Print

Közgazdász, ebben a házban?!

G. Tóth Ilda
2021. február 02. 26 perc olvasás

„Kalandos volt a Mátyás utcai ingatlan megvétele, ugyanis éppen nem tartózkodtam Magyarországon. 2005-ben történt, München előtt álltam a dugóban, amikor Adrienne (Mankovits Adrienne, a BMC igazgatóhelyettese – a szerk.) felhívott, hogy a Ferencvárosi Önkormányzat meghívásos pályázatán visszalépett a Mátyás utca 8. számú bérház vevőjelöltje. Mivel aznap le kellett adnunk egy vételi szándéknyilatkozatot, Adrienne telefonon mesélte el, hogy néz ki az épület” – meséli a BMC történetéről Gőz László. Ekkor már jó ideje keresgéltek potenciális otthont az 1996 óta a városban elszórt helyszíneken működő zenei információs központjuknak. Aztán amikor hazajött, meglátta a kiszemelt ház szomszédságában a szintén lepukkant egyemeletes és földszintes épületeket. És azonnal megvilágosodott: „Nemcsak a megpályázott házban láttam fantáziát, de egyből ott volt a bővítési lehetőség is.”


A Mátyás utcai központ 2013. március 23-án nyitotta meg kapuit, és amikor Gőz az avatón a rá jellemző higgadtsággal és optimizmussal azt mondta, hogy nem hagyja abba az építkezést, hanem előbb-utóbb tovább bővíti az intézményt, méghozzá egy operaházzal, akkor mindenki azt gondolta, biztosan viccel. Pedig dehogy: a tervei szerint 2023–2024-ben a BMC épületét kiegészítik egy szcenikus előadásokra is alkalmas új komplexummal az Imre utca irányában.

Az igazgatói iroda felér egy múzeummal: az egyedülálló harsonagyűjtemény és a kovács nagyapa szerszámai mellett egy 1954-es, igazi műemlék Vespa áll a sarokban, amit László ajándékba kapott a 60. születésnapjára.[/caption]

Ez máskor egy hangyaboly ház, most legalább megpróbáljuk magunkat utolérni. Kétségbeesés? Látsz ilyet rajtam?


Azt mondják, a jó vezetőknek van víziójuk, mindig két lépéssel előre álmodnak, a céljaikat nem napról napra alakítják. Gőz László pont ilyen, miközben egyáltalán nem az a tipikus nagypályás üzletember. Nem hord nyakkendőt, rendszerint egy sötét póló és egy vászoning kombójában mutatkozik, az irodája az épület legkisebb helyisége, méretes autó helyett robogóval jár, whisky helyett kólát iszik, és nem vezet Excel-táblákat. Sőt azt sem bánja, hogy amit a BMC csinál, annak a nagyrésze – a koncertek, a lemezkiadás, a könyvtár fenntartása és gyarapítása – anyagilag masszívan veszteséges. Merthogy azt mondja, kulturálisan hatalmas nyereség.

***

Meglepően nagy a nyüzsgés csütörtök kora délután a Mátyás utcai BMC-ben, a jazzklubot egy francia zenekar foglalja el, a próbateremben a Modern Art Orchestra dolgozik, a nagyteremben felvétel folyik, a kicsiben a szombati streamre készülnek elő, és közben az éttermesek bejöttek főzni a munkatársaknak. Gőz Lászlót sem találjuk az igazgatói irodájában, amely tudatosan a ház legkisebb helyisége – a könyvtárból azonban a nyitott ajtón visszafogott zongorahangok szűrődnek ki. Tapintatosan bekukkantunk, és azt látjuk, hogy ő próbálja ki éppen a reggel meghozott hangszert.

Láthatóan örül neki. Délelőtt fel is hívta néhány barátját a hírrel, két zongorista is azonnal beugrott megnézni, és holnap jön a zongorahangoló.
„Zongoramániás vagyok, bár nem igazán tudok zongorázni” – szerénykedik egy kellemes kétszólamú után, majd elmeséli: egy 1905-ben gyártott, teljesen felújított Steinway „A” modellt sikerült megcsípnie, amit kifejezetten polgári lakásokba terveztek. Ugyan a BMC-ben van pár zongora, ideje volt a könyvtárba is beszerezni egyet az ott használt pianínó helyett, mert az utóbbi időben nagyon elszaporodtak ott is a koncertek (persze a Covid előtt). „Azért tetszett meg ez a kisebb zongora, mert a könyvtár akusztikája inkább egy polgári lakás szalonjáéhoz hasonlít. Itt keveredik teljes szinergiában a múlt és a jövő, több száz éves kották a zenei információs központ technológiai világával.”


Egy ideje telefonálgatott a hangszerbizniszben jártas ismerőseinek, így sokan tudták, hogy mit keres. Végül Mácsai János zenetörténész, a ház zongoratechnikusa hívta fel pár hete azzal, hogy van egy Steinway „A” modell eladó. A zongora Lakatos Gabriella táncművész tulajdona volt, tőle vásárolta meg Kiss Ferenc műgyűjtő, és teljesen felújíttatta. László nem is alkudott, amikor megnézte, annyira megtetszett neki a hangszer különleges, karakteres orgánuma. A BMC-t eddig is jól kistafírozták minőségi hangszerekkel, hogy a világ minden tájáról érkező zenészeknek ne legyen hiányuk semmiben. Cimbalomból például kettő van, és a tárgyalóba lépve is azonnal egy frissen érkezett bőgőbe botlunk.

***


Amikor más a fejét fogja a kihívások, gondok miatt, Gőz László akkor van igazán elemében, folyton kattog, tervez. „Ez máskor egy hangyaboly ház, most legalább megpróbáljuk magunkat utolérni. Kétségbeesés? Látsz ilyet rajtam?” – kérdezi. Aki ismeri, tudja, hogy nehéz kihozni a sodrából, szinte sohasem ideges. Bár a BMC bevételei 2020-ban az előző évi felére csökkentek, ő nem esik kétségbe. A pandémia kellős közepén hangszereket vásárol, aztán munka után szalad át a Mátyás utca túloldalára, éppen Lukáts Andor egykori magánszínházának, a Sanyi és Arankának viharvert pincehelyiségét újítják fel, és professzionális próbatermet alakítanak ki belőle, mert a BMC egyre több produkciót generál, és azokat házon belül már nem lehetett egyeztetni.


Mielőtt tapintatosan megkérdezném, hogyan tudja mindezt kiszorítani a büdzséből, rögvest válaszol. „Közgazdaságilag – gazdasági társaság fejével gondolkozva, ahol a profit az elsődleges cél – nem állja meg a helyét a rendszerünk.” Én meg mindössze annyit mondok erre, hogy nyilván van a házban egy közgazdász, mire felkapja a fejét: „Közgazdász, ebben a házban?! Szegény, biztosan agyvérzést kapna! Egy jól kitalált, a kultúrát szolgáló rendszer mentén dolgozunk, eddig működött. Szerencsére nincs szó arról, hogy egy befektetőtársulat állna előttünk az év végén, és verné az asztalt, hogy miért nem lett több bevétel. Nekünk az a fontos, hogy a kulturális tartalom hibátlan legyen, és ezt támogassa egy nyugodt üzleti háttértevékenység.”


A BMC, mint egy rendes cég, részlegekre bontható, igaz, itt kivételesen sok a nonprofit vagy anyagilag veszteséges terület. A koncertjegyeladásokból származó bevétel és a produkciók bekerülési költsége – László szavaival – üzletileg semmilyen egészséges arányban nincs egymással. Az effajta kiadások nagyjából tízszer meghaladják a bevételeket, emellett anyagilag veszteséges a lemezkiadás is. Nyilván csak viszi, semmint hozná a pénzt az ingyen használható könyvtár is, hasonlóan a zenei információs központhoz, melynek adatbázisában az elmúlt száz év magyar zeneszerzőinek és műveiknek, zenekaroknak és zenészeknek az adatait őrzik és frissítik.


„Mi ezt nem tekintjük veszteségnek, művészi tekintetben csupa nyereség” – szól a magyarázat. Az évi egymilliárd forint körüli büdzsé cirka hetven százalékát az üzleti rendezvények hozzák. A házon belüli céges események mellett a BMC-nek termelik a pénzt a külső helyszíneken tartott rendezvények, például a Nemzeti Vágta vagy a különböző világkiállítások zenei tartalmú eseményei, a máshol rendezett koncertek – hiszen azok technikai vagy művészeti irányítói Gőz és kollégái. A fennmaradó 25–30 százalék állami pályázatokból folyik be. Ebből tud megvalósulni évi 400–500 kortárs zenei és jazzkoncert, kurzus, valamint előadás. A BMC zenetársadalmi szerepvállalása sem gazdasági alapokra épült: a házban él több olyan színvonalas magyar produkció, mint például az UMZE (Új Magyar Zene Egyesület) vagy a Modern Art Orchestra, és itt működik az Eötvös Péter Alapítvány. Sőt öt éve maga Kurtág György is itt lakik: a világhírű magyar zeneszerző és azóta elhunyt felesége, Kurtág Márta az emeleti vendégprofesszor-lakásba költöztek be, miután hazatértek Franciaországból.

***


„Egy kis sziget nekünk, zenészeknek a BMC, soha nem volt még olyan, hogy amikor bementem, és kértem valamiben segítséget, ne kaptam volna öt percen belül. Sok kicsi Gőz Laci dolgozik ott” – nevet Lukács Miklós. A cimbalomművész az elmúlt húsz évben legalább 20–25 BMC-kiadványon szerepelt, és a Lukács Miklós Cimbiosis Trio Music From the Solitude of Timeless Minutes című kortárs jazzlemeze éppen az év lemeze lett a The New York City Jazz Record című jazz tematikájú folyóirat értékelése szerint.
„Van, aki műgyűjteménnyel foglalkozik, nekünk díjgyűjteményünk van” – mondja László arra, hogy éppen az interjú előtt pár nappal válogatta be az amerikai folyóirat a BMC Recordsot a 2020-as év öt legjobb jazzlemezkiadója közé. Ez a zenei szakmában felér egy kis Oscar-díjjal, és Lukács Miklósén kívül további három BMC-kiadvány is az év lemeze lett. „Itt szoktuk meghallgatni a lemezeket” – mutatja a tárgyalóban az Avantgarde Acoustic nevű német gyártó hangrendszerének retródizájn darabjait. Még abból az időből származnak, amikor a BMC egy pavilonnal két éven át számos magyar és európai helyszínen népszerűsítette a magyar zenét és zeneművészeket.


A tárgyalóval szomszédos igazgatói iroda felér egy múzeummal, a falakon Eötvös Péter, Ligeti György, Kurtág György kottáinak kéziratai, egy fekete-fehér fotón a zánkai nagyapa szekéren tolja a leszüretelt szőlőt, egy másikon Carl Fontana, a világhírű harsonaművész. Nem kell kétszer kérni, hogy afféle mini-tárlatvezetést kapjak az ott felhalmozott portékákról. „A nagyapám erős hatással volt rám, tőle tanultam a fizikai munkák szeretetét. Kovácsember volt, ha valamit a fejébe vett, biztosan végig is vitte. Amikor nem volt termés a szőlőben, a mínusz öt fokban, a nyitott fészerben drótkerítéseket gyártottunk.” Az íróasztalon és körülötte az ő szerszámai, többek közt egy üllő, a falon különleges harsonák – úgy hírlik, Lászlónak van az országban a legnagyobb gyűjteménye ebből a hangszerből.


De ez mind semmi ahhoz képest, hogy a sarokban egy meseszép oldtimer Vespa áll, épp olyan, mint amilyenen Audrey Hepburn és Gregory Peck száguldozott a Római vakációban a műemlékek között. Hogy ne csak a lovaglás legyen veszélyes tevékenység az életében, László az év nagy részében robogóval jár dolgozni – érthető módon nem ezzel. A Vespát a 60. születésnapjára kapta a barátaitól, kollégáitól és a családjától. „Olaszországban vették nekem teljesen titokban, 1954-es darab, vagyis pont annyi idős, mint én. Műemlék, nagyon drága lehetett, nem mernék vele menni a forgalomban. De kipróbáltam, működőképes, van róla videó is.”


***


Napi egy énekóra, heti két kóruspróba – ez volt a menetrend a 60-as években a Kodály Zoltán vezette Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolában. Nem csoda, hogy az oda járó ifjú Gőznek annyira benne volt a boogie a lábában, hogy előfordult: kizavarták a moziból, mert a zene ritmusát zavarón dübörögte a lábával. A Bartók Béla Konzervatórium jazz és klasszikus tanszaka után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola következett, itt vette át harsonaművészi és tanári diplomáját. A Zeneakadémián 33 évig tanított zenetörténetet, szolfézst és jazzimprovizációt.

A világban számos operaház ma is használ már animált, vetített tartalmakat a produkcióiban, ez a megnövesztett díszletvilág újabb, nagyon komoly technikai alapokon működő töltést adott a műfajnak.


„Még főiskolás voltam, klasszikus zenét tanultam, de elkezdett érdekelni a jazz. Lacihoz küldtek, éppen a jazz tanszakon tartott órát. Az akkor egy külvárosi művelődési házban működött. Nagyon megörült, amikor elmondtam neki, hogy cimbalmon szeretnék jazzt játszani, rögtön kaptam egy csomó tanácsot, hogy miket hallgassak, mivel kezdjem. Ugyanolyan volt akkor is, mint ma, semmit sem változott: teljesen természetes, emberi” – meséli a 90-es évek végi első találkozást Lukács Miklós. Manapság napi kapcsolatban vannak, és Miklós szerint akármennyi dolga is van Gőznek, mindig visszahívja, és van ideje a barátaira, zenésztársaira, sohasem kellett titkárnőtől időpontot kérni hozzá.

Kívülről majdnem olyan a felújított épület, mintha most is bérház lenne – leginkább csak a Mátyás és Imre utcák sarkánál az emeletről kitüremkedő fekete fémszerkezet tolja az arcunkba, hogy a falak mögött valószínűleg rendkívüli dolgok zajlanak.


László maga is számos formációban játszott az elmúlt évtizedekben, alapító tagja volt a kortárs zenét játszó 180-as Csoportnak, zenélt az Interbrass, a Budapest Big Band, az ESP Group és a Jazz + Az zenekarokban, sőt az LGT több lemezén is.


„Előbb ismertem én Lacit, mint ő engem, mert egyetemistaként rendszeresen jártam Interbrass-koncertekre” – meséli róla Winkler János, a Westel 900 GSM, majd a T-Mobile volt vezérhelyettese, aki szinte napra egyidős barátjával, és egyetemistakorában a Közgázon öt évig ő vezette a jazzklubot. János először a T-Mobile ingyenes Kapcsolat koncertjeinek megszervezésére kérte fel Lászlót, aki olyan nemzetközi hírű énekeseket szerződtetett le az Ötvenhatosok terén megrendezett dzsemborikra, mint Carlos Santana, Joe Cocker, Elton John, Sting vagy Bryan Adams. Aztán ketten együtt számos koncertet, fesztivált szerveztek még, így 1999-től tizenkét éven át a Hajógyári-szigeten világhírű jazz-sztárokkal, mint például Michael Brecker, az Oregon, Victor Bailey vagy a Yellowjackets. „Mindig minden flottul ment, ahol ő dolgozott” – mondja János, hozzátéve, hogy aztán annyira jóban lettek, hogy ha Laci valaminek örül, ma is azonnal felhívja, és mivel közel is laknak egymáshoz, néha beugrik egy kólára.
„Mindenkit ismer, és őt is mindenki ismeri a nemzetközi zenei színtéren” – mondja Winkler. „Egyszer épp New Yorkban voltam, amikor Keith Jarrett a Carnegie Hallban játszott, Laci hívott, hogy szerzett nekem jegyet. Mindenhova bejut, vagy bejuttatja, akit akar. Egyszer próbálja ki!” – tanácsolja. (Nem fogom.)

***


Amikor Gőz László 1996-ban egyetlen számítógéppel a birtokában megalapította a zenei információs központot, először a zeneszerzők kottáit, dokumentumait kezdték begyűjteni, majd átvettek két nagy meglévő kollekciót is: a Magyar Zenei Tanács 1949-ben létrehozott zenei gyűjteményét, valamint a Nemzeti Zenede (mai nevén Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium) könyvtárának anyagait. Így lényegében állami gyűjteményeket őriznek és bővítenek – a köz javára, ingyen. Aztán ha már volt kotta, kellett egy hely, hogy a műveket rögzíteni tudják, meg egy másik, hogy meg lehessen hallgatni őket, és persze egy lemezkiadó is, hogy a szélesebb közönséghez is elérjen a muzsika. A feladatokhoz jöttek a szükséges ingatlanok, mígnem lassan összeállt a portfólió, amivel már egy komplett központot meg lehetett volna tölteni. Addig elszórtan működtek a különféle részlegek, igaz, legalább mind a IX. kerületben, a Lónyay utca környékén.


A Mátyás utcai épületbe a BMC az addig főként rendezvényszervezésből összehozott 600 millióját forgatta be. A meglévő ingatlanokat elcserélték az önkormányzattal a lebontásra ítélt, kétszintes sarki épületre, aztán elkezdtek hitelért kalapozni. Csakhogy a projektet telibe találta a 2008-as válság. Végül az OTP – talán leginkább azért, mert szimpatizált a jó üggyel – adott 800 millió forint hitelt, majd 2012-ben az állam egészítette ki 500 millióval a kamatokkal együtt 2,5 milliárd forintra rúgó beruházási büdzsét.
„Amit csinált a BMC-vel, az példa nélküli Magyarországon, elképesztő energiát fordított rá, és az összes pénzét belerakta az építkezésbe. Gyakran kijártam oda hozzá, a fizikai munkában is részt vett. Állatira becsülöm azért, amit tesz” – mondja Winkler, aki végül maga is ajándékozott egymillió forintot a háznak: ő finanszírozta annak az emeleti üvegbeton fotófalnak a kialakítását, amelyik előtt a fellépő zenészek hivatalos fényképeit szokták elkészíteni. Részben magánpénzből alakították ki a tetőteraszt is, a kilátásba sajnos beleront egy tűzfal (azért személyes tapasztalatom szerint kiválóan lehet ott koktélozni egy-egy alkalmas rendezvényen).


Az egykori bérház – előzőleg déligyümölcs-kereskedés, majd kórház, laktanya – belső udvarából lett a koncertterem, a falakat tégláig visszapucolták, hogy a rusztikus felület kedvező akusztikáját minél jobban kihasználják. A 350 fős teremben egyrészt klasszikus és kortárs zenei kamarakoncerteket tartanak, másrészt többségében itt zajlanak a pénzt hozó céges rendezvények. Eleinte gebinbe adták a catering egy részét, de hamar rájöttek, hogy úgy lehet kihozni a legtöbb hasznot, ha mindent maguk szolgáltatnak. Ahogy a londoni Covent Gardenben és a New York-i Carnegie Hallban várólista van a rendezvényeiket oda álmodó cégekből, mert már presztízs például ott karácsonyozni, úgy szerencsére a BMC-ben is egyre inkább látszik, hogy nemcsak azért tartják náluk mind többen az évzárót, díjkiosztót vagy konferenciát, mert jó helyszín, hanem azért is, mert tudják, hogy támogatják vele a ház tevékenységét.

***


„A stratégiai pontokon vagy családtagok vannak, vagy olyan emberek, akik kezdettől Lacival dolgoznak” – mondja Winkler. A fluktuáció valóban minimális a BMC-ben, többen legalább húsz éve a csapat tagjai, de a tíz év szinte mindenkinél minimum. A ház az első pillanattól megtalálta a piacon a helyét, a Müpa kistestvérének is hívják, és mivel kisebb, jól megférnek együtt. A másik fővárosi jazzklubtól, az újlipótvárosi BJC-től abban különbözik leginkább, hogy ott erőteljesebb a befogadható, mainstream jazz, míg a BMC-ben az igazi kuriózumokat preferálják.


„Mondtam Lacinak, hogy azért időnként meghívhatna nagy amerikai jazz-zenészeket is, amilyen például Chris Potter, de erre mindig azt válaszolja, hogy arra ott van a Müpa meg a MOMKult – nevet Winkler. – Azt is becsülöm benne, hogy ennyire kitart egy zenei vonal mellett. Jóllehet ma már könnyebben elérhetők a felkapott muzsikusok is, ha éppen Európában vannak körúton, de ragaszkodik a koncepciójához, meg ahhoz, hogy tartsa a két–háromezer forintos jegyárakat.” Winkler szerint Gőz ma már olyannyira megkerülhetetlen, hogy az aktuális politikai vezetés is érdemesnek tartja a támogatásra. Kapott is hideget-meleget, amikor Orbán Viktor miniszterelnököt meghívta a BMC 2013-as megnyitójára. „Mi teljes mértékben távol állunk a politikától, nem is engedünk be a házba politikával kapcsolatos dolgot, de mindenkivel megpróbálunk szót érteni. Mellesleg rengeteg embert látok itt egymás mellett ülni, akiknek a mindennapi életben ellentétesek a nézeteik” – mondja László.


„Természetes, hogy kapnak állami támogatást, ha valamire, akkor a BMC-re kell is, hogy jusson közpénz” – mondja Kleb Attila, a Get Closer koncertek szervezője, aki maga is vitt már produkciókat a BMC-be. Szerinte az ottani Opus Jazz Clubban abszolút minőségi a műsor, nem a nagyobb tömegek, hanem az igazi vájt fülű jazzrajongóknak kedves, nemzetközi reputációjú külföldi és magyar muzsikusokat hívják meg. „Érdekes módon a nagytermükbe hiába közvetítettünk ki menő jazz-zenészeket, ott megbukott a program, valahogy az a helyszín inkább a klasszikus és a kortárs zene kedvelőit fogja meg” – mondja Attila.


Ezek szerint megszerette a jazzközönség, hogy a galériás, 150 fős Opust tudatosan úgy alakították ki, hogy a nézők körben, asztaloknál ülnek, és a műsor előtt tudnak vacsorázni. László szerint így családiasabb, az ember nincs annyira távol a zenészektől, mint egy hagyományos koncerten. Szerencsére a masszív, mindenütt legalább méteres vastagságú falakon még a leghangosabb jazzdobos improvizációja sem szűrődik át – erre szükség is van, mert sokszor négy-öt produkció zajlik egyszerre a házban.

***


A most tervezett bővítésre már évekkel ezelőtt kaptak kétmilliárd forintot a kormánytól, de annak még a felét sem használták fel. Mindenesetre egy lakó kivételével már kivásárolták a két szomszédos ingatlan tulajdonosait. Már a Trapéz nevű kultkocsma is kiköltözött a földszintes épületből, bár a homlokzaton a tábla még hirdeti a helyét. Amint jövőre lejár a korábbi hitel, újabb néhány milliárd forintra adósítja el magát a BMC (a projekt tervezett költségvetése hatmilliárd forint körüli). „De most már vagyonnal futunk neki, ez a ház komoly vagyon” – mondja László, és titkon bízik benne, hogy a mostani ötezer négyzetméteres épületet annak kétszeresével kiegészítő komplexum felkeltheti néhány cég vagy hazai filantróp érdeklődését is.


„Nyugat-Európában egy kulturális terület érdekében, önzetlenül adnak pénzt a támogatók, nálunk még mindig azt nézik, hogy miért jó ez nekik üzletileg. Teljes ellentmondásban vagyunk: a jazz periférikus műfaj, egy zenetudományi központtal, kortárszenei koncertekkel mit adhatnánk a pénzükért cserébe? A sportcsarnokban a mezeken tömegek látják a szponzor nevét, mi viszont biztosan nem tudunk évi ötmilliós látogatószámot produkálni.” A céges támogatások közül egy sem érte el az évi tízmillió forintot, és már négy éve nincs az államon kívül más külső forrás. „Több országban találkoztam olyan intézményekkel, amelyeket csupán büszkeségből támogatnak az önzetlen mecénások” – mondja László.


A BMC-hez hasonló, magánfenntartású, de a köznek szóló kulturális intézmény viszont nem gyakori a világban. A londoni King’s Place hasonlít rá a leginkább, bár ott is csak az ötemeletes irodaház alsó két szintjét szentelte a kultúrának a gazdag tulaj. A King’s Place-ben irodát bérelni büszkeség, mivel a bérlők tudják, hogy a befolyó összeg egy része a kultúrát szolgálja. Aztán ott van még a Zepter edénycég tulajdonosának – pontosabban a feleségének – a belgrádi operaháza, ám azt inkább populáris darabok, musicalek foglalják el, mintsem klasszikus zene, opera vagy jazz. „A mi elképzelésünkben is van lehetőség: páholyokat szeretnénk eladni örök tulajdonba, erre sok példa van világszerte” – mondja László.
A bővülő BMC-ben nem hagyományos operaelőadások gazdagítanák a kínálatot, hanem új művészeti ágat, az opera és a filmművészet valamiféle összenövését honosítanák meg ott. „A világban számos operaház ma is használ már animált, vetített tartalmakat a produkcióiban, ez a megnövesztett díszletvilág újabb, nagyon komoly technikai alapokon működő töltést adott a műfajnak. Attól még lesznek egyetlen karfás széket díszletként használó előadásaink is, de a Harry Potter és az Avatar típusú rajzolt világ is megjelenik majd, mert mi azt is művészetnek tekintjük” – mondja László.


Aztán már szalad is, hogy segítsen a kollégáinak falat csiszolni a Sanyi és Arankában. „Mostanában nem vagyok bent sokat, 9-10 körül jövök, és 5-6 körül megyek is haza. Amíg az építkezés folyt, napi tizenkét órát simán eltöltöttem az épületben, de ez nekem az életem, nem fáradság, a sajátom.” Az elmúlt négy-öt évben megint picit többet koncertezett, főként a Moment’s Notice Trio nevű formációval, és Lukács Miklós zenekari társa szerint láthatóan újabb erőt és hitet adott neki a zenélés. Aztán ha majd elkezdődik a következő beruházás, újra jön egy hullámvölgy, mondja László, hozzátéve: „Bár 66 évesen már úgysem arra készülök, hogy még húsz évig koncertezzek.” Egyelőre azonban nincs az a nap, amikor reggel és este ne gyakorolna, sőt hatvanévesen felvette a repertoárjába a basszustrombitát is. „Ilyenkor minden problémám azonnal elúszik, teljesen ki tudom szedni a fejemből a számokat és aggodalmakat.”

 

BMC Budapest Music Center Kft.
Alapítás:
1998
Tulajdonosok:
Gőz László,
Molnár Eszter (Gőz László házastársa)
Létszám:
56 fő
Árbevétel
(millió forint)*
2017
761,5
2018
545,5
2019
478,6
2020
250**
Adózott eredmény
(millió forint)
2017
20,9
2018
55,7
2019
33,6
2020
n. a.