Print

Bölcsésznek befektető, befektetőnek bölcsész

Topolay Gábor
2021. augusztus 30. 26 perc olvasás

Szalay-Berzeviczy Attila épp akkori főnökével, Matthias Kunschsal egyeztetett a ma már UniCredit néven futó HVB Bank budapesti központjában. 2004-et írunk, Attila akkor a bank globális értékpapírpiaci üzletágát vezette. Tájékoztatta a vezérigazgatót, hogy van egy jó, egyben rossz híre. „Megszereztük az Inter-Európa Bank pakettjét a Budapesti Értéktőzsdében” – kezdte a jó hírrel, amire főnöke arca felderült. Ám egyből folytatta is a rosszal: „Korányi nem pályázott rá.” Matthias Kunsch nem értette, miért volna gond, ha a tőzsdepapírokat agresszívan felvásárló üzletember nem akar további részesedést szerezni és ellenük spekulálni. Attila lemondóan válaszolt. „Szerintem neki már megvan az ötven százaléka.” 

***
Korányi G. Tamás épp gyermeki izgatottsággal mutogat nekem egy több száz éves térképet a könyvtárszobájában. „Látod, itt a Tihanyi-félsziget a Balaton déli partján van. A térképész velencei volt, mire eljutott oda a hír, hogy van egy félsziget is a Balatonon, már csak a déli parton volt hely, hogy odarajzolja” – magyarázza lelkesen, és már egy másik Magyarország-térképet mutat nem sokkal a mohácsi csata utáni időkből.

Másokra is könnyen átragadó hévvel vezet körbe gyűjteménye darabjai közt, a több száz éves térképek és térképészek történetéről beszél, maga is izgalomba jön, ahogy régi sztorikat mesélhet. „Nekem van talán az Országos Széchényi Könyvtár után a legnagyobb Magyarország-térkép-gyűjteményem.” Egyértelmű: nincs itt addig semmilyen interjú, amíg a gyűjteményt, legalábbis annak fontosabb darabjait végig nem nézem.
És ezek még csak a térképek voltak, utána végigkalauzol még egy óriási szobán, a történelmi dokumentumokon, kéziratokon, utána jönnek a könyvek, atlaszok, majd zárásként előszedi a tőzsdetörténeti kollekciót. Érhető, hogy az embert elkapja a gyűjtési vágy, ha a háború előtti részvényeket nézegeti: elképesztő művészi igényességgel festették meg a letűnt polgári világ értékpapírjait, Tamás gyűjteményében minden a hazai parketten valaha megforduló részvényből van egy papíralapú példány.
Korányi G. Tamás ma már gyűjtőnek hívja magát, de korábbi tevékenysége miatt a neve kis túlzással egybeforrt a magyar részvénypiaccal. Tőzsdei újságíró és laptulajdonos, részvény- és kötvénybefektető, gyűjtő és világutazó, valamint különlegesen kommunikatív, társasági ember.
Az elmúlt harminc évben, az első hazai részvénytől végigkísérte a magyar tőzsde fejlődését, milliárdos vagyonra tett szert, megismert szinte mindenkit a piacon, és ismeretségi körét egyben is tartja. Szinte legendaszámba mennek nyári összejövetelei, ahová a részvénypiac összes fontos volt és mai figurája örömmel megy el.


Történésznek indult
Már tizenévesen bújta a régi atlaszokat, útleírásokat, vonzották a távoli tájak és kalandok – történésznek, tanárnak készült. Egyik meghatározó gyerekkori élménye volt az 1971-es vadászati világkiállítás, egy hónap alatt nyolcszor járta végig az egzotikus országok pavilonjait. „Gimnazistaként is jártam könyvaukciókra, de csak nézelődni, vásárolni még semmit sem tudtam.” Édesapja a Magyar Távirati Iroda újságírója volt, fizetéséből tellett rá, hogy mindig támogassa a fiát, ha könyvről volt szó.

Ahogy a világtörténelmet is képes alakítani a véletlen, úgy Tamás pályájában is óriási szerepe volt. Történészdiplomával a zsebében átmenetileg, csak egy évre akart munkát, így sétált be az akkori Hírlapkiadó Vállalathoz. Gyakornoki állást kapott az Esti Hírlapnál, és kiderült: jó tollú újságíró. Sok helyre elküldték, hamar beleszokott a kor sajátos sajtóhangulatába. „A sajtótájékoztató alatt fel kell mérni a lazacos szendvics elhelyezkedését, hogy ha jön a »kedves elvtársak, fogyasszunk valamit« rész, már ott állj mellette, különben valaki megeszi előled.”

Egy hónapja dolgozott csak a lapnál, mégis élete legfontosabb fordulópontja ekkor érte. 1984-re az állami vállalatok olyan krónikus forráshiánnyal küzdöttek, hogy akár tíz–tizenkét százalékos kamatra is vettek volna fel hitelt, miközben a lakossági pénzpiacon öt százalék körül volt a kamatszint. „Járai Zsigmond, az Állami Fejlesztési Bank közgazdasági osztályának fiatal vezetője találta ki, hogy a bankja bocsásson ki vállalati kötvényeket a lakosság számára, a bankbetétek úgyis alig fizettek valamit.”

A kibocsátásról tartott épp sajtótájékoztatót, ahová a gyakornok Tamást küldték el, mert történelmi végezettsége és érdeklődése miatt egyedül ő tudta a szerkesztőségből, mi a különbség kötvény és részvény között. Tamás hamar meglátta, hogy sem a piac, sem a lakosság nem elég tájékozott a témában, amiből meglovagolható anomáliák alakultak ki.

Az első lakossági kötvény 1984-ben a Skála-Coop áruházé volt, 300 milliónyit kapkodtak el belőle, majd azonnal tízszázalékos felárral árulták a Lehel piacon. Tamás abban az évben szeptemberben jegyzett először a pécsi Konzum Áruház kötvényéből, de a következő években gyakorlatilag megalapozta a vagyonát a kötvényüzleten. „Az OTP például a lakosságtól 98 százalékon visszavette az adott kötvényt – amit én egy másik banktól már 94 százalékon is meg tudtam venni. Akkoriban a bankok sem értették a piac működését” – magyarázza mosolyogva, enyhe büszkeséggel, majd tovább sztorizgat a korszak kötvénypiacáról.

Ő tudta egyedül a szerkesztőségből, mi a különbség kötvény és részvény között. Tamás hamar meglátta, hogy sem a piac, sem a lakosság nem elég tájékozott a témában, amiből meglovagolható anomáliák alakultak ki.

„Egy barátom konyhabútor-vásárlás közben meglátta, hogy a Domusban tízezer forintos névértéken lehet kötvényt venni, az eladók pedig nem tudták, hogy van másodpiaci árfolyama is. Bútor helyett a papírt vette meg tízezer forintért, majd pár buszmegállóval arrébb eladta a Budapest Banknak 10 600 forintért, és visszament az áruházba még venni. Ezt az utat napi többször megtette.” A legmagasabb hozam, amivel Tamás valaha államkötvényt vett a piacon, hetvenszázalékos volt, 1991-ben, a Központi Váltó- és Hitelbank (KVH) Rt. bocsátotta ki. Biztos volt benne, hogy az akkori, 35 százalékos infláció csökkenni fog. „Majdnem minden pénzem ebbe fektettem.”

Járai Zsigmond (a későbbi Tőzsdeelnök, pénzügyminiszter, majd jegybankelnök) is szívesen emlékszik vissza arra a korszakra. „Tamás volt az első újságíró, aki élénken érdeklődött, és értette, miről van szó. Sőt: egymástól tanultunk, egyikünknek sem volt gyakorlata a kötvények terén.” Szerinte Tamás már akkor is nagyon felkészült, alapos, hozzáértő ember volt, nagyszerű kapcsolatrendszerrel. „Dolgozott akkoriban nálunk egy nagyon csinos hölgy, ő árulta a kötvényeket. Tamás sokat járt hozzá, azt hittük, udvarol neki. De elsősorban információkért ment.” Közben eljött az Esti Hírlaptól, 1986-tól már az Ötlet című gazdasági hetilap pénzügyi rovatvezetője volt, majd a Világ nevű, a szerkesztőség tulajdonában álló, a politikai pártoktól független hetilapnál helyezkedett el. A Világ az 1990-es évek legelejére csődbe ment, Tamás nagy tanulsága pedig az volt: soha többet belpolitika. 1990-ben azonban eljött az a pillanat, ami későbbi életét és egész pályáját meghatározta.

Két nap alatt egyről a kettőre
1990 júniusában újra megalakult a Budapesti Értéktőzsde. Akkoriban kevesen tudták, mi fán terem a részvénypiac, és nem sokan bíztak benne, hogy a hazai piac képes kitermelni olyan befektetőréteget, ami eltartja a tőzsdét. Tamás viszont – mivel történészként nagyon foglalkoztatta a korszak – tisztában volt a hazai tőzsde háború előtti pezsgő életével, óriási bizalma volt az új intézményben. Ünnepélyesen, lexikális pontossággal idézi fel a napot, amikor megnyitotta kapuit a pesti parkett.

Egymillió forintnyi tőkéje volt a kötvénybizniszből, az egészet befektette az első papírba, az IBUSZ-ba. „Éreztem, hogy a külföldi érdeklődés miatt nagy kereslet lesz. 4900 forinton jegyeztem a papírt, az első nap 8000 forinton zárt, a második nap már 10 600 forinton szálltam ki. Harmincévesen két nap alatt jutottam el egyről a kettőre.” Ugyan a hazai parketten 1996-ig kicsi volt a forgalom, Tamás jó papírokat talált meg, vagyongyarapodása mesés volt az első négy évben: 2, 5, 18, 54, és mindez évente, millió forintban.

Közben újságíróként is új helyet talált, ami tökéletesen illeszkedett a részvénypiacba: a Napi Gazdaság tőzsderovatának szerkesztője lett. Fiatal, lelkes csapatot szedett össze, nagy része ma is a pályán van. „Nagyon autonómok voltunk, külön mozogtunk a laptól. Jól is kerestek a fiúk, a legtöbben maguk is tőzsdéztek” – meséli Tamás erről az időszakról. Befektetőként nagyon tájékozott volt, rendszeresen járt közgyűlésekre, aktívan kérdezett a cég és a menedzsment működéséről, és ez ma is így van. Szerinte egy részvényes dolgozzon, ne csak várja az osztalékot.

A lap tőzsdei csapata igen összetartó volt. „A tőzsde akkori épületében, a Váci utcában (1992-ig itt működött a börze – a szerk.) még a klasszikus módon folyt a kereskedés, kiabáló brókereket láttál. Volt egy látogatótér, bárki bemehetett, jöttek nézők, újságírók is. Sokan voltunk ott, rövidebb és hosszabb barátságok köttettek, sok fontos információt lehetett ott hallani – magyarázza Almás Andor akkori kolléga, Tamás barátja és üzlettársa. – Tamás is sokat volt ott, ő rendkívül társasági ember, nagyon könnyen barátkozik.”

A tőzsderovat nemcsak különösen tájékozott volt, de a nimbusza is egyre nagyobb lett. Tamás és Andor is úgy mesélik, igyekeztek mindenről hírt adni, amit megtudtak, ezért válhattak ikonikus szerkesztőséggé. Ugyan a piacról többször érte őket a bennfentes kereskedés vádja, hogy pozícióból írnak, de hivatalosan sosem folytattak ellenük semmilyen eljárást. Tamás is csak mosolyog a kérdésen. „Írtam olyan papírról, amiben érdemi pozícióm volt, de az volt a szabály, hogy ha interjúztunk egy cégvezérrel, a megjelenésig nem kereskedtünk a részvénnyel. A brókereimen át amúgy is híre ment volna, hogy a Korányi bennfentes kereskedést folytat. És sosem ringattam magam abba a hitbe, hogy az anyagaink annyira befolyásolnák a piacot, a külföldiek dominálták a börzét, az számított, amit a Reuters ír.”

Egy történetet mesél csak, amikor kihasználta, hogy újságíró. A Diósgyőri Gépgyár (Digép) 1990-ben csődbe ment, a Magyar Hitelbank pedig nem akarta utána fizetni a kötvénykamatot. Tamás feldühödött kötvényesként beviharzott a bankba, a bankgaranciára mutogatva követelte a kamatokat, de a bank visszautasította, arra hivatkozva, hogy nem kapták meg a Digéptől a részleteket. Erre Tamás közölte: ha egy bank nem fizet, annak egy oka lehet, hogy fizetésképtelen, és ezt most meg is fogja írni a lapban. Pár órán belül minden kötvényes megkapta a pénzét.

Több forrásunk szerint Tamás szenvedélyes tőzsdei kereskedő, de abban távolról sem olyan jó, mint a tőzsdén kívüli ügyletekben, az OTC piacon. Vagyonokat keresett a parketten nem kereskedhető részvényekkel, mint a Tigáz vagy a Mátrai Erőmű papírjai – utóbbiból huszonkét év után, tavaly szállt csak ki 220 százalékos nyereséggel. A legnagyobb hozam, amit valaha az OTC piacon összeszedett, 116-szoros volt, a debreceni Biogál, a későbbi TEVA tízezer forintos papírjait kárpótlási jegyért jegyezte, majd bő húsz évvel később 1,16 millión szállt ki.

„Befektető vagyok, csak hosszú távban tudok gondolkodni. Szerettem nagyon az OTC-t, csendes, kevés szereplős piac volt. Ki lehetett használni, hogy még a vállalatok, bankok sem voltak képben, én, a bölcsész pedig sokkal hamarabb megértettem, mi hogy működik” – mondja mosolyogva. Ahogy sokszor elmondja: neki ez az egész egy nagy társasjáték.


Legendás ügyletek és bukások
Korányi Tamás nevéhez az 1990-es és 2000-es évek több legendás ügylete is köthető – az egyik a Nabi-Exbus-felvásárlás. A Nabi (North American Bus Industries, később: Exbus) nevű amerikai cég hazai leánya a 90-es évek derekán a csőd felé robogott. A Bankár Holding fel akarta vásárolni a céget, a vállalat vezetőjét, Kovács Gábort nagyon érdekelte a kiüresített, bő 13 milliárd forintos elhatárolt veszteséggel bíró vállalat. Tamás rájött, hogy a Bankár Holdingnak a veszteség miatt kell a cég: az akkori adószabályok szerint összeolvadó vállalatok esetén az egyik társaság pozitív adóalapját a másik elhatárolt veszteségével csökkenteni lehetett.

Ma már főleg gyűjtőnek és történésznek nevezi magát, bár a tőzsdét nem tudja, és nem is akarja otthagyni.

Tamás is elkezdte olcsón felvásárolni a Nabi-papírokat, ezt pedig Kovács Gábor, aki akkor már a Nabi igazgatóságában ült, nem szúrta ki egyből. Tamás a rá jellemző játékossággal úgy közölte a hivatalos értesítőben a vásárlásokat, hogy „Korányi Tamás kisbefektető örömmel bejelenti…” Sőt: „Korányi Tamás még nagyobb örömmel közli”, hogy egyre nő a részesedése a vállalatban.

Amikor Tamás elegendő részesedést szerzett, visszahívatta az igazgatóságot, magát ültette az elnöki székbe, majd tőkét emelt a cégben, amibe sok kisbefektetőt is bevont. „Amikor a piacon meghallották, hogy tőkét emelek, sok kisbefektető is hozta az egy-kétmilliós betétjét. Nagyon jólesett, hogy ennyire bíztak bennem.” A trükk végül eredményre vezetett: Tamás megegyezett a Bankár Holdinggal, a tőkeemeléshez képest kétszeres részvényenkénti áron vásároltak ki mindenkit a cégből. Tamás mosolyogva, enyhe, de látható büszkeséggel emlékszik a sikerre: „Gábor akkor lehet, hogy kicsit megharagudott rám.”



„Nem ismerek az üzleti életben olyat, hogy harag” – mondja Kovács Gábor, amikor a tizenöt éves sztoriról kérdezem. „Tamás rájött, hogy az elhatárolható veszteség miatt kell nekem a cég. Beszállt, elkezdett masszívan ellenem spekulálni, és bejött neki. Az üzlet ilyen.” Tamásról tárgyilagosan beszél, mint mondja, jól ismerik egymást, de azért nem barátok. „Nagyon jó kapcsolatrendszere van, mindig zseniálisan szedte össze az információkat, és nagyon jól használta fel őket a saját üzleti érdekeiben, és mindig nagyon jól látta meg a lehetőséget, mihez érdemes nyúlni.”

A kapcsolatrendszer fontossága Tamásnál nagyon sokszor feljön. „Nemcsak sok barátja van, de olyan barátai vannak” – mondja egyik forrásunk. Nagyon könnyen teremt kapcsolatot, intellektusa, előadásmódja és modora miatt sokan szeretik, az interjú alatt is folyton csöng a telefonja.

Milyen, amikor veszel egy tőzsdét?
A Nabi is nagy dobás volt, de a legnagyobb üzlet, amiről a legtöbben ismerik, a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) és a Budapesti Árutőzsde (BÁT) felvásárlása volt a 2000-es évek közepén. A sztori hosszú, de jól mutatja, milyen víziói és elsőre lehetetlennek tűnő elképzelései is bejöttek. A 2000-es években a tőzsde át akart alakulni részvénytársasággá, amihez rendelkezni kellett a börze 550 millió forintos mérleg szerinti vagyonáról.

Tamás észrevette, hogy a Központi Elszámolóház és Értéktár (Keler) 25 százaléka még 125 millió forintos névértéken szerepel a mérlegben, pedig akkor már szerinte a tízszeresét érte. Az akkori tagok nem szúrták ki, hogy a tőzsde jóval többet ér, mint elsőre látszik. Tamás elképzelése az volt, hogy többséget szerez a BÉT-ben és a BÁT-ban, egyesíti a két entitást és a Kelert, majd ebbe a jegybank apportálja ötvenszázalékos Keler­-tulajdonrészét, és végül az egésztől a tőzsdére vitel után egy nyilvános kibocsátással megválik.

A legfontosabb elemek a gyűjteményben a régi térképek, atlaszok, útleírások és a történelmi tőzsdei dokumentumok – ezekről bármikor büszkén és lelkesen mesél.

Elkezdte hát felvásárolni a kor pénzügyi pangása miatt csődbe ment brókercégek és egyéb kisrészvényesek tőzsderészvénypakettjeit. Még a nagybankok, a Credit Suisse, a Nomura vagy a hazai Raiffeisen is könnyen adták el neki a papírokat, a bajba jutott brókercégek felszámolói pedig kifejezetten örültek, hogy pénzhez jutnak. Tízszázalékos részesedésig jutott el, amikor bevonta az üzletbe ismert nagybefektető barátját, Leisztinger Tamást. 2003 tavaszára Leisztingerrel megvolt a 25 százalékuk a BÉT-ben, de a BÁT-ban még nem volt érdemi tulajdonjoguk. Ősszel bejelentkezett a pároshoz az egykori Cashline Értékpapírt vezető Albrecht Ottó.

Az azóta már szinte legendás találkozó hármuk között a Vörösmarty téri Gerbeaud-ban volt 2003 őszén. „Azt hittem, hogy Ottó azért jön, hogy valami koncot szerezzen a felvásárlásból. Aztán ott derült ki, hogy ő a BÁT többségi tulajdonosa” – emlékszik Korányi. A hármas megegyezett: együtt vásárolják fel a BÉT legalább ötven, és a BÁT legalább hetvenöt százalékát.

Folytatták is a vásárlásokat, Tamás leginkább már hitelekből, amikor megtudták: még egy cég megjelent, aki felvásárolná a börzét, a HVB, a későbbi UniCredit Bank és annak globális értékpapír-üzletágának vezetője, Szalay-Berzeviczy Attila. „Stratégiailag fontos volt az UniCreditnek, hogy ne kerüljön akárki kezébe a tőzsde, ráadásul alulértékelt papírok voltak, éreztem, hogy jó sztori lehet belőle” – mondja a Forbesnak Szalay-Berzeviczy.

A bank tehát szintén vásárolni kezdte a tőzsderészvényeket, de már későn. Mire a HVB Bank felocsúdott, Tamáséknak már megvolt az ötven százalékuk – Szalay-Berzeviczy korábban már említett rossz sejtelme Matthias Kunsch budapesti irodájában kicsit sem volt alaptalan. Ekkor Tamásék – több hazai bankkal való hasztalan tárgyalásai után – megegyeztek a HVB Bankkal, hogy eladják nekik a kezükben lévő pakett egészét. Összeállt a magyarországi HVB az osztrák Raiffeisennel, az Erstével, az Oesterreichische Kontrollbankkal és a bécsi értéktőzsdével, létrehoztak egy konzorciumot, és 34 millió euróért, akkori árfolyamon 8,4 milliárd forintért megvették a három üzletembertől a pakettet.

Tamás a hitelek törlesztése és adózás után, tisztán, egymilliárd forintot keresett az üzleten, innentől számítja magát vagyonos embernek. De azt is hozzáteszi, hogy nem kis lelkiismeretfurdalással adta el külföldre a börzét, hiszen eredetileg tőzsdén akarta értékesíteni. Hogy ez nem sikerült, szerinte nem az ő hibája, főleg, hogy mindezt, különösen a Keler félreárazását megírta a Napi Gazdaságban – nem tehet róla, hogy a nagyvállalatok, befektetési bankok nem jöttek rá, milyen érték van náluk. Sokatmondó mosollyal, csipkelődve idézi fel André Kostolany szavait: a tőzsde túl fontos ahhoz, hogy közgazdászokra bízzuk.

Az istenekkel is versenyre kelt
A sorozatos sikerek, szüntelen vagyongyarapodás azonban szükségszerűen vezetett a – Tamás szavával – hübriszhez, a görög drámákból ismert gőghöz és elbizakodottsághoz. „Tudod, amikor azt hiszed, hogy minden sikerül, és az istenekkel is versenyre kelhetsz. A BÉT-eladás, a Nabi-felvásárlás és a Bookline tőzsdére vitele után azt gondoltam, hogy valami még nagyobb kell.”


Kitalálta, hogy akar egy tőzsdei céget. Kiválasztotta a Rábát, ami akkor a legnagyobb magyar hadijármű-gyártó volt, NATO-beszállító. Irányító részesedést akart és saját embereket az igazgatóságban. Lelkesen vásárolta fel a papírokat, 800 forinton kezdte, de még 2200 forint fölött is folytatta, nemsokára ott találta magát, hogy a barátaival együtt csaknem húsz százalékkal ő volt a vállalat legnagyobb részvényese – az üzletrész ilyen töredezett tulajdonosi szerkezettel átmenetileg elég is volt.

Sokatmondó mosollyal, csipkelődve idézi fel André KOSTOLANY szavait: a tőzsde túl fontos ahhoz, hogy közgazdászokra bízzuk.

A vásárlásokat viszont főleg hitelből fedezte, a papírokat terhelő hitelállomány a végére meghaladta az egymilliárd forintot. Örömmel járt le Győrbe az igazgatósághoz, élvezte a gyárlátogatásokat, a rá jellemző gyermeki lelkesedéssel mászott be a harci járművekbe. Aztán jött a 2008-as válság. A Rába-papír árfolyama óriásit zuhant, egészen 400 forintig. „800 forint körül dobtam el az utolsót. A vagyonomat mutató görbe nyílegyenesen tartott a nullához, és nem látszott, mi állíthatná meg.” Végül összesen több mint egymilliárd forintot bukott a Rábán, de mint mondja, ez az összeg közben nagyobb is volt.

Anyagilag az előremenekülés mentette meg: eladott 160 hektárnyi termőföldet, amiből komoly diszkonttal Mol- és OTP-kötvényeket vett külföldi befektetőktől. „Akkor külföldön senki sem hitte volna, hogy ezek a vállalatok vissza tudják fizetni az adósságot, én hittem bennük. Meg hát amikor a névérték 17 százalékáért veszel kötvényt, akkor legfeljebb 17 százalékot bukhatsz” – nevet. Úgy mondja, két–három év kellett, mire a brutális veszteséget ledolgozta, addig portfóliójának bő nyolcvan százaléka volt kötvényben.

Megvette a munkahelyét
Az évek alatt több cégbe is bevásárolta magát, de mivel sosem vezetett vállalatot, és úgy érzi, ehhez nem ért, egyfajta passzív befektető maradt. Volt ugyanakkor egy vállalat, amiben százszázaléka volt, pont az akkori munkahelye. A Napi Gazdaság ugyanis többször eladósorba került, és mivel egyik forgatókönyv sem szavatolta volna a lap függetlenségét, végül Tamás szállt be a finanszírozásba. Először befektetőtársával, Süle Lászlóval vették meg a lapot, majd 2006-tól egymaga volt a tulajdonos, de sosem viselkedett főnökként.

„Hát hol máshol legyen” – kérdezi csodálkozva a tőzsde egykori, Vörösmarty téri épületének táblájáról, ami ma a kertjében van.



A lap tulajdonjogát több hullámban adta el Spéder Zoltánnak, 2010-re tíz százalékéra csökkent a részesedése. 2013-ban Spéder eladta a Napi Gazdaságot a Századvég Kiadónak, ami Magyar Időket csinált a lapból. Tamás innentől a régi lap szellemi örökösénél, a Napi.hu-nál töltött be főszerkesztői posztot, de itt sem akart főnökösködni. „A számítógépem be sem volt regisztrálva a szerkesztőségi adminrendszerbe. Régebben még bejárkáltam a szerkesztőségbe, de már kevésbé ismerem az újakat.”

Tamás azóta visszavonult, bár nála ez nem jelent semmittevést. Kivonulása is fokozatos volt, régi barátain látta, mennyire megviseli az embert, ha hirtelen munka nélkül marad. Ma már főleg gyűjtőnek és történésznek nevezi magát, bár a tőzsdét nem tudja, és nem is akarja otthagyni. „Most is aktívan kereskedek, de nem vagyok a legtudatosabb befektető. Előfordul, hogy véletlenszerűen, rövid utánajárással választok országokat és cégeket, amik épp megtetszenek, emocionálisan döntök.” A brókerével azért naponta többször beszél, az árfolyamokat is naponta nézegeti. Mint mondja: ő befektető, a hosszú távú üzleteken keresett sokat, a kereskedést is nagyon szereti, de abban nem olyan sikeres.



Leginkább két fő hobbijának él: a gyűjtésnek és az utazásnak. Gyűjteménye óriási, antik könyvektől a kéziratokon át történelmi dokumentumokig számos kuriózumot tartalmaz, köztük olyanokat is, amiket megmutat ugyan, de megkér, hogy semmiképp se írjam le. Maga is számos könyvet írt és szerkesztett történelmi, különösen tőzsdetörténeti témákban. A járvány okozta leállásokat is arra használta fel, hogy gyűjteményét katalogizálja.
A másik fő hobbija az utazás. Imádja az egzotikus országokat, gyakran utazik lányával, Kingával és feleségével, Mónival, sőt barátaival is.
Gyerekkori passziója, hogy több részletben végigjárja a Selyemutat, Türkmenisztán, Tádzsikisztán és Afganisztán kivételével már meg is volt az egész. Bejárta a hazai sajtót két éve a hír és a kép, amikor barátjával, Szalay-Berzeviczy Attilával bevitte őket Bagdadból az iraki hírszerzés, mert amerikai kémeknek hitték őket. Az utána, iraki katonákkal készült fotó remekül visszaadja Tamás személyiségét. Szalay-Berzeviczy Attila és harmadik társuk, Wagner Péter külpolitikai szakértő feszült mosollyal áll a katonák gyűrűjében. Középen Tamás viszont lelkesen, izgatottan szorongatja az egyik katona kezét, óriási kalandnak élte meg azt a hat órát, amíg kémnek hitték.