Print

Flóra, fauna, kávé

Forbes
2021. március 29. 15 perc olvasás

Írta és fényképezte: Cseke Eszter és S. Takács András

Naplementében száll le a repülő Costa Rica fővárosában, San Joséban, 2021 első hetében. Itt nem PCR-tesztet, hanem a koronavírusra is kiterjedő utasbiztosítást kérnek az országba belépőktől, ahol tényleg ellaposodott a járvány görbéje, így aztán minden nyitva van. Ebben talán benne van a jelentős D-vitamin-mennyiség és az is, hogy az emberek a nap legnagyobb részét a szabadban töltik. Ettől függetlenül frissen tesztelve érkezünk, hiszen a holland királyi légitársaság ezt minden utasától megköveteli, aki fertőzött területről száll fel a repülőgépre.

 


A taxiban már sötét van, az autó fényszórója világítja csak meg a hatalmas kovácsoltvas kaput, amin át begurulunk a Finca Blanca Rosa kávéültetvény közepére épített fogadóba. Alig akad egy-két vendég, az egész országban harmadannyi turista sincs, mint békeidőben, pedig január és február csúcsszezonnak számít. A hosszú transzatlanti út után végre levesszük a maszkot, és beborít a párás, mégis meglepően friss hegyi levegő.
Egy rusztikus házban találjuk magunkat, égetett kerámia burkolatok és jó meleg paplanok között, mert éjszaka 10 °C is lehet. Próbálunk ébren maradni, pontosan tudjuk, mit jelent a hét óra időeltolódás, ha este hétnél nem bírjuk tovább. Hiába húzzuk ki kilencig, a fiunk már reggel négykor talpon van. Fizikai fájdalmat érzünk, a fáradtság gúzsba köt, de nincs könyörület – így jár, aki a világ másik végén ébred.


Kissé kótyagosan megtöltjük a french press kávéfőzőt, és a teraszra kiülve belekortyolunk a száz százalékban arabica biokávéba, amit az ébredésünk helyszínétől úgy száz méterre termesztettek egy árnyas ültetvényen. Ez annyit tesz, hogy nem vágják ki a kávécserjék körüli fákat, így azok természetes árnyékot adnak. A helyiek esküsznek rá, hogy megéri a fák miatt kevesebbet termelni, mert az ízvilág összehasonlíthatatlanul gazdagabb lesz. Costa Ricán kínosan ügyelnek egyik legfontosabb exportcikkük minőségére, és törvény tiltja, hogy arabicán kívül más fajtát termesszenek.

Még gőzölög a bögrénkben, amikor a teraszon túl ébredezni kezd a természet. Megjelennek az első kolibrik a hatalmas piros virágok körül, pillangók szálldosnak az óriási monsztéralevelek között. Hajnalban az ösvényeket járjuk, és a kopár téli Dunakanyar után, ahonnan nemrég elindultunk, elképesztő élmény a buja zöld frissesség, pedig épphogy csak kint vagyunk a fővárosból. Az egyik sarkon jókora ormányos medve caplat velünk szembe, szemmel láthatólag nem igazán érdekeljük, előttünk két méterrel kanyarodik csak el az utunkból.

Egy olyan apró országban járunk, ahol jó néhány hatalmas környező országgal ellentétben nem fogy, hanem gyarapszik az esőerdő,
évtizedek óta.

 


Az akklimatizálódás napjai kávétúrákkal, hosszú reggelikkel és kisebb kirándulásokkal telnek, hogy felkészüljünk az esőerdő mélyére, az innen négy órára csobogó Pacuare folyóra.

Éjszakai bátorságtúra
A Pacuare Lodge-ban az erdei házunkból függőhíd vezet egy elmondhatatlanul nagy faóriás vállához, ugyanis a nászutasvillát a lombkorona szintjére álmodták meg a helyi építészek. Minden nap kisétálunk a függőhíd végébe a fát körülölelő kis teraszra, leülünk egy csésze kávéval vagy egy könyvvel. Itt értjük meg a jelentőségét, hogy egy olyan apró országban járunk, ahol jó néhány hatalmas környező országgal ellentétben nem fogy, hanem gyarapszik az esőerdő, évtizedek óta.

A Pacuare Lodge nagy tudású túravezetői végtelenül büszkék is erre az erőfeszítésre. Miközben az esőerdőt járjuk velük, őslakos nagyszüleikről mesélnek, a gyógynövényekről és a hosszú élet titkáról. Csupa fül vagyunk, hiszen következő dokumentumfilm-sorozatunk főszereplői száz év fölötti emberek a világ legegészségesebb tájain, és éppen ezért utaztunk most Costa Ricára is.


A kirándulások között szinte fine dining fogásokkal várnak a szakácsok a folyó partján, este ember nagyságú tábortűz mellett. Persze nem mindig van mód a kiforrott gasztronómiára: a messze földön híres pacuarei raftingtúrán például két átázott burritóval kell beérnünk.


A nap fénypontja családunk számára az esti séta hét órakor, amit némi amerikai túlzással itt éjszakai szafarinak neveznek. A fiunk olyan szinten izgalomba jön tőle, hogy minden áldott nap fel kell iratkoznunk rá. Tekintettel arra, hogy itt él a végtelenül mérges andoki lándzsakígyó, mi is meglehetősen izgatottak vagyunk, mondhatni rettegünk. Ugyanis ez a kígyó nem feltétlenül fél az embertől, rendkívül territoriális, és ha meghallja a dübörgésünket, nem elkúszik, mint a legtöbb tisztességes mérges kígyó, hanem összetekeredik, és kivár, hogy ha kell, támadásba lendüljön. Azt mondják a helyiek, hogy a marás után két órája van az embernek, hogy megkapja az ellenmérget.

Lombkoronába ágyazott nászutasvilla a Pacuare Lodge-ban


Az első este csak egy ártalmatlan csigaevő kígyó tekereg előttünk, és egy gyönyörű kis béka ugrik a fiunk nyakára, hogy percekig onnan szemlélje a világot. A második és a harmadik este viszont élőben láthatjuk a rettegett andoki lándzsakígyót. Első alkalommal egy egészen fiatal példány fekszik a közeli patak partján. Kis mérete ellenére a legkevésbé sem veszélytelen, ugyanis a kis kígyók még nem tudják kontrollálni a kilövellt méregmennyiséget, így az egészet belefecskendezik áldozatukba. Ettől függetlenül a másnapi kifejlett példánytól rezelünk be jobban, ami tőlünk hét-nyolc méterre kúszik át az ösvényen. A viszonylag közeli találkozás és a Pacuare Lodge-ban eltöltött néhány nap jótékony mellékhatása, hogy mindkettőnk kígyós rémálmai finomodnak.

A dísztóban elhízott aranyhalak úszkálnak, a fák tetején lajhárok lakomáznak, utóbbi itt olyan magától értetődő, mint falun a kakas­kukorékolás.

Luxuslajhárok
A vadvízi evezést a dzsungelben három óra autózás választja el a sziklákba vájt termálmedencéktől az Arenal vulkán lábánál. A legújabb fejlesztés a környéken egy helyi vállalkozás, a Nayara Resorts luxus sátortábora és a hozzá épített teraszos termálkomplexum. Hat különböző méretű és hőfokú medencéből nézhetjük éjszaka a csillagokat, nappal a kék lepkéket és a piros madarakat. A dísztóban elhízott aranyhalak úszkálnak, a fák tetején lajhárok lakomáznak, utóbbi itt olyan magától értetődő, mint falun a kakaskukorékolás. Ámulatba ejtenek ezek a lomha lények, egy órán át bámuljuk, fotózzuk, filmezzük őket, ahogy lassított felvételben másznak ágról ágra, tépdesik a leveleket, és gyűrik a szájukba, hogy aztán nyugovóra térjenek, és kedvenc időtöltésüknek hódoljanak: az alvásnak.

Vadi új luxus sátortábor: a Nayara Resorts


A luxussátortábor építésekor mindent megtettek, hogy az alvás itt az embernek is élményszámba menjen. Valójában nem sátor, mert vannak falak, de a saját termálmedencés terasz fölé kifeszített sátortető azt a benyomást kelti, mintha a mesébe illő Arenal vulkánra néző ágy egy sátorban lenne. A Costa Rica-i vendéglátósok olyan kifinomult ízléssel rendezték be ezeket a lakosztályokat, hogy a nagy nemzetközi hotelláncok összeteszik a két kezüket, amikor néha sikerül ilyen eredeti és autentikus szállást kreálniuk.


A Four Seasonsnek például Costa Ricán ez sajnos nem jött össze. Bár a helyszín tökéletesen illeszkedik az esőerdőt a Nicoya-félszigettel összekötő útvonaltervünkbe, utazásunk egyetlen és jókora csalódását az észak-amerikai hotellánc nyújtja. A Nicoya-félsziget fölött található az apró Papagayo-félsziget, már ide behajtva furcsán hatnak a manikűrözött kertek és a kivágott erdő helyére épített golfpályák, amiket a száraz évszakban folyton locsolni kell.


A Four Seasons elképesztő helyet kapott: ahogy ereszkedünk le az úton, balra egy vadregényes öböl, jobbra a Csendes-óceán, a kettő között pedig két percet kell sétálni. Itt terül el a resort hatalmas medencéje a négyszintes, száz hotelszobának otthont adó épületek között. A teraszok mindegyikén tetőtől talpig kifeszített állandó szúnyogháló, tehát a több százezer forintos hotelszobákból ezen át nézik a tengert a vendégek. Hogy miért? A kilencven százalékban egyesült államokbeli vendégseregnek nem lehetett elmagyarázni, hogy ne hagyjanak gyümölcsöt a teraszon, mert bemásznak a majmok, ezért inkább behálózták az egész szállodát.


A környező dombokon találhatóak a villák és a lakosztályok, ezek sokkal tágasabb – és persze még drágább – szobatípusok, de némelyiket sikerült úgy megépíteni, hogy a tengerparti szállásról gyakorlatilag nincs kilátás a tengerre.

A Papagayo-félszigeten a Four Seasons elképesztő helyet kapott.


A gyerekkel együtt boldogok vagyunk, amikor a környező fákon ugráló mellényes bőgőmajmok üvöltésére ébredünk, majd párosodó iguánákat figyelhetünk meg. De ha a szobánkban vagy a szállodában nézünk körül, sosem találnánk ki, hogy melyik országban járunk. Tökéletes steak house a golfpálya közepén, mennyei olasz étterem a medence fölött, első osztályú Benedict-tojás a reggeli étlapon és a megszokott ötcsillagos Four Seasons-kiszolgálás. Az amerikai vendégek imádják, visszajárnak, és többnyire ki se teszik a lábukat a szálloda területéről – otthon pedig elmesélik, hogy megint milyen jót nyaraltak Costa Ricán.

A brazil part
A corporate luxust hátrahagyva végre felfedezhetjük a Nicoya-félszigetet, ott is Guanacaste partjait. Hiába olvastunk róla, nem igazán tudtuk, mire számíthatunk, csak annyit, hogy hatalmas hullámok hátán lovagolhatunk, ha merünk és bírunk.

Nammbu


Kicsit úgy vagyunk a strandokkal, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: jöhet minden. És itt jön is: az egyik vad, sziklás és barna, a másik szelíd, családias és szőke, rögtön mellette a sejtelmes vulkanikus fekete, tele göcsörtös uszadékfával, aztán felbukkan a brazil is. Playa Carillónak hívják, több kilométeren át kanyargó, aranyló homokos part, karcsú pálmákkal szegélyezve. Akárhányszor ránézünk a hegyoldalban filigránul meghúzódó helyi szálloda, a Nammbu teraszáról, valamelyik nagy riói strand jut róla eszünkbe, azzal a fantasztikus különbséggel, hogy Carillón szinte soha nincs senki.


Ha közelebb megyünk, kiderül, hogy sok Costa Rica-i család piknikezik a pálmák közötti padoknál, de ahogy megjelennek, sötétedéskor úgy is tűnnek el, nyomot sem hagyva maguk után. Biztos hihetetlenül hangzik, de még egy csikket sem lehet a ticók (így hívják magukat a helyeik) után felfedezni. Rengeteg pénzt fektetett az állam abba, hogy már az általános iskolában a természet megőrzésére nevelje állampolgárait. Európai büszkeségünk alábbhagy, messze vagyunk mi még ettől, gondoljuk, és zabáljuk tovább a gallo pintót, a tipikus helyi reggeli babos rizsét.


A Nammbu az egyetlen hotel a környéken, így ha itt szeretnénk kikötni, nem nagyon van választásunk. Négy csillag, sok hűhó, sokszor tényleg a semmiért: óriási szobák kevés bútorral, a koronavírus miatt menedzser nélkül, így a két recepciós vezetésére bízták az egész hodályt. Sorolhatnánk a hibáit, de minek, csodálatos a kilátás, és minden nap jólesik úszni a világ egyik legjobb fekvésű medencéjében.

Paradicsom
Carilló után nem sokkal véget ér a betonút, és elég komoly büntetés vár azokra, akik tovább merészkednek: harminc perc kegyetlen zötykölődés. De ha túléljük, jó eséllyel félméteres fesztávolságú arapapagájok csivitelése fogad minket, amint elrepülnek az orrunk előtt piros, kék, sárga színekben pompázva, miközben lehuppanunk a hegyoldalba épített Punta Islita nevű resort teraszára. Egy pillanat alatt belefeledkezünk a jobbról és balról drámai sziklaszirtekkel keretezett, végtelen óceánba. A régi, legalább húsz éve épített, különálló bungalók mindegyikéből lélegzetelállító kilátás nyílik az óceánra.

 

 

A Punta Islita resortban minden összeér

Ha néhány száz méterrel lejjebb, a hotel magányos strandjánál szeretnénk kilyukadni, némi lépcsőzés és egy gyönyörű mangóültetvény vár ránk. Ha hajlandók vagyunk egy-két kilométert gyalogolni, a strand végén vulkanikus kőtengeren találjuk magunkat. A földöntúli tájon apály idején kisebb barlangokba is bemászhatunk, és van egy kilátó, amit érdemes a helyiek segítségével megkeresni. A sziklaszirt tetejére jutni, ha a megfelelő fánál a megfelelő kötél mentén elkezdünk mászni a megfelelő időben – de ha jön a dagály, már nincs hova visszamászni, mindent elborít a tenger.
Fenn a hotel bárjában a Finca Blanca Rosa ültetvény kávéját szolgálják fel, ahol néhány héttel korábban az első Costa Rica-i kávénkat ittuk.

Az étteremben a San Joséból származó Randy Siles főz, méghozzá olyan hozzávalókból, amiket a hotel néhány kilométeres környezetéből szerez be. Egyik este az ismerős halászokról mesél, másik este a farmerekről, akiktől a zöldséget hozza. És itt tényleg minden mindennel összeér, például reggeli lovaglás közben kiderül, hogy a Punta Islita istállóját karbantartó cowboy 25 évvel ezelőtt, kisgyerekként az édesapjával ültette a fákat azon a mangóültetvényen, amin nap mint nap átsétálunk a strand felé. Most lóháton vágunk át az ültetvényen a fiunkkal, majd végiglovagolunk a tengerparton a felkelő nap fényében, és azt kívánjuk, bárcsak 25 év múlva is ilyen nagy gonddal őrzött paradicsomot találnánk itt.