Print

Devizahitelből New Yorkba

Kis Judit
2021. március 01. 18 perc olvasás

Magyar rendszámú autó gördült be 2016 decemberében a ljubljanai Best Western Hotel Slon bejáratához. A volánnál Somogyi Hajnalka ült, vele a budapesti Off-Biennálé többi szervezője – a babaülésben pedig Hajnalka akkor hét hónapos kisfia, Illés. A csapat az Igor Zabel-díj átadására érkezett a szlovén fővárosba, a díjátadó pedig a patinás Moderna Galerijában volt, persze igencsak reprezentatív keretek között. (Az Igor Zabel-díjat azok kaphatják meg, akik Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában hozzájárulnak a képzőművészet mélyebb nemzetközi megismertetéséhez.) Hajnalka másnap este elegáns fekete ruhában tartott előadást az Off-Biennáléról – pár órával korábban, a gálát megelőző konferencia alatt még a kisfiát tologatta a szemerkélő hóesésben. „Nem volt egyszerű – mondja –, de úgy éreztem, olyan nincs, hogy erről az útról lemaradjak, fontos, hogy együtt legyek a többiekkel.”

A kortárs művészetben az az izgalmas, hogy a története még nincs megírva, komoly tétje van, hogy kurátorként mit emelsz ki.


„Az egész utazás olyan volt, mint egy road movie vagy egy osztálykirándulás” – emlékszik vissza nevetve Erőss Nikolett, aki az Off egyik kurátoraként szintén ott volt Ljubljanában. Útközben gyereket etettek, Illés napirendjéhez igazították a logisztikát. „Az offos munka során egyébként is hozzászoktunk, hogy a gyerektől az autóig mindent magunk oldunk meg, a parkolást is, sőt az autóhoz az alkatrészeket is mi szerezzük be.” Utóbbit Nikolett már csak analógiának említi közös munkájukra. „Ljubljanában éreztük először, hogy komoly nemzetközi perspektíva van a munkánkban, abban a nemzetközi közegben találtuk magunkat, ahová mindig vágytunk.”


Éjjel-nappal, angolszótárral
Az Off koordinálásához szükséges energiák valószínűleg mindig is ott voltak Hajnalkában. „Nem vagyok bölcsész alkat, nem tudok egyhelyben ülni, muszáj létrehoznom dolgokat, szeretek közösségben dolgozni, és a kortárs művészetben erre óriási tér van” – jellemzi magát. Tavaly decemberben a kortárs művészet legbefolyásosabb szereplői közé is beválogatták: 96. lett a nemzetközi ArtReview Power 100 rangsorban.

Kreatív társ, menedzser és mediátor – Hajnalka szerint ez mind egy személyben a kurátor. Ha kell, beszédet fogalmaz, a kiállítótér beépítését felügyeli, szakembereket, közösségeket von be, hatóságokkal egyeztet, a művészek lelkét ápolja, vagy takarít.

A listán az év legfontosabb témáit szedik össze: Londonból nézve is elég érdekes lehet Magyarország kulturális-politikai helyzete, és azt értékelték, hogy az Off-Biennálé erre milyen választ ad, milyen a civilek munkája. „A kortárs művészetben az az izgalmas, hogy a története még nincs megírva, komoly tétje van, hogy kurátorként mit emelsz ki. Ez egy élő, folyamatosan változó terep, te magad is alakítod, amikor egy kiállítás megrendezésével kirajzolsz egy tendenciát, a köztudatba emelsz egy-egy életművet, új irányzatot” – mondja Hajnalka a munkájáról.


Gyermekkorának nem volt része a művészet, valószínűleg ez a hiány­érzet táplálta a továbbtanulást: az ELTE művészettörténet szakát 1996-ban kezdte. Az egyetem mellett szeretett volna munkatapasztalatot is szerezni, így húszévesen jelentkezett egy éppen meghirdetett eladói állásra a Kieselbach Galériába. „Borzasztó rossz saleses vagyok” – nevet, ezért később inkább művészettörténészi tudását felhasználva az aukcióra kerülő fontosabb művekhez állított össze háttéranyagokat. „Hajnalka tehetsége már ekkor megmutatkozott, az az út pedig, amit azóta bejárt, nagyon különleges. Kimagasló tehetség, nagyon jól csinálja” – mondja róla akkori főnöke, Kieselbach Tamás.


A Kieselbachban töltött hónapok után Hajnalkát érdekelni kezdte az egyetemi tananyagban egyáltalán nem szereplő kortárs művészet, és 2001-ben nem is találhatott volna jobb ­tanulóterepet­ a Trafónál, ahol Bencsik Barnabás galériavezető asszisztense lett, majd néhány hónap múlva ő került a galéria élére. „Mélyvíz volt, önállónak kellett lenni, és az intézmény bizalmat szavazott nekem” – foglalja össze a rapid karrierívet, szerényen megjegyezve, hogy ekkor még egészen más volt a művészeti szcéna és a Trafó státusza, még kialakulóban volt a kortárs galériák működése.

New Yorkban, ha nem állsz készen minden pillanatban, hogy véleményt alkoss, és azt érvekkel védd meg, szakmailag láthatatlan maradsz.


„Teljes erővel vetettem bele magam, sokkal testhezállóbb terepnek éreztem, mint a könyvtárban ülni és vizsgákra tanulni.” Komoly elvárások voltak felé, de az itt töltött idő alatt – 2006 nyaráig vezette a galériát – beletanult a szakmába. A Trafó galériája elég kicsi volt ahhoz, hogy a kiállításcsinálás minden lépését el kelljen sajátítani, de elég nagy és stabil ahhoz, hogy nemzetközi szinten lehessen dolgozni: komoly kapcsolatrendszere alakult ki, sokat utazott, számos művésszel találkozott és dolgozott. Két sarokra lakott a Trafótól, „ott ültem éjjel-nappal egy angolszótárral a térdemen”.
A gimnáziumban németes és franciás volt, az angolt ebben az időszakban, élesben tanulta meg. Olyan is előfordult, hogy az utolsó pillanatban bedőlt egy projekt, és ötlete sem volt, kit rántson be hirtelen. Ilyenkor egy tapasztaltabb kollégája, Molnár Edit segített: művészeket ajánlott, és össze is kötötte velük, például Cesare Pietroiustival, a római művészeti élet egyik meghatározó alakjával, aki a Trafó után aztán Velencébe hívta maga mellé tanársegédnek az egyetemre, ahol fiatal művészeket és kurátorokat tanított.
A Trafó Galéria vezetése háttérbe szorította Hajnalka egyetemi tanulmányait, ráadásul közvetlenül a Trafó mellett egy másik kortárs helyet is alapított és működtetett Katarina Šević képzőművésszel: ez volt a Dinamó. Végül megszerezte az ELTE-n a diplomát, de sohasem dolgozott művészettörténészként.


Művészeti overdose
A pörgős trafós évek után Hajnalka úgy érezte: itt az idő, hogy megtalálja kurátori hangját. „Szerettem volna olvasni, elmélyülni, látni, anélkül a kötelezettség nélkül, hogy minden hónapban új és új programokkal kelljen előrukkolnom. Szükségem volt rá, hogy feltöltődjek, hogy új impulzusoknak tegyem ki magam azért, hogy utána ismét képes legyek új dolgokat létrehozni.” A Trafó után jött a néhány hónap velencei vendégoktatás az egyetemen.


2006-ban egy ösztöndíjjal két hónapot töltött New Yorkban, és ekkor találta meg a nemzetközi szemmel is etalonnak számító Bard College kétéves kurátori képzését. A programvezető arra bíztatta, hogy jelentkezzen, mert ilyen emberekre van szükségük. A képzésen évente mindössze 15–18 ember végez, és jelentős részük látható karriert fut be. Hajnalka első (és azóta is egyetlen) magyarként került be. A jó hírt éppen velencei vendégoktatása lezárásakor tudta meg, így diákjaival nemcsak a szemeszter végét, hanem a sikeres felvételit is megünnepelték.


A nagyon drága amerikai képzést szülei segítsége mellett egyetemi ösztöndíjjal, valamint a program vezetője által szerzett privát támogatói ösztöndíjjal tudta kifizetni, és nem a legjobb időzítéssel – 2007-et írunk –, de devizahitelt is felvett, aminek aztán a dupláját fizette vissza. New Yorkban az egyetemi könyvtárban is munkát vállalt, igyekezett félretenni, hazatérve is azonnal dolgozott, így előtörlesztéssel szabadult meg a hiteltől. Ennek ellenére ma sem csinálná másképp. „Kaptam egy olyan rálátást, analitikus, kritikai eszköztárat, amely azóta is segít, hogy a kortárs művészetben eligazodjak” – mondja Hajnalka.


„Művészeti overdose” – foglalja össze New York-i tanulmányait. A városban minden héten más kiállítást néztek meg és elemeztek, az előadóteremben egymásnak adták a kilincset a legizgalmasabb művészek és szakemberek. Óriási élmény és kihívás volt az is, hogy az oktatás előadások hallgatása helyett az intenzív párbeszédre, véleményalkotásra, vitára épült. „Nagyon intenzív tanulási folyamatban, nagyon rövid idő alatt karakteres, egyéni kurátori hangot kellett kialakítani. New Yorkban, ha nem állsz készen minden pillanatban, hogy véleményt alkoss, és azt érvekkel védd meg, szakmailag láthatatlan maradsz.” A második év végén tézisprojektje egy, a modernista építészet és a kortárs művészet kapcsolatát elemző, háromestés videóvetítés-sorozat volt New York Cityben a kultikus Storefront for Art and Architecture-ben. Annyira jól sikerült, hogy az intézmény igazgatója a további együttműködésre is nyitott lett volna.


Hajnalka magánéleti okok miatt mégis hazajött, és kurátor lett a magyar kortárs művészet egyik legfontosabb intézményében, a Ludwig Múzeumban. 2011-ben Erőss Nikolett-tel (aki egyébként a Trafó élén váltotta 2006-ban) rendezett egy rendhagyó Yona Friedman-kiállítást: a Magyarországon született francia építész elvein és munkáin alapuló, sok tucat önkéntest és szakembert megmozgató komplex építészeti-művészeti installáció Hajnalka szerint már az Off-Biennálé előjátéka volt.


„Vele nagyon jó kicsit lehetetlennek tűnő, rizikós és inspiratív vállalásokba belevágni, mert a felkészültsége, a hite és a bátorsága is megvan, hogy sikerre vigye őket – mondja Nikolett. – Az ilyen lehetetlennek tűnő vállalásokba Hajni szívesen, de nem vakmerően megy bele, ez nem meggondolatlanság, hanem egyfajta lendület, ami mögött a megfelelő felkészültség is ott van.”


Nem meghajolni
Az Off-Biennálét elsősorban az hívta életre, hogy 2010-től jelentősen átalakult a művészet finanszírozása, csorbult az intézmények autonómiája. Amikor világossá vált, hogy a szakmai érvek és a tiltakozás sem talál meghallgatásra, Hajnalka javaslatára művészeti szakemberek egy kis csoportja úgy döntött, itt az ideje új alapokat teremteni, amelyeken lehetővé válik a szakmai munka folytatása. Ezért is lett Off a Biennálé, mert egy rendkívül frusztrált és reménytelennek tűnő helyzetből kínált kiutat.


Az első, 2015-ös garázsbiennálét 100 projekttel, 160 helyszínen rendezték Magyarországon, öt hét alatt 35 ezer látogatót fogadtak. A rengeteg művész, kisebb-nagyobb független hely, galéria, a sok önkéntes és szakember részvétele az eseményt egyben erődemonstrációvá is tette. „Megmutattuk, mennyi energia, találékonyság, kitartás van a független szcénában.” A szakmai és közönségsiker láttán nem is volt kérdés, hogy 2017-ben ismét megrendezik a biennálét.


Alulról szerveződő eseményként a kiállítók az első két eseményen jórészt maguk finanszírozták megjelenésüket, idén ez változik, hiszen az Off az igényeket felismerve úgy döntött, produkciós műhellyé alakul, és részben vagy teljesen finanszírozza is a készülő projekteket. Mintegy 60–70 millió forintba kerül egy ilyen kaliberű esemény megszervezése, a pénzügyi forrásokat a nulláról szedik össze, ami már évekkel a megnyitó előtt komoly alapozó munkát igényel.


„Az országban sokszor kihívásos és nehéz egy-egy ügy mellé odaállni, de ő egy fontos ügy, a kortárs művészet mellé teremtett életlehetőséget úgy, hogy bizonyos dolgokról, például a nagy támogatásokról elvszerűen lemondott – mondja Kieselbach Tamás az Off-Biennáléról. – Ez olyan etika, amit én nagyon tisztelek, nem a könnyebbik utat választották.”


Hajnalka szervezés közben tanulta meg, mit jelent egy csapatot felépíteni és irányítani. Kollégái szinte mindegyikének van másik munkahelye, és 2020 szeptembere óta ő is óraadó a Metropolitan Egyetem művészeti karán. Az Offban nincsenek alkalmazottak, ahogyan állandó fizetés sincs: ha kapnak támogatást, van díjazás a munkatársaknak, ha nem, akkor nincs. „Egy nyomtatónk van, meg egy projektorunk, az irodánk egy ingyen használható lakás.”


Azt mondja, nagyon erős, elkötelezett csapattal dolgozik, a sikereket közösen érik el. „Tekinthetjük úgy, hogy én ülök a pókháló közepén, koordinálom a csapatot, de a fontos döntéseket együtt hozzuk meg.” Erőss Nikolett is azt mondja a vezetési stílusáról, hogy határozott, erős személyiség, tud döntéseket hozni, de figyelembe veszi mások véleményét is. ­Hajnalka mellett a csapatból többen is kisgyerekkel csinálták végig a biennálékat, fiatal felnőttként kezdték. Ahogyan Nikolett fogalmaz: „Mindig másnak a babakocsija várakozott a meetinghelyszíneknél.”


A gyerek valahogy sohasem téma
„Amit most csinálok, nélkülük nem menne” – ezt már Hajnalka mondja arról, hogy családi és baráti segítség nélkül, egy négy- és egy tízéves gyermek mellett nem tudna ebben a pozícióban helyt állni. „Ez valahogy sohasem kérdés, amikor a szakmáról beszélünk” – itt ilyen a kisgyerekes anyák élete. Az pedig, hogy tabusítják ezt a témát, szerinte azt is implikálja, hogy a nehézségek megoldása a munkavállalóra marad. Pedig Hajnalka szerint fontos lenne, hogy ez hangsúlyt kapjon „ebben a nagyon kompetitív és szabadúszókkal teli szakmában”.

Az anyaság, különösen függetlenként vagy civilként, nehezen egyeztethető össze a hivatással.


A kortárs művészetben, ahol hétfőtől vasárnapig 0–24-ben élet van, a legfontosabb dolgok este hat és tíz között történnek, ahol meghatározhatatlan, hol kezdődik a szakmai munka, hol a magánélet, és karrierek múlhatnak egy-egy kiállításon, aukción vagy épp meetingen. Az anyaság, különösen függetlenként vagy civilként, nehezen egyeztethető össze a hivatással, és a rendszer általában nem sokat tesz azért, hogy ezt megkönnyítse.


Az Off-Biennálé szakmai közössége azonban szerinte ebből a szempontból is nagyon támogató. „Olyan is előfordult, hogy egy kolléga, konkrétan Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője kifejezetten babysitternek jelentkezett az önkéntes felhívásunkra. Felidézi a ljubljanai Igor Zabel díjátadót is, ami alatt kisfiát a múzeum alagsorában az Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet igazgatónője, Junghaus Tímea ringatta. „Ezek a gesztusok sokat számítanak.”


Levegőt, jövőképet
Úgy látja, amikor harmincas nőként az Off-Biennálé élére állt, a férfiasabb közegben nehezebb volt elfogadtatni magát egy ekkora projekt vezetőjeként. Ráadásul a rendezvénnyel új terepen jártak. „Eltartott egy ideig, amíg kialakította a helyét ezen a rossz állapotban lévő művészeti színtéren, de sosem volt kérdés, hogy van létjogosultsága.”


A harmadik Off-Biennálét 2021. április 23. és május 30. között rendezik Budapesten. (A biennálét definíció szerint kétévente tartják, az Off a kicsit hosszabb szünetek miatt is különutas rendezvény, de a jövőben szeretnének ráállni a kétéves gyakoriságra.) A járványhelyzet miatt állandóan alakul, hogy mit lehet online és mit fizikai térben kivitelezni. „Fontos, hogy megrendezzük, mert sok szempontból lefojtott a kulturális élet. És fontos, hogy megmutassuk, egy civil kezdeményezés ilyen körülmények között is meg tud szólalni.” A biennálé címe József Attila verse nyomán Levegőt!, amelynek 21. századi olvasatát szeretnék adni, és amelynek az utóbbi egy évben „hideglelős aktualitást adott” a pandémia és Black lives matter mozgalom George Floyd I can’t breathe mondata után.


Az Off más biennáléktól nemcsak az alulról szerveződésben és a finanszírozásban tér el – kétharmad-egyharmad a nemzetközi magán- és köz-, valamint a magyar magánforrások aránya –, hanem a prioritásokban is: elsősorban a helyi művészeket, szakembereket szeretnék helyzetbe hozni, de ezért vonnak be nemzetközi szereplőket is. „A magyar művészetnek akkor segítjük a legtöbbet, ha összekapcsoljuk a nemzetközi művészeti élettel.”


A szervezőcsapatot meghívták a kortárs művészet csúcseseményének számító Documentára, amelyet ötévente, legközelebb 2022-ben rendeznek meg a németországi Kasselben. A Documentát az Offhoz hasonló független, a helyi közegbe jól beágyazódott szervezetek hozzák létre Bogotától Malin át Jakartáig. „Ez is a növekvő érdeklődést és bizalmat mutatja az alulról szerveződő, demokratikus értékek, helyi problémák mentén dolgozó kezdeményezések iránt” – mondja Hajnalka.


Az interjú közben próbálom megfejteni, mi lehet az az élénk sárga, valószínűleg az oldalára fordított dolog a Hajnalka mögötti könyvespolcon. Kisplasztika? Valamelyik menő kortárs művész alkotása? Merthogy utóbbiból is van neki, büszkén mutat például tizenöt évvel ezelőttről egy Michael Rakowitz-alkotást. A tavalyi ArtPower 100-as listán 25. iraki–amerikai művésszel még a trafós időszakban találkozott, és Hajnalkának dedikált egy, az Ecseri piacon talált magyar zászlóból átalakított iraki zászlót. „Ja, ez? – mosolyog, amikor a sárga tárgyhoz érünk. – Ez egy papírmasé maszk, a kislányom csinálta.” Megegyezünk abban, hogy ez is egy fontos kortárs alkotás.