Print

Biciklissisakok a kabinbőröndben

G. Tóth Ilda
2021. december 28. 20 perc olvasás

„Ne a szobrot fotózd, nézd, ott van egy egész csapatnyi nyúl!” – kiált rám egy középkorú nő a wiesbadeni Kurpark kellős közepén, kapásból angolul. Nyilván csak a külföldiek csodálkoznak rá, hogy mennyi kortárs szobrot szórtak szét a hatalmas parkban (meg úgy általában a német városok tetszőleges pontjain). Az meg végképp csupán nekünk meglepő, hogy egy ugrásra a város egyik legforgalmasabb főútjától, az előkelő üzletekkel szegélyezett Wilhelmstrassétól (amit a helyiek szimplán Rue néven emlegetnek), méretes nyulak és sándorpapagájok kóricálnak.
Utóbbiakat még Nagy Sándor hozta magával Európába, és jól el is szaporodtak. Náluk csak kacsa van több a parkban – hoppá, nem is kacsák, hanem ludak, döbbenek rá, miután pár percig gyanakodva nézem szokatlan méretüket. És máris elindul a fejemben a Nils Holgersson-rajzfilm főcímzenéje, miközben a város egyik leghíresebb épülete, a Kurhaus (fürdő, kaszinó és koncertterem) felé sétálok.


A Frankfurttól negyven kilométerre fekvő Wiesbadent Németország legzöldebb nagyvárosának is nevezik. Még a főutak mentén is hatalmas platánokat ültettek, így pár utcával távolabb már nyoma sincs a forgalom zajának. Egyáltalán nem gondolnám, hogy csaknem háromszázezren laknak itt, inkább néhány tízezres, kellemes, élhető kisvárosnak tűnik, tele különböző stílusú és korú, szép házakkal.


A neobarokk vörös téglás pályaudvar-épület szomszédságában máris ott van egy másik hatalmas zöld terület, a Schlosspark. Déli csücskén, már a Rajna partján trónol a város tulajdonképpeni jelképe, a Schloss Biebrich. 1700-ban nyári kertilaknak kezdték építeni, aztán vagy fél évszázaddal később az egyik legszebb Rajna-parti barokk stílusú kastéllyá nőtt. Nyáron jó program az óriási parkban piknikezni, októberben inkább kocogó helyiekből kerül elő több, mintsem a fűben heverészőből – ahogyan a nyulas Kurparkban is.


Vasutasgyerek lévén én a napsütéses késő őszi nap délutánján inkább a Neroberg zöldjére, pontosabban a hegyre felkapaszkodó Nerobergbahn nevű siklóvasútra szavaztam (amíg a férjem konferenciázott). Április elejétől október végéig negyedóránként indítják a – ma már ipartörténeti műemlék, vízmeghajtású – sárga kisvasutat. Az utolsó napok egyikén nem is volt rajtam kívül más az apró kocsiban. Egy viadukton át, 7,8 kilométeres átlagsebességgel cammogott fel a helyenként 25 százalékos meredekségű emelkedőn, mintegy három és fél perc alatt. Leszállás után fönt arra kaptam fel a fejemet, hogy a vasutas fura hangon cicceg, mintha macskát hívna – aztán a következő percben már szaladt is fel a kék nadrágján egy barátságos vörös mókus. (Még csak fél napja nézem a várost, de máris a negyedik vadállat!)

A Neroberg egyik ékessége a Philipp Hoffmann német építész által tervezett monopterosz, amely mellől jó kilátás nyílik a városra. Wiesbaden parkjai tele vannak szobrokkal, a fenti Gerhard Marcks 1963-as alkotása, és a Játszadozó mének címet viseli. A lenti, Élet című szobrot France Rotar készítette 1981-ben.


A Neroberg amúgy Wiesbaden egyetlen szőlőhegye is, főként a közeli Kloster Eberbach, meg még pár kisebb borászat készít a helyi szőlőből bort. De leginkább a pezsgőjükre büszkék a városlakók, itt van a székhelye és az egyik termőhelye az egyik legnagyobb és legismertebb német pezsgőpincészetnek is. A Henkell & Co. nevű cég a tulajdonosa többek között a magyarországi Törleynek is. A hegytetőn valaha szálloda működött, most a megmaradt, romos részéből kialakított kávézó teraszáról gyönyörködhet az ember a kilátásban egy pohár Neroberg rizling mellett, közvetlenül a szép, kör alakú oszloptemplom mögül.


Jól látszik innen – ahogy a város számos pontjáról is – a hegyoldalon ékeskedő hagymakupolás orosz ortodox Szent Erzsébet templom is, amit a nassaui herceg építtetett szülés után elhunyt orosz felesége, Jelizaveta Mihajlovna Romanova emlékére. És nagyon gondosan úgy alakították ki az ide vezető utakat és az erdőket is, hogy az aranykupola mindig kikukucskálhasson. Mellette Nyugat-Európa legnagyobb orosz temetője.


A német császárok, királyok és hercegek mellett ugyanis az orosz cár és a tehetős oroszok is sokat jártak Wiesbadenbe a 19. században, és a nagy ásványianyag-tartalmú termálforrások és a kaszinók miatt sehol a világon nem lehetett egyszerre ennyi nemes embert, no, meg művészt (például Dosztojevszkijt, Goethét, Wagnert és Brahmst) látni abban az időben, mint itt. A Wilhelmstrasse folytatása, a Taunusstrasse mindig is a műkereskedők utcája volt, ma is egymást érik a galériák, ezekben adhatták el az orosz emigránsok a cári elnyomás alól kimenekített kincseiket.
Wiesbadeni barátunk büszkén mutatta, hogy a Taunusstrassén, a jellemzően a 19. század második felében épült klasszicista és szecessziós házak előtti járdán réztáblákat helyeztek el a holokauszt áldozatainak emlékére. A németeknél egyre erősebb az igény a múlt kibeszélésére – és ezek a városi emlékek is erről szólnak.

Mire költs?
Egy város – egy tipp
Wiesbaden: Kóstold meg a környéken készült Menger-Krug Sekt pezsgőt és a Grüne Saucét a Kurparkban lévő I-Punkt nevű étteremben! Utóbbi frankfurti specialitás, kizárólag friss fűszernövényekből készítik, tejföllel vagy joghurttal, és húsokhoz, halakhoz adják. A legjobb májusban, mert akkor hozzáférhető a legtöbb féle zöldfűszer – télre le is veszik az étlapról az éttermek.
Heidelberg: A fast fashion és a luxusboltok helyett vásárolj ajándékot a Contigo nevű fairtrade üzletben, például délkelet-ázsiai kézműves ékszert, mexikói bio kávét vagy afrikai bioroiboszteát.
Frankfurt: Szállj fel egy városi sétahajóra, a folyóról jól átlátható az egész város, nemcsak a felhőkarcolók sziluettje, de a fejlődő rozsdaövezetek is. Egy nagyjából egyórás kirándulás díja tíz euró, és részletesen elmesélik Frankfurt történetét.


E-bike a 11. vágányról
Biciklisből jóval kevesebb van a városban, mint mondjuk Berlinben, nem csoda, hogy – bár néhány közösségi kerékpármegosztót láttunk – hagyományos kölcsönző után kutakodva leginkább csak egyet találtunk. Az viszont nem szokványos: a wiesbadeni főpályaudvar legszélső, 11. vágányáról nem indulnak vonatok, ott egy kék vagon áll, rajta narancssárga tábla Der Radler felirattal. A helyi önkormányzat támogatásával egy nonprofit szervezet alkalmaz itt munkanélkülieket, és megtanítják őket a kerékpárszerelésre, valamint ügyfelekkel foglalkozni. Emellett szívesen fogadnak adománynak használt bicikliket, amiket kikupálnak, aztán kedvező áron eladják a rászoruló helyieknek.
A javítások mellett Kurt Steiner és csapata bérbeadással is foglalkozik – tőlük béreltünk egy napra két remek elektromos kerékpárt, darabját húsz euróért. Miután e-mailben lefoglaltuk a bringákat, szerencsére időben kiderült, hogy sisakot nem tudnak adni, így – óvatos duhajok lévén – kénytelenek voltunk magunkkal vinni. Épp befért a kabinbőröndökbe oda is, vissza is, bár előre tervezve már gyakoroltam a monológot, arra az esetre, ha hazafelé annyival gyarapodna a bőröndbe pakolandó hol­mink, hogy sisakkal a fejünkön kellene a reptéri ellenőrzésen átjutni.
Németországban amúgy nem kötelező a sisakhasználat, és a többség nem is hord, holott a közlekedési minisztérium pár éve már Darth Vaderrel is próbálta népszerűsíteni a viselését, ezzel a szöveggel: „A saga folytatódik: hála a sisaknak. Minden galaxisban működik. És a kerékpáron is.”


Bár Wiesbadenben szokatlanul széles, kényelmes kerékpársávokat alakítottak ki, azért az első fél órába, amíg a pályaudvartól a város széléig eljutottunk, jutott némi átkozódás is, akkor is, ha Magyarországon már megszokhattuk a hiányos és nem mindig egyértelmű kerékpárosútvonal-táblákat. Tovább, a rangos német borvidék, Rheingau felé már jól jelzett folyóparti bringaúton tekertünk. Oda-vissza, az emelkedőkön egy kis elektromos rásegítéssel, némi kitérővel hetven–nyolcvan kilométer kényelmesen belefért egy napba.

Az Eberbach kolostort használták már az idők során női börtönnek, istállónak és bolondokházának is.


Longwein és szerzetesi rizling
Az első állomás, Eltville egyszerre a bor, a pezsgő, a rózsa és Gutenberg városának is nevezi magát, és ezzel elnyerte a Németország legtöbb címet viselő városa nevet is. Érdemes egy pihenőt tartani az Anleger 511 nevű parti bisztrónál, és hűsítőnek (még ha nincs is meleg) elfogyasztani egy négydecis longweint, ami létezik alkoholos és -mentes verzióban is, a klasszikus változat rheingaui rizlingből, friss fűszernövényekből és gyümölcsökből készül (lime, bazsalikom, menta vagy gyömbér). Meglepően finom.


Az egykor raktárnak és személyhajó-forgalmi pultcsarnoknak használt épület műemléki védelem alatt áll, 2009-ben újították fel, és alakították étteremmé, méghozzá meglehetősen elegánssá. Aki „mezítlábasabb” bórkostolóra vágyik, az nagyjából száz méterrel lejjebb találja a kis kóstolóstandot, ahol helyi borokat kínálnak.


Húsz perccel nyugatabbra meglepő látványelem a folyóparton egy fekete kockaépület, a nevezetes oestrichi daru, amivel a 20. század elejéig a boroshordókat rakták hajóra. A régióban ugyanis itt volt a borkereskedelem központja. 1745-ben a mainzi érsek döntött arról, hogy fel kell állítani egy új darut, miután az úszódaru tönkrement. A daruépület belsejében szolgák forgatták körbe a hengerszerű kerekeket, ami igencsak veszélyes mutatvány volt, mert amíg a darut a hajó fölé fordították, a kerekeket nem biztosították ki, a szolgáknak kellett a súlyt megtartaniuk. És ha az egyik nem bírta, mindkettőjüket bedarálta a szerkezet.

A rangos német borvidék, Rheingau felé jól jelzett folyóparti bringaúton tekertünk. Oda-vissza, az emelkedőkön egy kis elektromos rásegítéssel, némi kitérővel hetven–nyolcvan kilométer kényelmesen belefért egy napba.


Jó ebédcélpontnak bizonyult Rüdesheim am Rhein kisvárosa, ami szinte mesebeli a szépen felújított fagerendás házaival. Minden hazai turista első számú célpontja itt a település feletti hegytetőn álló Niederwald-emlékmű, amely a franciák felett aratott győzelemnek és a Német Birodalom 1871-es megalakulásának állít emléket. A németek örömére ma már felvonóval is megközelíthető. Lentről is impozáns látvány a hegy tetején Germania allegorikus alakja, kezében a német császári koronával.


Akinek még egy felvonózásnál is többre jut ideje, érdemes felpattannia valamelyik kirándulóhajóra, innen kezd ugyanis észak felé igazán kanyarogni a Rajna a hegyek között. Mi ebéd után visszafordultunk, és hazafelé – végre tényleg kihasználva az e-bike motorját – feltekertünk a legszebb környékbeli kolostorhoz, a Kloster Eberbachhoz, többek között a kertjében elhelyezett pajzán, meztelen női testű, nyúlfejű szobrokat megnézni. Itt forgatták az Umberto Eco regénye alapján készült A rózsa neve című film belső jeleneteit, Sean Connery és Christian Slater főszereplésével 1985-ben.
Az egykori cisztercita kolostor szerzetesei manapság is főleg borászattal foglalkoznak, a rómaiak után néhány száz évvel ők telepítették be a környékre ismét a rizlinget. A középkorban az övék volt a legnagyobb gazdaság a maga háromszáz hektárjával, ma kétszáz hektáron gazdálkodnak. A vinotéka mellé hordókat tettek ki a domboldalra, ott kortyolgattuk a helyben készült finom nedűt, hogy aztán a szerzetesek áldásával leguruljunk a hegyről.


Amikor a Der Radlerben reggel meghallották, hogy viszonylag hosszú biciklitúrára készülünk, gondolkodás nélkül a kezünkbe nyomták a vagon kulcsát, és elmagyarázták, hogyan tegyük majd vissza a helyükre a kerékpárjainkat, ha netán az este hat órai zárás után futnánk be. Nem volt rá szükség, igaz, visszafelé már bátrabban használtuk a motort, már csak azért is, mert az út végén, a városba befelé már több volt az emelkedő.

Rüdesheimban állítólag a helyi kávéspecialitást kell inni, az Asbach nevű likőrrel ízesített eszpresszót, tejszínhabbal a tetején, amelyet lángolva szolgálnak fel. Mi inkább bicikliztünk.


Lánykérés és bronzmajom
Wiesbadenből kevesebb mint egy óra alatt átvonatoztunk Frankfurtba, hogy aztán az legyen a kiindulópont a heidelbergi városnézéshez. A magyar utakról is ismert fapados Flixbusnál már vonatra is vehetünk kedvezményes jegyet, így a Deutsche Bahn 25 eurós egyirányú díja helyett fejenként hat euróért utaztunk el másnap reggel a nagyjából száz kilométerre levő egyetemi városba.


Az olasz kisváros jellegű Heidelberg szerencséje, hogy a II. világháborúban megúszta a bombázást. Jóval több baleset érte viszont a több mint hétszáz éves várat, például villámcsapás, rablótámadás és gyújtogatás, és végül építkezésekhez hordták el vörös tégláinak egy részét. Romosan is jól mutat a hegytetőn, és hogy a német romantika egyik szimbóluma, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ottjártunkkor is éppen titkos lánykérésre készült a kertjében egy fiatalember. Heidelberget állítólag Mark Twain is kedvelte, az itteni élményei és a Neckar folyón tett hajókirándulás inspirálta a Huckleberry Finn megírására.

Heildelberg várára és belvárosára a legszebb rálátást az Alte Brückéről kapjuk.


A folyóval párhuzamos, macskaköves óvárosi utca, az Untere Strasse hemzseg a diákokkal teli bároktól és a fiatalok pénztárcájához passzoló éttermektől. Ma már minden negyedik helyi lakos egyetemista ugyanis – Németország első egyetemét 1386-ban alapították meg a városban. Ez látszik is a környék hangulatán, annak ellenére, hogy a vele párhuzamos Hauptstrasszén, az ottani Váci utcában, tengernyi turista tolongott még ezen az őszi napon is.


A legtöbben az Alte Brücke lábánál tömörültek, és csak miután türelmesen kivártuk, hogy mindenki fotózzon, akkor láttuk, hogy nem is maga a 18. századi kőhíd az attrakció, hanem a híres-nevezetes, bronz majomszobor. A legenda szerint a majom azért fog a kezében tükröt, hogy emlékeztesse az embereket: egyikük sem jobb a másiknál. Láthatóan azonban senki sem veszi magára a célzást, hanem – járvány ide vagy oda – egymás kezét ellökdösve, buzgón simogatják a majom ujjait, mert a babona szerint így majd még visszatérnek a városba.


Chicago am Main
Frankfurt nemcsak Európa pénzügyi központja, de állítólag a legnagyobb heroinelosztója is – és ezzel helyben szembesültünk. A pályaudvar környéki utcákat valóban jobb elkerülni hétvégén késő este, mi rémisztőnek, de legalábbis bizarrnak találtuk, amikor például egy bódult, az őszi hideg ellenére félmeztelen férfi magánkívüli állapotban kergetett egy nőt, Ich liebe dich csatakiáltással. Ám annyira parányi a belváros, hogy elég két utcával odébb sétálni, máris az elegáns toronyházak sűrűjében találja magát az ember.

Egymás kezét ellökdösve, buzgón simogatják a majom ujjait, mert a babona szerint így majd még visszatérnek a városba.


A második világháború végére alig maradt ép ház a középkori óvárosban, ám az 50-es években helyreállították a templomokat és a viszonylag jó állapotú polgárházakat. A mostani felhőkarcoló-rengeteg első darabjai a 70-es években épültek meg, és Frankfurt azóta is kivétel a német városok közt a belváros sziluettjét meghatározó toronyházaival, amiből ma már csaknem ötven van – nincs még egy német város ennyi magas épülettel. És egyáltalán nem zavarják egymást a neogótikus homlokzatú, több száz éves házakkal.

Heidelberg óvárosa (Altstadt) az UNESCO Világörökség része.


Évekig vezette az európai felhőkarcoló-versenyt a Normann Foster-féle Commerzbank torony a maga 259 méterével, ám a kilátást és a sokféle épületet mindenképpen a Main Tower (a Majnáról nevezték el, nem Fő tornyot jelent, ahogy elsőre gondoltam) tetejéről érdemes megnézni, még ha fizetni is kell érte.


Az óváros központja a Römerberg tér, a folyóparthoz közel, itt is az látszik, hogy a foghíjtelkeket olyan ízlésesen építették be modern épületekkel, hogy tökéletes harmóniában vannak a középkori várost idéző favázas házakkal. És a nagyjából húsz frankfurti híd is legalább olyan változatos, mint a város épületei. Több közülük sétahíd, például az Eiserner Steg, tele lakatokkal, amiket a városban házasodó párok zártak rá a korlátra.


A Majna déli partján, a Múzeumparton (Museumsufer) egymást érik a múzeumok, de sajnos a járvány miatt nem mind volt nyitva. Noha tematikában is bő a választék, a képzőművészeti mellett például építészeti, kommunikációs, film- és iparművészeti múzeum közt. Az út túloldalán működik a helyi evezős egyesület, itt az evezősök a nyüzsgő nagyváros kellős közepén sportolhatnak. A folyónak ezen az oldalán bicikliút vezet, és több vízbe dobott bicajt láttunk. Arra jutottunk, talán közük van ahhoz, hogy Frankfurtban szabad a közterületeken alkoholt fogyasztani – ennek vasárnap reggel más nyomát is láttuk.


Frankfurtban nagyon szisztematikusan és ízlésesen kapcsolják össze az ipari területeket a belvárossal. A Westhafen (nyugati kikötő) területén, az egykori kikötőépületek helyén irodák, lakások, üzletek és éttermek épültek a 2000-es évek elején, keleten 2014-ben készült el az Európai Központi Bank új, csavart, dupla tornyos székháza.

A Römerberg, Frankfurt középkori főtere

A toronyházak sziluettje a Majna túlpartjáról


A 185 méter magas irodaház egybeépült a Grossmarkthalléval, az egykori nagybani piaccal, amelynek alagsorát használták 1941 és 1945 között a zsidó lakosság deportálásánál. A valahai gyülekezési helyen az ECB-beruházáskor emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak. A városnegyedet a folyóval összekötő gyalog- és kerékpárút mellett meghagyták a régi sínpárt és a váltóházat emlékeztetőül az elhurcolt zsidó nőkre, gyerekekre és férfiakra. Megmaradt a lépcsős gyaloghíd is, ahol a családtagok elköszönhettek egymástól, és ahonnan a kíváncsiskodók tétlenül szemlélték az eseményeket.