Print

Félmaréknyi fejlesztő határozza meg több milliárd ember érzelmi állapotát

G. Tóth Ilda
2020. november 26. 19 perc olvasás

A szüleink, nagyszüleink korosztálya átélt háborút, forradalmat, éhínséget. Life-címlapalanyunk, Edith Eva Eger Auschwitzot is megjárta – rajtunk pedig kifogni látszik egy parányi vírus. Profitálhatnak vajon a fiatalabb generációk a vészhelyzetből, esetleg jobbá teszi őket a próbatétel?
Jó ideje nem ért bennünket olyan trauma – legalábbis itt, Európában –, amelyből megtapasztalhattuk volna, hogy az ember védtelen. Még az X generációnak is inkább csak a szülei éltek át háborús helyzetet, az 1982 után született Y tagjainak pedig végképp távoliak lehetnek ezek az élmények, legfeljebb filmekből, regényekből ismerhetnek hasonló szituációkat.


A mai valóság erősen erodálja a védettség és a sérthetetlenség illúzióját. Az emberek nagy hányada először kerül olyan helyzetbe, amikor eddig soha nem használt készségeit kéne mozgósítania. Ilyen embert próbáló helyzetekben mutatkozik meg, hogy valakinek milyen érzelmi kapacitások vannak a személyiségében, mennyire képes empátiára – egyáltalán felfogja-e, nemcsak az a lényeg, hogy ő ne betegedjen le, hanem másokat se fertőzzön meg.


Tanulhatunk az öregek bölcsességéből?
Ez a jóval lassabb életből jövő bölcsesség a mai, majdhogynem futószalagon megélt életben nehezen hasznosítható tanácsnak tűnhet. Még irritálóan is hat, hogy „nyugalom, tarts ki, mozgósítsd a saját erőforrásaidat”, amikor mindenki arra panaszkodik, hogy nem tud időt lecsípni ahhoz a lassú munkához, ami az önbecsülésünkhöz valójában kellene. Miközben, ha ma bemész egy könyvesboltba, általában a polcok jó része önismereti és pszichológiai könyvekkel van tele, és ebből azt gondolhatnánk, hogy mindenki profin kezeli érzelmi ügyeit és tisztában van a személyiségével.

A műveltség, a szókincs, a beszélgetések öröme nagyon kellene az emberi léthez

Az emberek egy része úgy súlytalanítja félelmeit, hogy megpróbálja vizes szivaccsal letörölni a tényeket a tábláról. Pedig ez a vírushelyzet letörölhetetlen.


Gyors életükben az emberek gyors segítségre várnak, egy tuti mondatra, ami villámcsapásra megoldja gondjukat, és olyan perspektívát kínál, amiben lehet bízni. De 2020-ban sincs tuti mondat, nem lehet előhúzni egyetlen általános kártyát, ami kisegítené az embert a bajból. Amikor ilyen konfliktusokkal kell szembenézniük, az emberek többsége – bár ez azért nyilván karakterfüggő – megpróbál úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha valakire rászólok, hogy ne jöjjön be egy üzletbe, mert már épp elegen vagyunk, még fel is háborodik.


Gyakran szólsz?
Pár hete úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek a következmények, igenis mindenkit figyelmeztetek. Az egészségügyben dolgozom, nem is tehetek mást. Jane Goodall is azt mondta: a nagy dolgok megváltoztathatatlannak látszanak, de ha egy ember egy kicsi dolgot mindennap megtesz, akkor az sok nap alatt sok emberrel sokat jelent.


Az emberek egy része úgy súlytalanítja félelmeit, hogy megpróbálja vizes szivaccsal letörölni a tényeket a tábláról. Pedig ez a vírushelyzet letörölhetetlen. Amikor valakiben kezelhetetlen méretű félelem alakul ki, beindulhatnak olyan tudattalan elhárítómechanizmusok, mint a meg nem történtté tevés vagy a tagadás. Ez mozgatja aztán az indulatokat, az ehhez kapcsolódó arrogáns viselkedést, ami persze azt mutatja, hogy a felfokozott érzékenység mögött valamiféle szorongás bújik meg. De ettől még a tény tény marad, most épp az ellenkezőjére lenne szükség. Empátiára és a félelmetes tények elfogadására.


Könyveid tele vannak szépirodalmi és filmes utalásokkal, Paul Auster és Nick Hornby kortárs írók regényeiből éppúgy idézel, mint az Anna Kareninából. Platón és Ginsberg is előkerült már. Mi lesz a következő irodalmi mű, amiből generációs kontextusban előveszel részleteket?
Ha kijön valamilyen fontos generációs alkotás, azonnal megnézem. Most láttam a Social dilemma című dokumentumfilmet, amiben a Szilícium-völgy néhány fejlesztője, például a Google-től Tristan Harris állt a kamerák elé, hogy megpróbálja elmagyarázni a közösségi média filterbuborékjának működését. Hogy miként veszel el azokban a tanuló algoritmusokban, amelyek folyton svédasztalt tesznek eléd, amitől elfelejted, hogy valaha volt saját kíváncsiságod.


Az emberi történelemben még sosem volt olyan, hogy félmaréknyi fejlesztő ilyen mértékben befolyásolja több milliárd ember érzelmi állapotát. Ez egy üzleti modell, jelen pillanatban a szemgolyónkért és a figyelmünkért folyik a harc a profit érdekében. Kötelezően felírnám ezt a filmet mindenkinek, hiszen könyveimben másról sem beszélek, mint hogy miként lehet az online és az offline világ között megtalálni azt az egyensúlyt, ami segít abban, hogy érzelmileg jól éljünk. Hogy képesek legyünk örülni az életünknek, élvezzük a legjobb pillanatokat – persze offline! –, és kapcsolatainkban valódi érzelmeket legyünk képesek adni és kapni.


Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az irodalom és a filmművészet nem csak a kékharisnyáknak és az értelmiségieknek ad. A műveltség, a szókincs, a beszélgetések öröme nagyon kellene az emberi léthez, ugyanígy az is, hogy a huszonévesek elhiggyék, mennyire fontos egy regény elolvasásakor megjelenő belső narráció, hogy az olvasó azonosuljon szereplővel, hiszen azzal gazdagíthatja a személyiségét. A könyvolvasás közben átélt érzelmek egészen másfajták, mint amikor digitális képernyőn olvas valamit.

Könyvei:

Y generáció (2008)
Z generáció (2011)
Ki a fontos? Én vagy Én? (2013)
Generációk online (2015)
Bátor generációk (2017)
Online illúziók – offline valóság (2019)


Csakhogy minden felgyorsult körülöttünk…
Persze, nem a 20. század lassúságát kell konzerválni, csakhogy az emberi agy nincs átkalibrálva erre a 21. századra. Agyunk kifejezetten lassú, és a lassúság összefügg a hatékonysággal. El szoktam mondani a diákoknak, hogy nettó hazugság, amit mindenütt olvashatnak, hogy ha gyors vagy, gazdag leszel, és sikeres. Aggódom, amikor azt mondják, nincs szükség ennyi tudásra, hiszen bárminek egy perc alatt utána lehet nézni a neten – de mi van, ha nincs konnektor a közelben? Visszabutulunk?

Kognitív restségnek szokták nevezni, amikor csak ülsz, és fogyasztod a tartalmakat, nem is gondolkozol.


Elment a világ a könnyen fogyaszthatóság felé, az elérhető írások nagy hányada nem igazán értékes, viszont annak a kritikai gondolkodásnak a képeségével nem nagyon rendelkezünk még, hogy valóban átgondoltan értékeljünk, és ne a Google-találat sorrendje szerint. Lehet, hogy amit első kettőként feldob a kereső, az a legértéktelenebb, miközben a laikus azt gondolja, hogy a legfontosabb. Ami szakmai vagy irodalmi értékét tekintve igazán fontos, az lehet, hogy a negyedik oldalon lesz.


Régen a könyvtárak segítettek a választásban, ma senki, ráadásul autodidakta módon tanuljuk az egészet. Azért annak örülök, hogy a közösségi oldalakon egyre több könyvklub indul, ez pozitív része a jelenségnek, hogy egymástól távoli emberek tudnak együtt gondolkodni, és amit csinálnak, az hasznos és felemelő.


Bár sokat foglalkozol a közösségi médiával, a Facebookon csak hivatalos oldallal vagy jelen, nem posztolsz naponta. Hogyan tudod mégis követni a trendeket?
Figyelemmel kísérem a kulturális toposzokat, és követem a mérvadónak számító influenszereket – bár tartósan képtelen lennék ezt tenni. (Nevet.) De ahhoz, hogy összefüggéseket keressek, ismernem kell őket. Ahogyan a kifutóról sem lehet kockás mamuszban beszélni. Könyveimben és előadásaimon amúgy blogokból is szoktam idézni.


Előadásaidban sok kritika hangzik el a Z generációról.
Nem kritika, hanem tények, és ismeretük sokat segít az X és a baby boomer korosztálynak, sőt a harmincas Y tagjainak is! Sokszor hívnak diákoknak előadni, nagy dolog, amikor 500–600 gimnazistának kell standupolni, pszichológiáról előadást tartani. Megtisztelő, hogy csendben figyelnek rám.
Minden előadást azzal kezdek és fejezek be, hogy azért mondom el, amit elmondok, hogy megértsék, és lehessen változtatni rajta. Óriási csapdát rejt a 21. század! Nem az a baj, hogy napi nyolc órát ülnek a fiatalok a tabletjük előtt, hanem az, hogy évek folynak el az életükből valódi lassú beszélgetések, találkozások nélkül. Fotók posztolása helyett az élményeket kellene átélniük, úgy igazából!


De ma már a híreket is a neten olvassuk, az oktatás digitális, szóval nem biztos, hogy csak káros dolgok miatt függnek a világhálón a tizenévesek.
A net egyik legnagyobb hibája, hogy minden ingyen lett. És itt bejön Andrew Keen hosszúlófarok-elmélete: nagy számban, de szerény minőségben lesznek előállított tartalmak, és a korábbi fogyasztó is előállítóvá válik. Az a baj, hogy az online sajtóban a beetető ingyenes időszak picit hosszabb volt, mint ami szociálpszichológiailag tanácsos lett volna. Ha megfelelően rövid egy próbaperiódus, akkor arra jó, hogy rászoktassam a fogyasztót, aztán ha megszerette, fizet majd, amikor kell.
De itt arról van szó, hogy 15 éve ingyen olvassuk a híreket – nehéz ezután elvárni, hogy fizessünk értük, legalábbis tömegek biztosan nem fognak. Inkább átmennek egy másik olcsóbb vagy ingyenes helyre, és így jutunk el szép lassan oda, hogy elkezdjük nem profik tartalmait olvasni. Csak abban lehet bízni, hogy van egy réteg, amelyik hajlandó megérteni, hogy az igazán értékes sosem volt ingyen: a könyvtárba is be kellett iratkozni.


Az internet világa, a virtuális tér valójában ismeretlen világ, aminek például a deep web aspektusát az átlagember nemhogy nem ismeri, még csak nem is tud róla. Azt hiszem, egyetlen generáció sincs ma, amelyik elmondhatná magáról, hogy tökéletesen érti, mi is történik ott és vele. Mert milyen klassz első látásra a filterbuborék-jelenség: ha érdekel a papagáj, olvashatsz róla hónapokig, de valójában szép lassan elvész az önálló gondolkodási kapacitásunk, amire szükség lenne. Kognitív restségnek szokták nevezni, amikor csak ülsz, és fogyasztod a tartalmakat, nem is gondolkozol.


Azért van olyan, hogy egyszerűen ül az ember a gép előtt, és elkezd mondjuk cipőket nézni két cikk megírása közben…
Persze, a magaskultúrát fogyasztó is lehet fáradt, és egyszerűen csak rákattint az ingyom-bingyom tartalomra. Könnyebb átpörgetni egy bulvároldalra, mint este is Cicerót olvasni. Arra nem gondol ilyenkor, hogy ezzel maga is életben tartja ezeket a szájtokat.


Azt mondják a generációkutatók, hogy lényegében mi, az X generáció rontottunk el sok mindent, hiszen tőlünk is azt látja a gyermekünk, hogy munka után a közösségi médián tartjuk a kapcsolatot a barátainkkal – talán már csak azért is, mert amúgy nincs időnk rájuk. De mit kellene másképp csinálni, hogy a Z generáció ne a neten töltse a szabad ideje nagy részét?
Sajnos, a szülők többsége egyrészt fél a gyerekek agressziójától, attól, hogy miként reagál majd, ha szabályozni próbálja az internethasználatát, másrészt szeretne nyugalmat. Mert kinek van manapság ideje leülni társasozni otthon iskola után a gyermekével? Sokan azzal nyugtatják magukat: ha mindenki más csinálja, én miért rekesszem ki a gyerekemet a netezés élményéből?


Én értem, hogy most így éreznek, de mi lesz tizenöt év múlva, amikor a harmincéves fia még mindig a mamahotelben lakik, bolyong a világban, boldogtalan? A közösségi média beszélgetései olyan iszonyú sebességre kapcsolják az érzelmeket, hogy akár egy negyvenéves ember is szerelmes lesz öt perc alatt – hát akkor mit várunk el a tizenévestől?


Magam egyszer sokkot kaptam, amikor a felsős szülői értekezleten pár szülő azzal próbálta megoldani a nethasználat korlátozását: majd külső segédappokkal irányítja, mikor milyen oldalakat nézhet a gyermeke. Vagy lehet, hogy ez jó megoldás?
Kontrollálhatjuk az eszközhasználatot mindenféle segéd­alkalmazásokkal, különösen kisgyerekkorban van erre szükség. Kiskamaszoknál már figyelni kell, hogy ne kössük ezzel digitális pórázra a gyereket. És az a gyerek nem fog időben önállóvá érni, akinek az anyukája nem tudja azt mondani, hogy jó, akkor mától egyedül mehetsz az iskolába, mert ügyes vagy, és bízom benned – ehelyett folyton csekkolja a hollétét, négy percenként sms-t kér tőle.


Ettől alakul ki az a látszat, hogy a Z generáció milyen nagyszájú, milyen ütős – holott az esetek többségében a nagyszájúságot a szorongásvezérelt helyzet szüli. Amióta a helikopterszülők is ott berregnek a gyerekek feje fölött, és olyan a légkör az iskolában, amilyen, otthon meg pocsék a hangulat, azóta nem csoda, hogy a gyerekek sokkal jobban szeretnek Insta-képeket nézegetni, ahol mindenki gyönyörű és boldog.


Nyilván sokan szívesen menekülnek egy olyan világba, ahol vizuálisan több az öröm. Akkora bűn ez?
Minél több van ilyen típusú örömökből, annál szürkébbnek tűnik majd a valóság, és annál nehezebb lesz szeretni. Olyan korszakban élünk, amikor az offline életünk mellett egyre intenzívebb az online életünk. Napi négymilliárd fotó került fel az Instagramra 2019-ben – ez olyan, mintha egyre nagyobb szükség lenne rá, pedig dehogy! Zuckerberg nagyon ráérzett, hogy az embereknek kell ez a fajta megnyilvánulás, mert eléggé exhibicionisták, imádnak kukkolni, és szeretik jól érezni magukat. Ma bárki után lehet kurkászni a Facebookon és az Instán például szakítás után, és ez erőteljesen felülírta a gyászfolyamatokat.

Amióta a helikopterszülők is ott berregnek a gyerekek feje fölött, ÉS olyan a légkör az iskolában, amilyen, otthon meg pocsék a hangulat, azóta nem csoda, hogy a gyerekek jobban szeretnek Insta-képeket nézegetni, ahol mindenki gyönyörű és boldog.


Régen úgy volt, hogy a párok szakítás után még találkoztak párszor, hogy megbeszéljenek, és visszacseréljenek dolgokat, de egyik sem ült le két hétre a másik kapuja elé. Most pont ezt csináljuk a telefonunkkal, csak nem látszik. Az ember ilyenkor újra és újra felkaparja azt a kis vart, és ez a kapcsolat lezárását nagyon elnyújtja. Sőt egyre gyakrabban azt idézi elő, hogy az egyik liánról kapcsolódunk a másikra: egy percig nem akarunk egyedül lenni, mert a szeparációs szorongás elkerülését a hiperkonnektivitás nagyban támogatja, holott annak kezelése a biztonságos kötődés alapfeltétele az ember életében.


Van ebből kiút?
Én mindig optimista vagyok, bár sötét előadásokat szoktam tartani. (Nevet.) Talán hazabeszélek, de úgy gondolom, hogy az értelmiségiek minimális mennyiségben tudnak csak bulvárt fogyasztani, nem kell sok, hogy a telítődésérzés megjelenjen náluk. Szerintem mégiscsak vissza lehet oda térni, hogy egy jó könyvből három oldal felér félórányi szörfözéssel. Aki régebben sokat olvasott, annak egy idő után hiányozni fog, és visszatér a könyvekhez.


Nicholas Carr tudott ebben a témakörben nagyon ironizáló könyveket írni. A Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? A sekélyesek kora című kötetében például azt magyarázza el, hogy a neurológusok megvizsgálták: más a szemmozgás, amikor az ember printet vagy online olvas. Mégpedig lassúbb a nyomtatott könyvnél, és nem azért, hogy órákat töltsünk olvasással, hanem azért, mert a szemünk igazodik az agyunk felfogási képességéhez. Ha átfutok gyorsan egy soron, aligha fogok azonosulni a regény főszereplőjével. És kikből fog állni a jövő elitje? Akiknek könyvespolc van a lakásukban.

Érettség
„A gimnáziumi pszichológiatanárunk egyszer megkérdezte: ki tudja, mi az a pszichoanalízis. Barátnőmmel azonnal elvágtattunk a könyvtárba, és kivettük Freudtól A mindennapi élet pszichopatológiáját. Ez volt az a lökés, ami a kíváncsiság mellett elindított a pszichológusi pályán, amiről ma is azt gondolom, olyan érdekes hivatás, hogy vetekszik egy felfedezés izgalmával” – mondja Tari Annamária pszichoterapeuta, pszichoanalitikus.


Miután elvégezte az ELTE pszichológia szakát, viszonylag rövid kitérő után az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben – közismert nevén a Lipóton – kezdett dolgozni. „Ott átéltem jó néhány katartikus pillanatot, hiszen a Lipót igazi szellemi műhely volt, ahol még a nagyoktól lehetett elsajátítani a szakmát – ez megszilárdította a céljaimat. Egyszer éppen az akkor még működő Völgy utcai osztályra kellett mennem valamiért. Tudtam, hogy az épület tornyában van két iroda, útközben felnéztem, milyen jó lenne ott dolgozni – három év múlva már az egyik toronyszobában ültem.”


Azt mondja, igazi matrózlétra, amit egy klinikai szakpszichológusi állásig meg kell járni: muszáj kórházi osztályon dolgozni az egyetem után, látni kell az orvosok, a betegcsoportok működését – ez mind olyan tapasztalat, amit a mai kezdők nehezen tudnak megszerezni, mert egyre kevesebb a pszichoterápiás osztály, ahol hospitálni lehet.


„Mindenkinek kell a mélyvíz, igaz, annál jobb, minél idősebb, ehhez a szakmához kell azért érettség. Még ha az ember hihetetlen empátiás érzékkel rendelkezik is, ez nem egy operatív műfaj, nincs eszköz a kezében, csak beszélni tud, és a szaktudását és a személyiségét beletenni. Fontos kérdés lesz, hogyan kezeled a saját szakemberi identitásodat. Nagyon komolyan meg kell tanulni az én szakmámban, hogy nem akkor mondok diagnózist, értelmezést a páciensnek, amikor nekem eszembe jut, és wow-élményem van, hanem amikor a másik felkészült rá, és tényleg meghallja. Nem a saját gyönyörűségemre kell okosnak lennem, hanem az ő kezelésére kell alkalmazom a tudásomat.”


A Lipót utolsó éveiben négy évig az Országos Hematológiai Intézetben is dolgozott, főként csontvelőtranszplantált betegekkel foglalkozott. A legfontosabb eredménynek ebből az időszakból azt tartja, hogy az azóta megszűnt Alapítvány az Onkopszichológiai Fejlődésért égisze alatt kollégáival elindították a kórház pszichoterápiás ambulanciáját.
A generációs kérdések 2008 táján kezdték érdekelni. „Akkoriban robbant be az információs kor, és én körülnéztem a világban, foglalkoznak-e szakemberek azzal, hogy mennyi minden meg fog változni. Láttam, hogy az USA-ban vannak már ilyen témájú könyvek, például Patricia
Wallace már a 2000-es évek elején megírta Az internet pszichológiáját, szociálpszichológiai ismeretek birtokában elemezte benne, hogy mi történik a csevegőszobákban, a levelezési listák, az online játékok használata közben. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi történik most, és mi fog később.”


Az első generációs témájú könyve az 2008-ban megjelent Y generáció című volt, ezt nagyjából kétévente követték új kötetek: Z generáció (2011), Ki a fontos: Én vagy Én? (2013), Generációk online (2015), Bátor generációk (2017) és Online illúziók – offline valóság (2019). Az utóbbi években már csak magánrendelésen dolgozik, illetve szupervíziót vállal. Céges tréningjein főként a generációs problémákról esik szó.