Print

A madzagot én sem tudom tolni

Fekete Emese
2020. szeptember 01. 19 perc olvasás

Tizenhét évesen, a denveri gimnázium nyolcszáz diáktársa előtt tartott első nyilvános beszéde alkalmával Willy Benkő csúnyán felsült. Ahogy ott állt a zsúfolásig megtelt terem színpadán és arra készült, hogy elmondja a diák­önkormányzati elnökválasztásra előre megírt és kívülről betanult hatásos kampánybeszédét, bekövetkezett minden szónok rettegett rémálma. Kiesett az első szó, amivel indítani akart, nem tudott megszólalni, két percig arra sem volt képes, hogy elővegye a zsebéből a papírt, amire a beszédét leírta. A jelenetet persze sokkal kínosabbnak érezte, mint amilyen valójában lehetett – végül csak elmondta (felolvasta), amit akart, és meg is nyerte vele a választást –, de addigi élete legnagyobb kudarcának élte meg.

Nem olyan start ez, ami után fényes üzleti retorikai karrierről álmodik az ember. Magyarországi, kelet-európai énünk ilyen helyzetekben olyasmi reakciókhoz szokott, minthogy „engedd el, fiam, majd más területen sokkal sikeresebb leszel”. De mivel az eset Amerikában történt, a „ha valamibe belebuksz, akkor állj fel, és addig csináld, amíg nem sikerül” hazájában, a folytatás is máshogy alakult. Éppen azon az úton indult el, ahol a legmélyebb gödörbe lépett, és több évtized elteltével mára nemcsak angolul, hanem magyarul is az egyik legkeresettebb beszédtrénerré vált, többszörös retorikaiskola-alapítóként harminc éve két nyelven gyakorolja és tanítja a szuggesztív nyilvános beszédet.


Szövegét már rég nem magolja be kívülről (másnak sem tanácsolja), de kezében egy elmaradhatatlan spirálfüzettel szorgosan jegyzeteli a gondolatokat, számítógépén vaskos történettárat épít, rengeteget olvas, és idézeteket raktároz, miközben szándékosan keresi a helyzeteket, ahol a beszédnek tényleg tétje van.

De kellett a magyar muszáj is: „Amerika nem biztos, hogy megadta volna, amit Magyarország igen, a kényszert, ami nem engedi, hogy az ember ellustuljon.”

Magyar a hardver, amerikai a szoftver
Benkő Vilmos fegyelmezett ember. Minden nap öt és fél hat között kel, első dolga, hogy sportcipőt húz, fut vagy sétál egy órát a szabadban. Utána megreggelizik, végigcsinál egy német és egy spanyol leckét a Duolingón, elolvas két-két fejezetet az Ó- és az Újszövetségből, meghallgat egy anyagot kedvenc alabamai lelkészétől, majd jöhet a munka. Húsz éve ez a napi rutinja, amihez hóban-fagyban-esőben egyformán tartja magát, akkor is legfeljebb a tempóból vett vissza, és szelídítette sétává a futást, amikor néhány éve kemoterápiával kezelték. Nem azért, mert minden egyes nap ugyanúgy vágyná a hajnali kilométereket, hanem azért, mert ha egyszer eldöntötte, akkor nem ad esélyt magának, hogy meggondolja magát, és nem teszi fel a kérdést, hogy aznap van-e hozzá kedve. Ha feltenné, akkor egy körülbelül 7300 napja tartó sorozatot kockáztatna, és borzasztóan érezné magát, ha megszakítaná. Ráadásul a hitelességét is csorbítaná.


Aki kicsit is jobban ismeri, azt mondja róla, ő a walk the talk megtestesítője. Olyasvalaki, aki nemcsak mondja, de teszi is, amiről beszél. Ha pedig egyik gyakran ismételt üzenete szerint pont a mozgás, a lendület, és az előre leásott cölöpök erejében rejlik a titok, akkor nem teheti meg, hogy ne úgy éljen, ahogy másnak szokta javasolni kritikus helyzetekben: „amíg imádkozol is, mozogjon a lábad”.


Hátrahagyott békéscsabai rokonsággal, 56-ban emigrált szülőkkel Vilmos és testvérei már Amerikában születtek, Colorado államban nőttek fel. Bölcsésznek készülő, de az egyetemet kényszerből elhagyó szülei nem voltak sem vállalkozó hajlamúak, sem különösebben rizikókedvelők. „Apám egyszer, egyetlen kockázatot vállalt, amikor mindent elölről kezdett Amerikában, de utána negyven évig ugyanabban a gumigyárban dolgozott” – mondja Vilmos, amikor egy budai kávézó teraszán beszélgetni kezdünk. Ő viszont már amerikai iskolában, amerikai attitűdök mentén, a sok selfmade man országában szocializálódott, és ha valaki azt mondja róla, hogy „nagyon amerikai” – márpedig az őt ismerők közül sokaknak ez az elsők között ugrik be róla –, az nem véletlen. Ő is úgy írja le magát: „Bennem a hardver magyar, a szoftver amerikai.”


1989-ben, a rendszerváltás évében ez nem volt rossz kombináció. Ma már ugyan nem bátorságnak, hanem naivitásnak tartja, hogy felszámolva addig felépített egzisztenciáját – lakást, jó állást és nyugodt életet Texasban –, Budapestre költözött, gondolván, három-négy évig itt él és vállalkozik majd, rövid időre kipróbálja magát az éppen demokráciát és kapitalizmust építő Magyarországon.


Harmincéves volt, jól beszélt magyarul, közgazdászdiplomája, némi amerikai üzleti tudása, magyar gyökerei voltak, és egy kissé idealizált képe az országról, de semmi beágyazottsága, tapasztalata és helyismerete. Így fordulhatott elő, hogy komolyan vette a 19. kerületi – akkor még – tanácselnök szóbeli ígéretét, miszerint megvehet egy szanálás alatt álló jókora kispesti telket (a mai Shopmark területét), és ott komolyabb ingatlanfejlesztésbe kezdhet.


Hogy nem volt jó ötlet egy pesti tanácselnök kézfogására új életet és új üzletet építeni, ez hamar kiderült. „Bocs”, mondta az illetékes, miután Vilmos már minden szálat elvágott Amerikában, és legfeljebb a nagy bokszmester, Mike Tyson empatikus gondolataival vigasztalódhatott, miszerint „mindenkinek van B terve mindaddig, amíg nem vágják pofán”. B terv helyett így jött kábé két hét lelki romba dőlés, majd bekapcsoltak az amerikai kódok: nem feladni, tovább lépni. De kellett hozzá a magyar muszáj is, így Vilmos ma már inkább hálás a leckének: „Amerika nem biztos, hogy megadta volna, amit Magyarország igen, a kényszert, ami nem engedi, hogy az ember ellustuljon.”

Sejthető, hogy a börtönben raboskodó nehézfiúk nem finomkodnak, ha nem jön be nekik a motivációs papolás.


A beszéd? egy drog
Van az a recept, hogy csinálj úgy, mintha minden rendben lenne, és akkor helyre is jönnek a dolgok – ilyesmit követett ő is. „Két hét önsajnálat után egy reggel megborotválkoztam, öltönyt vettem, felültem a 99-es buszra, és bementem a városba, mintha fontos munkám lenne. Semmi dolgom nem volt, csak sétálgattam és füleltem.” Angol beszédre, akkoriban itt élő, dolgozó expatek helyi problémáira, dilemmáira hegyezte a fülét, hátha lesz valami, amit pont ő tud megoldani legalább a nyelvismeretének köszönhetően.


Ehhez persze az is kellett, amit a „nagyon amerikai” mellett ma szintén megemlít mindenki, akivel Vilmosnak valaha dolga volt: nem nagyon létezik ember, akivel ne találná meg a hangot. Extra érzéke van a kapcsolatépítéshez, és ami még szerencsésebb, ma is úgy netvörköl, hogy közben kínosan ügyel rá, ne legyen a másik terhére.


„Ha valakitől tizenöt percet kérek, mondjuk, egy üzleti ötlet vázolására, akkor tíz perc után abbahagyom. Nem várom meg, hogy a másik elkezdje nézni az óráját” – mondja, holott már messze nem az az utcáról beeső, útját kereső idegen, sőt sokan direkt keresik a társaságát. Az eltervezett három-négy magyarországi év helyett ugyanis több mint harmincnál tart, és közben olyan üzleti sikersztorik fonódtak össze részben a nevével, mint az Euronet magyar és régiós ATM-hálózatának kiépítése, a Rózsakert egészségközpont felfejlesztése, több kisebb magyar technológiai startup mentorálása és legfőképpen a beszédtréneri vonal: retorikai iskolájának megalapítása és a világ talán legnagyobb nemzetközi kommunikációs és vezetőképző szervezetének meghonosítása.


Utóbbi az elmúlt évtizedekben úgy meggyökeresedett, hogy már rég Vilmostól függetlenül önjáró és folyton terebélyesedő hálózat körülbelül húsz magyarországi klubbal és legalább 500 itteni taggal. A szemükben ő „a” Vili, a hazai üzleti retorika úttörője, az ország egyik, ha nem a legkarizmatikusabb szónoka. Az üzleti szcénában legalábbis így tartják, nem véletlen, hogy amikor például Bolya Imre – maga is feketeöves előadó – Karizma című interjúkötetében 13 igazán inspiráló hazai rétort keresett, az első fejezeten, legelső alanyán nem sokat gondolkodott. „Sok előadónál mély a tartalom. Olyan is akad, akinek az előadásmódja erős. De kevesen vannak, akiknél ez a kettő egyszerre megvan, és mindehhez nagyon pozitív, nyitott gondolkodás is társul” – mondja Imre, miért Vilmost kérdezte elsőként a karizmáról.


90-ben, azon a bizonyos reggelen a 99-es buszon mindez még nagyon távolinak tűnt, Vilmos csupán a magyarországi megkapaszkodás halvány nyomait kutatta. Első körben ez az ingatlanpiacon látszott körvonalazódni: alapított egy ingatlanirodát, és elindított egy angol nyelvű hirdetési újságot. Ez volt a Resource, irodákra, logisztikai ingatlanokra fókuszált, és évekig a Budapest Business Journal mellékleteként jelent meg – már régen eladta, de még ma is a piacon van. Kicsivel később az amerikai alapítású és a térségben éppen szárnyait bontogató Euronet regionális igazgatója lett. Tíz éven át sokat tett ahhoz, hogy az apró startupból az első látványos régiós üzleti sikersztori és a világ egyik legnagyobb bankfüggetlen ATM-hálózatát működtető pénzügyi szolgáltatója legyen. A társaság 97-ben bevette a New York-i tőzsdét, a NASDAQ történetében először fordult elő, hogy kelet-közép-európai központú cég részvényeit vezették be. Ez később nemcsak elképesztő felfutást hozott a Euronet piaci értékét illetően (történetüket a 2017. októberi Forbesban írtuk meg), hanem azt is igazolta, hogy a világ ezen szegletéből is lehet sok (nagyon sok) pénzt keresni.


A következő állomás már az egészségipar volt, konkrétan az egyik legkorábbi alapítású hazai magánegészségügyi szolgáltató, a rózsadombi Rózsakert Medical Center. Résztulajdonosként itt ma is hozzáteszi kapcsolati tőkéjét az üzlet fejlesztéséhez, mint ahogy mellékesen angyalbefektetőként több kisebb startupot is mentorál. Az egyik egy femtech, női technológiai vállalkozás (a menstruációs fájdalmak enyhítésére szolgáló speciális szenzoros ruhát tervező Alpha Project), a másik egy fintech cég, a fizetések rugalmas kifizetését támogató Salarify. Mindkét csapatot segítette már beszédtréninggel, befektetői prezentációkra való felkészüléssel, és hozta össze megfelelő emberekkel, mindkét cégnél azt mondják, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy pitch-versenyt nyertek, kockázati tőkéhez jutottak, vagy akár potenciális amerikai partnereket ismertek meg.


Talán e két friss példa mutatja legjobban, hogyan húzza egymást kommunikáció és üzlet. „Vili nem olyan, aki egy eseményen behúzódik a sarokba, és szótlanul figyel. Bárkivel elbeszélget, mindenkivel megtalálja a hangot, emiatt és mert mindenki tudja róla, hogy nagyon szigorú az üzleti etikája, az egyik legkedvelhetőbb üzletember, aki aztán szívesen is mozgatja a kapcsolatrendszerét. Mindig tudja, kit érdemes megismernünk, és meg is teszi, hogy összeköt minket” – mondja Radák Bence, a Salarify alapítója. Ő szinte hetente kér tanácsot Vilmostól, és bár együttműködésük pro bono beszédtréninggel indult, ma már egyértelműen az üzleti célt szolgálja.
„Nincsenek éles határok – mondja Vilmos is, – a beszédek és a beszédtanítás inkább kiegészíti a vállalkozói munkát és nem fordítva. Jó szűrő arra, hogy befektetőként felmérjem, ki mennyire veszi komolyan a céljait, nekem meg személy szerint egy drog. Nem tudok beszédek nélkül élni, olyan eufóriát és bizsergést ad, amit más nem tud pótolni. De nem ebből próbálok megélni.”

Minden nap öt és fél hat között kel, első dolga, hogy sportcipőt húz, fut vagy sétál egy órát a szabadban. Utána megreggelizik, végigcsinál egy német és egy spanyol leckét a Duolingón, elolvas két-két fejezetet az Ó- és az Újszövetségből, meghallgat egy anyagot kedvenc alabamai lelkészétől, majd jöhet a munka.

Pirítósmesterek
Az egész spontánul indult. Euronetes kollégái közül még a 90-es években sokan küzdöttek gátlásokkal, amikor potenciális banki ügyfelek elé kellett kiállniuk. Vilmos felajánlotta segítségét, majd amikor mind többen kérték ki a tanácsát, úgy gondolta, hogy az, amit erre a célra Amerikában egyszer már kitaláltak, itthon is beválna. Toastmasters klubok lassan száz éve – 1924 óta – működnek a tengerentúlon, amióta egy kaliforniai tanár, Ralph C. Smedley egy márciusi vasárnapon összehívta a helyi közösség néhány tagját, hogy tartsanak beszédeket, és értékeljék egymást.


Az ötlet pillanatok alatt kinőtte Kaliforniát, majd Amerikát is, mára kiterjedt nemzetközi hálózat, és a világ talán legismertebb kommunikációs és vezetőfejlesztő szervezete lett. Saját retorikai programja van, közel 150 országban több mint 16 ezer klubja és több százezer tagja, akik nemcsak, hogy folyton gyakorolják a szuggesztív és karizmatikus jelenlétet, de évente egyszer globálisan is összemérik a tudásukat, hogy kiderüljön, ki a világon a legprofibb „toastie”.

Eddigi legfontosabb beszéde:
Az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) elnökeként a Parlamentben több mint 500 ember előtt. Milyen érzés volt? „Nagyon jó. Kifejezetten sokat készültem rá, és jól sikerült. A végén nem az a langyos golf taps volt.”

Kedvenc előadója:
Chris Hodges. Lehengerlő beszédein túl az alabamai lelkész arról híres, hogy kiválasztott maga mellé, és megbízott öt-hat embert azzal, hogy minden lépését figyeljék. Megosztotta velük a naptárát, csekkfüzetét, kinyitotta előttük az életét, és kérte őket, szóljanak, ha utat téveszt.

Kedvenc könyve:
The Slight Edge. Jeff Olson arról ír, hogy a siker a mindennapok apró lépéseinél dől el.

Kedvenc filmje:
Egy 1978-as romantikus musical, a Grease. Miért? „Mert ártatlan és szép.”

A téma, ami a legtöbbet foglal-koztatja:
A világűr, más bolygók meghódítása, Elon Musk álmai. Miért? „Hívő emberként sok mindenre nem tudom a választ, de az különösen érdekelne, hogy miért volt szükség ekkorra űrre, ennyi csillagra?”


Üzleti karrierje elején Vilmos is járt a dallasi klubba, sőt denveri gyerekkorában is tudott a szervezet létezéséről. „Minden héten egy este a papám is eljárt gyakorolni, miután a munkahelyén a fejéhez vágták, hogy vagy megtanul rendesen kommunikálni, vagy gond lesz.” Vilmos biztos benne, hogy apja utóbb hálás volt a kritikának, még ha akkor fájt is, enélkül nem biztos, hogy végül negyven éven át ugyanabban a gumigyárban maradhatott volna, és semmi esélye nem lett volna az előrelépésre.
A magyar hatóságoknak a 90-es években viszont ez egyrészt kínai volt, másrészt nem szerették az idegen hangzást, többször neki kellett rugaszkodni, hogy ne Pirítósmester néven jegyezzék be a nonprofit iskolát. Végül létrejöhetett a Budapest Toastmasters, az első magyarországi egység, majd azóta még vagy húsz, ahol bárki képezheti magát – akár egy életen át – a nyilvános beszédre, azzal az elsődleges céllal, hogy jobb vezetővé váljon.
A filozófia és a módszer nem bonyolult, a siker az inspiráló példákon, a hasznos visszajelzéseken, néhány technikai fogáson – a beszéd felépítésétől a szüneteken és hangsúlyozáson át a testtartásig – és leginkább a gyakorláson, kitartáson múlik. Vilmos azt állítja (ma már nem aktív Toastmasters-tanárként, de gyakori vendég­előadóként), hogy senki sem születik remek rétornak, ellenben, aki nem teszi bele az energiát, abból ő sem tud szónokot faragni. „A madzagot én sem tudom tolni” – mondja.
Öt évvel ezelőtt viszont emelte a tétet, és megalapította retorikai iskoláját, a Speak Academyt, amit a legtöbben azért keresnek fel, hogy személyesen tőle tanulhassanak. „Ez egyébként probléma, én nem vagyok skálázható” – mondatja vele az üzleti énje. Ez az iskola az igazán elhivatottaknak szól, akik két-három intenzív hónap alatt a nulláról akár TED-szintű beszédekig juthatnak. Hogy ez nem retorikai túlzás, arra több példát is hoznak a volt tanítványok.


Szabó-Jilek Nóra például azután jelentkezett tréningre, hogy végighallgatta egy előző kurzust záró díszvacsorán egy amúgy komoly dadogással küzdő férfi hibátlan záróbeszédét. Más alkalommal egy kilencéves kislány szavait itta tátott szájjal a bálteremnyi felnőtt. Ő a hajléktalanokról beszélt, a maga szintjén, személyes élményekkel, hitelesen és érzékenyen, konkrétan például arról, hogy miért vásárolnak péntekenként az anyukájával mindig plusz egy kakaós csigát hazafelé (hogy az egyiket odaadhassák a bolt mellett élő hajléktalannak).


„Kilencévesen túl fiatal volt, hogy egyedül jöjjön a képzésre, rollerrel kísérték a szülei, de ahhoz nem volt túl fiatal, hogy 180 ember előtt színpadról nyolcperces beszédet mondjon egyedül, és elkápráztassa a hallgatóságot” – mondja eddigi legfiatalabb tanítványáról Vilmos. Helena Niddam ma 14 éves, azt mondja, nagyon pozitív élmény volt az öt évvel ezelőtti tízhetes kurzus, ahol csupa jóval idősebb között kellett helytállnia. „Előtte is szerettem szónokolni a szüleim vagy más ismerősök előtt, de ettől újabb megerősítést, ösztönzést kaptam, és ezt azóta az iskolában is érzem. Sokszor kell prezentálnunk, és másoknak is tudok segíteni.”


Átütő beszéd egyenlő önbizalom, Vilmos szerint idáig egyszerűsíthető a képlet. Neki sem volt mindig elég önbizalma, főleg, ha magyarul kellett megszólalnia, de az utóbbi húsz évben már magyarul is bármikor kiáll, és közben szándékosan kerüli a rutinmunkát. Lénárt Viktor evangélikus lelkész gyülekezetéhez néhány éve csatlakozott, havonta tart prédikációt (nem lelkész, de igét hirdethet), ez például különösen motiválja. „Nagyon kell rá készülni, utána kell olvasni, szenvedni kell vele, és a templomban nincs sok lehetőséged rossz beszédet tartani, mert azt érezni, ha csak kötelességből jönnek a hívek.”


A legizzasztóbb azonban az lehetett, amikor néhány évvel ezelőtt bekopogtatott a Tököli fegyház ajtaján, hogy lecsúszott fiatalkorúakat rázzon fel. Sejthető, hogy a börtönben raboskodó nehézfiúk nem finomkodnak, ha nem jön be nekik a motivációs papolás, de semmi inzultus nem történt. A börtönretorikai program néhány hétig eltartott, később a Kozma utcában is folytatódott, és már több tanítványának is gyakorlóterepévé vált.


Most egy ideje az a nagy álma, hogy 18–22 éves fiataloknak indítson új iskolát, önbizalomnövelő retorikai képzést. „Ha valaki megtanulja magát rendesen kifejezni, az óriási hatással van az élet minden területére” – mondja körülbelül ezer tanítvánnyal és harminc évvel a háta mögött. Ma már ő is korábban kezdené, és ezen a téren még szívesen alkotna maradandót.