldásokra kell törekedni, az üzletfejlesztés más dolog. 


J. B.: Magyarországon jó software-as-a-service startupot építeni, mert nagyon jók a fejlesztők és költséghatékony, de mi kezdettől nemzetközi építkezésben gondolkodtunk. Tudatosan nem léptünk be Amerikába, mert ott nagy a verseny, de saleseltünk Ázsiában és Dél-Amerikában is. Most lett annyi muníciónk, hogy elkezdhetünk helyi irodákat építeni, tavaly Londonnal indultunk, most jön Austin. Nem érzem az országhatárokat, sohasem volt olyan visszajelzés, hogy magyar céggel nem szerződünk, az eddigi befektetéseink is kft.-n keresztül mentek. Most van folyamatban a külföldi holdingstruktúra kialakítása. 


Amerika előtt mégis kellett egy nagy levegő. 
J. B.: Az amerikai saleskultúra lokális jelenlétet kíván, nem is fizikailag, de az első kérdésük, hogy van-e irodád és ügyfeled az USA-ban. És ha neked nincs, van tíz másik hozzád hasonló cég, akinek van. Oda kellett egy Series A (a Seon márciusban vont be tízmillió eurót a svéd Creandumtól – a szerk.), hogy bemerészkedjünk.


M. D.: Mi nagyon B2C vagyunk, azzal nehezebb olyan nagy mértékben terjeszkedni. A magyarhoz hasonló lelkületű piacokat keresünk, ahol működik a márka, amit építünk, és hasonló a hozzáállás a fenntarthatósághoz. Ezért Kelet-Közép-Európában és Észak-Európában gondolkozunk, pár napja indultunk Romániában. Teszteltünk Hollandiában is, ahonnan az jött vissza, hogy hát, nagyon más. 


Ha nincsenek országhatárok, akkor a „brain drain”, a rengeteg magyar egyetemista külföldi tanulása és akár ott ragadása, az tudástranszfer? 
J. B.: Pont van egy pozíciónk, amire nagyon nehezen találunk embert, úgyhogy elkezdtünk megközelíteni olyanokat, akik már régen külföldön élnek, de szívesen hazajönnének. Mert a fejvadász cégtől megkaptuk a visszajelzést, hogy vannak ilyenek is. Valaki elmegy, mert itthon limitáltak a lehetőségek, nincs egy Google, egy Amazon, ahol fel lehet szedni olyan magas szintű menedzsment- vagy technikai tudást.


Itthon kevésbé lehet kimaxolni az egyéni ambíciókat?
J. B. Igen. Én mindazt, amit külföldön magamra szedtem a tanulmányaim során, egy magyar általános iskolában nem kaptam volna meg, és az apukám sem tudott volna olyan hátteret építeni, amilyet így épített. Az ember kereshet magának kihívásokat, és ha itthon nincs meg neki, akkor megkeresheti máshol. 


W. A.: Szerintem Magyarországon tök szuper vállalkozni. Ehhez az is kell, hogy még nagyon sok probléma van, amit még meg lehet oldani, több tere van az alkotásnak. Amerikában akkora a zaj és a verseny, hogy nehéz labdába rúgni. El lehet tanulni tőlük technikai és egyéb dolgokat, amik itt még nincsenek olyan szinten, de itthon van tér és forrás is, talán még tőketúlkínálat is, én nagyon pozitívan látom. Érzem a kontrasztot a Szilícium-völgy között, de nem rosszabb, csak más, keverednek a kultúrák, ez egy adottság.


Egy időben szórakoztattam magam azzal, hogy felkerestem olyan üzletembereket, akik magyarok, de Amerikában építettek sikercégeket. És azt láttam, hogy közös bennük a felelősség, hogy valamit visszaadnának, és az egész életük egy nagy nosztalgia, de már nem tudtak visszajönni, mert nincs olyan pozíció. Majd most Bencééknél.

Én ezt úgy oldottam meg, hogy valahogy kinyitottam az elmém: nem tudtam, pontosan mivel fogok foglalkozni, csak azt tudtam, hogy egyszer vállalkozó leszek. Tudtam, hogy olvastam róla rengeteget, fel vagyok rá készülve, és egyszer megtalál egy ügy.


Érzitek annak a felelősségét, hogy rajtatok is múlik, hogy az ország öt, tíz, tizenöt év múlva hogyan változik? Vállalati kultúrában, versenyképességben stb.?
W. A.: Én azt érzem, hogy nekem itt dolgom van, és tudom, hogy ennek hatása lesz sok mindenkire. Szeretek minél kisebb napi célokat felállítani magamnak, hogy teljesíthető legyen. Én nem a világot akarom megváltani, csak jelenleg az ételpazarlás terén valami kézzelfogható eredményt elérni. Ez lassan már sikerül is: múlt hónapban 13 millió forint értékű ételt sikerült megmenteni.


M. D.: Én sem szeretek ilyen nagy dolgokban gondolkozni, azért csináljuk, mert fontosnak tartjuk, de inkább a pillangóeffektusban hiszek.
Közhely, hogy a ti generációtoknak sokkal több lehetősége van. Min múlik, hogy valaki ne szorongjon ettől, hanem ki tudja hozni belőlük a legtöbbet?
W. A.: A mi generációnknak már nehezebb nemet mondani, mint igent. Nagy segítség lehet, ha az ember megtalálja, amiért lelkesedni tud, és nem aprózódik fel vállalkozások, ügyek között, hanem egy ügyből hozza ki a legtöbbet.


M. D.: Én is erősen látom ezt, ráadásul a harmincévesek között is, nem csak a húszasok körében. Egy-két generációval ezelőtt húszévesen az ember már beágyazódott egy cégbe, és azt vitte évtizedekig. Ehhez képest ma tényleg bármi lehetsz, tehát semmi sem tudsz lenni. Én ezt úgy oldottam meg, hogy valahogy kinyitottam az elmém: nem tudtam, pontosan mivel fogok foglalkozni, csak azt tudtam, hogy egyszer vállalkozó leszek. Tudtam, hogy olvastam róla rengeteget, fel vagyok rá készülve, és egyszer megtalál egy ügy. Ez lett a Redy, amit aztán el lehet kezdeni továbbgondolni, kimaxolni.

 
J. B.: Én nagyon erősen látom az ismerősi körömben, hogy a sok lehetőség nagy teher, és hálás is vagyok, hogy ez nekem nem lett probléma.  Egyébként én is sokat gondolkodtam, vagyok-e annyira kapitalista, hogy ha valaki azt mondaná, itt van százmillió forint, csak csinálj meg egy jogi diplomát, akkor megcsinálnám-e. Tudom, hogy képes lennék rá. Lehet, hogy sokan az egyértelmű célt és az odavezető utat hiányolják, nem tudom. 


M. D.: Meg fontos, hogy ne a kifogások mentén rendezzük a gondolatainkat. Lehet, hogy elsőre nem sikerül valami, vagy még másodikra sem, de ez nem baj. Ebből is lehet tanulni.


W. A.: Többet is, mint a sikerekből.


Mit gondoltok a kapitalizmusról? Igazságos rendszer?
J. B.: Én szeretem a versenyt, és szerintem ha valaki odateszi magát, annak meglesz az eredménye, bár tudom, hogy nem minden esetben. Látom az egyenlőtlenségeket, és azt gondolom, hogy ha azok, akik előnyből indulnak, ezt tudatosítanák magukban, akkor lehet, hogy enyhítene a különbségeken. Én a magam részéről nagyon igyekszem minden nap hálás lenni ezért. 


W. A.: Mi házon belül a kezdetek óta beszélünk erről, nagyon sokat ahhoz képest, hogy nemrég indultunk. Úgy látjuk, hogy ahogy most zajlik a kapitalizmus, az nem tartható fenn. Olyan szintűek a különbségek, és olyan szintű az erőforrások kihasználása, hogy az már nem mehet tovább. Egy 21. századi cégnek ezért három szempontból kell fenntarthatónak lennie: környezetileg, társadalmilag és anyagilag.


Vagyis hogy ne rombolja a környezetet, és hogy lehetőleg egy igazságos társadalom irányába mutasson a gazdasági tevékenysége, mint ahogy például nálunk is történik. Azokat az ételeket, amiket nem lehet megmenteni piaci alapon, el fogjuk juttatni a nélkülözőknek az Élelmiszerbankkal. És persze anyagilag is fenntarthatónak kell lennie, ami mindennek az alapja, hogy folytatni tudjuk a tevékenységünket. Nem létezik igazságosabb rendszer, mint a kapitalizmus, de ezt a három pillért nem szabad elfelejtenünk.


M. D.: Ez a kapitalizmustéma rettenetesen nehéz, bennem van egy frász ezzel kapcsolatban. Mondják, hogy könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. Mondják azt is, hogy a szegények még szegényebbek lesznek, a gazdagok még gazdagabbak. Nekem is profitot termel a cégem, nem tudok kilépni ebből, de ami igazából a legrémisztőbb, hogy az emberek hogy érzik magukat a kapitalizmusban. Szerintem minden, amit a beszélgetés elején felsoroltunk a mindset fontosságáról, az önvédelem a kapitalizmus hatásai ellen, ami azt mondja, hogy az egyén dolgozik, és el tudja érni a célt.


De ha fejben nem fékezel, nem raksz be szűrőket úgy, ahogy beszéltük, kiégsz. Lehet, hogy egyre több pénzed lesz, de egyre rosszabb állapotba kerülsz. Azt, hogy magadért dolgozol, te tudod megcsinálni egyedül, azért veszik magukra az emberek, mert sikerélménnyel kecseg­tet, amit ha megkapsz, továbbvisz. De a pénz motivál a legrövidebb ideig. 


J. B.: A pénz biztosan egy külső motiváló faktor, viszont a komfortérzet, amit ad, az egy belső motivátor. Ehhez én fontosnak tartom a pénzt. Mi ilyen szempontból egy felnőtt, nyugati társadalomba illő cég szeretnénk lenni, aki nyugodt szívvel be tud vonni nyugati tőkét. És ezt meg is tettük. Biztosan számít az is, ahogyan gondolkozunk a társadalomról.


W. A.: Alapvetően a profit jó dolog. Így van kitalálva az ember, mi nem megyünk ennek ellenébe, csak kiegészítjük. A problémám csak egy bizonyos típusú kapitalizmussal van. Az egészen biztos, hogy a mi generációnknak már nemcsak a fizetés, hanem a vállalati kultúra, a komfort és a cég céljai és imidzse is nagyon fontosak. Lehet, hogy pár tízezer forinttal kevesebbért is elmennek egy olyan céghez, amelyikkel azonosulni tudnak.

Mi ilyen szempontból egy felnőtt, nyugati társadalomba illő cég szeretnénk lenni, aki nyugodt szívvel be tud vonni nyugati tőkét. És ezt meg is tettük.


Van ütközés, például zöld témákban, a felettetek álló generációval?
W. A.: Nincs. Szerintem ez nem generációs különbség. A Munchról is azt hittük, hogy majd az egyetemisták fogják szeretni, meg a hozzánk hasonló emberek, erre a felhasználók több mint fele 35 feletti, látszik, hogy van rá nyitottság. A nagyszüleim a háború alatt ugyanezt élték meg, hogy milyen, amikor az emberiség elpusztítja önmagát, csak akkor fegyverekkel, most meg túlfogyasztással. Szerintem ez alapvetően sok emberben benne van, csak most más arcok, más szavakkal vívják ugyanazt a harcot.


M. D.: Igen, mindenki szeret egy ügy mellé beállni. Szeretnek elmenni egy céghez, ahol csalók ellen küzdhetnek, mert jó a cél. A szüleink nem ehhez szoktak, nekik elmondták, hogy ez a munka, ezt kell csinálni, mi pedig már azon tudunk gondolkozni, hogy ugyan hogy tudnék megszövegezni elég jól egy álláshirdetést, hogy az embernek átjöjjön, amit képviselek, és hogy egy ügy vagyok. Ezzel kapcsolatban jó érzéseim vannak, hálásabb álláspont, mint a háborúzás.


J. B.: Ismét más szemszögből közelítem meg. Az én baráti társaságomban azt figyeltem meg, hogy az elmúlt öt évben egyre többen tértek át a húsmentes étkezésre. Talán a korombéliek körében ez volt az az öt év, amikor a legtöbben kikerültek a szülői fennhatóság alól, önállósodtak, szabadabban hozhattak döntéseket, és ők úgy döntöttek, hogy jobb nekik, ha elhagyják a húst.


M. D.: És érdekes, hogy ez a döntés önmagában a kapitalizmus miatt létezhet, mert túltermelés van, már simán eldöntheted, mit eszel, a sarki boltban is lesz vegán kolbász. 


Hosszú távon felveheti a versenyt bármi a pénzzel? Mint motiváció és mint visszaigazolás arra, hogy jól csináljátok?
W. A.: Én sokkal büszkébb lennék egy évi egymilliárd forint bevételű cégre, ami jobbá tette több tízezer, százezer ember életét valamilyen módon, mint egy tízmilliárdos bevételűre, ami ugyanennyinek rosszabbá tette. 


Reálisnak is látod, hogy így lesz?
W. A.: Persze. 


M. D.: Én nem szeretek azzal foglalkozni, mit lehet és mit nem. Van egy csapatom, egy termékem, és csinálom. Azt látom a generációnkon, legalábbis a környezetemben, hogy nem a problémára fókuszálnak, hanem egyre inkább a megoldásra, és ebből tök jó dolgok születnek. Nézd meg, csalókat állítunk meg, kaját mentünk meg, hulladékot állítunk meg, és mindegyik úgy született, hogy magunkra gondoltunk.

„Azt is sikernek élem meg, ha otthon megsütök egy jó steaket, és finomat vacsorázom. Az egy mikrosiker” – Jendruszák Bence, a Seon egyik alapítója.