Print

Egyszer majd megérted

G. Tóth Ilda
2022. január 31. 7 perc olvasás

Ez olyan esély volt, mintha magad választhattad volna ki a lottó nyerőszámait.” Így magyarázzák el a szülők a lányuknak, hogy édesanyja miért nem tér vissza Magyarországról, ahová eredetileg csak két hétre kapott vízumot. Édesapja, akit jól ismertek magyarországi értelmiségi körökben is (ő Bodor „Diurnus” Pál író, újságíró volt – a szerk.), valamivel korábban „orvosi kezelésre” hivatkozva utazhatott Budapestre, és vízumát sikerül sorozatosan meghosszabbíttatnia. Végül egyikük sem megy haza többé, a 17 éves Johannának, a bukaresti balettintézet ígéretes növendékének az alatt a két év alatt, amíg magára marad, le kell érettségiznie, készülni a balettvizsgára, munkát kell találnia – és leginkább megmaradni önmagának a magányban, rettegésben, néha fűtés, víz, étel nélkül.


A 80-as évek diktatúrájában a hátrahagyott gyermek volt a román hatóságoknak a garancia, hogy a disszidálók tisztességesen és a politikai elvárásoknak megfelelően viselkednek majd a határon kívül is – már ha egyáltalán elmennek. Amikor szülei megkérdezik, hogy képes lenne-e végigcsinálni a „nagy játszmát” egyedül, Johanna nem tehet mást: a bukaresti családi otthonban várja, hogy megkapja az engedélyt a névházassághoz, aztán annak segítségével a Magyarországra költözéshez. „Kár lett volna a szüleimet hazarángatni, és semmi kedvem nem lett volna lelkifurdalások közepette élvezni anyukám húslevesét” – magyarázza a Jurányi Házban látható darabban Johanna (Bánfalvi Eszter), és nem hibáztatja a szüleit, amiért magára hagyták.

 

Abban az időben Romániában mindenki egy nagy, szadista hazugság áldozata volt, amiből csak erőltetetten és hazugságokkal lehetett kimenekülni.


Nem úgy a külső szem, azaz néhány mellékszereplő: a családi barát és Mihal, a lány szerelme (Ötvös András). A nézőben is ott hullámzik, hogy elítéli-e a szülőket (Kerekes Éva és Gyabronka József), vagy megérti őket – hiszen nem volt más választásuk. Erre mondja az édesanya Johannának: „Egyszer majd megérted.”

A szőrmesapkás Ceaușescu házaspár (Gyabronka József és Kerekes Éva) afféle karácsonyi ajándékként ugrik elő a dobozépítményből.


„Nekem is vannak rokonaim, akik meglépték ugyanezt, otthon hagyták a gyerekeiket, amikor végre sikerült vízumot kapniuk nyugatra. Tudták, hogy legalább két év, mire újra láthatják a gyerekeiket. Úgy is lett. Egyszerűen nem tehettek mást, vagy ők ketten, gyerekek nélkül mentek, vagy csak az egyik szülő az egyik gyerekkel. Utóbbira is volt példa a családomban, ők azt az utat választották a menekülésre” – meséli a rendező. Szikszai Rémusz maga is Romániában nőtt fel, és a 90-es években jött Magyarországra, hasonlóan a darab dramaturgjához, Ari-Nagy Barbarához. „Lehet ezt szívtelenségnek gondolni, de közben meg az áldozathozás csimborasszója. Hajlamosak vagyunk egy másodperc alatt ítélkezni. Többek közt azt akartam az előadásban megmutatni, hogy ez ezerszer bonyolultabb, mint a kívülállók képzelik.”

Hol vagy, Johanna?
A felnőtté válás küszöbén álló balerina menekül a magány elől, és a fortélyos félelem időnként féktelen bulizásba, idegen, néha gyanús férfiak karjaiba sodorja. Ha egy este egyedül maradna, máris társaságot hív – a házibulizásra tökéletesen alkalmas a szülők nélküli lakás. Sok más szórakozási lehetőség amúgy sincs, a mozifilmeket cenzúrázzák, és a tévé csak az esti órákban sugároz műsort, többnyire híradót, amiben Ceaușescu végtelen szónoklatával tömik az emberek fejét. És mivel a hírszerzésnek minden társasági összejövetel nagy információtermést hozhatott, a házibulikat nem tiltották be.


Abban az időben Romániában mindenki egy nagy, szadista hazugság áldozata volt, amiből csak erőltetetten és hazugságokkal lehetett kimenekülni. Miközben Johanna mindenkinek csak jót akar, elveszíti önmagát. Erre pedig csak akkor eszmél rá, mikor egyetlen Bukarestben maradt bizalmasa kijózanító szándékkal rárivall: „Hol vagy, Johanna?!” Beáldozza a szerelmét, sőt egy időre a karrierjét is annak a feladatnak, amit szülei állítottak elé. Visszautasítja az operaházi állásajánlatot, helyette az Operettben táncol műszálas csipkékben, flitterek hamis csillogásában, művigyorral az arcán, avítt koreográfiákban. Úgy gondolja, bűn lenne elfoglalnia az operabeli státust arra az alig egy évre.


Szürreális az a jelenet, amikor elolvassa szülei karácsonyra írt levelét, a dobozokból előbújó Ceaușescu házaspár pedig eldalolja a sokszor emlegetett Macskák című musical leghíresebb betétdalát, az Éjfélt. (Johanna számtalanszor ismétli el a bemagolt szöveget, amit a Hivatalban előad arról, hogy ezen az előadáson ismerte meg a vőlegényét.) „Valamennyien hajlamosak vagyunk rá, hogy anyánkra, apánkra kizárólag mint szülőkre gondoljunk, hiszen felnevelnek, kényeztetnek, szeretnek minket. Meg sem fordul a fejünkben, hogy ők egymás szeretői, férj és feleség is, és fontosabbak lehetnek egymásnak, mint amennyire fontos nekik a gyerekük egy szituációban. Ez csak drámai helyzetekben, döntésekben derül ki. Vannak helyzetek, ahol még a legjobb gyerek is csak statiszta a szülők kapcsolatában” – mondja Rémusz, miért vette elő ezt az álomszerű, asszociatív képet a diktátorról és feleségéről.


Az előadás díszlete egy halom kartondoboz – egyfajta jelképe az ideiglenességnek –, ezekből kerülnek elő a kellékek, a Johanna életének egy-egy korszakához kapcsolódó tütük, ezeket veszi fel-le az egyes jelenetekben. Időnként mobil váltja fel a vezetékes telefont: ebből is látjuk, amikor nem a 80-as években vagyunk éppen, hanem a rendszerváltás után, Magyarországon.

A szőrmesapkás Ceaușescu házaspár A tévékészülék az előadásban időnként azt jelképezi, hogy állandóan ott van a hatalom az otthonukban, kihallgat, beleszól az életükbe. (Ötvös András és Bánfalvi Eszter )


„Olyan élethelyzetet kerestünk, amiben előtörhetnek Johanna emlékei, a költözés, dobozolás pedig pont alkalmas erre – mondja Rémusz. – Ráadásul a békés jelenre utalással azt is érzékeltethettük, hogy az egykor félelemben, megaláztatások közt élő fiatal lány mára megtalálta a helyét, a boldogságát a gyerekei körében. Bár a mai világunk egyre több hasonlóságot mutat avval a régivel.”