Print

A bizonytalanság szüli az anyagiasságot

Galambos Márton
2021. november 29. 11 perc olvasás

„Szétidegelnek, én meg aztán otthon az asszonyon verem le!” Egy férfi telefonbeszélgetéséből kaptam el ezt a mondatot a villamoson múltkor. Az utasoknak szemük sem rebbent, mintha megszoktuk volna, hogy mások körülöttünk mindig feszültek. Miből ered ez a frusztráció?
Ennek egyéni és kollektív gyökerei vannak. Ha a kollektív okokra gondolunk, Magyarország centrális elhelyezkedése egészen biztosan szerepet játszik ebben, hiszen évszázadok óta nagyhatalmak szorításában élünk, hol egyikkel, hol másikkal kellett megtalálni a hangot. Ide is, oda is mosolyogni kellett, ez volt a túlélés záloga, de ez a lavírozás sok feszültséggel is jár.

Ezek szerint fentről lefelé kezdik frusztrálni inkább az embereket, és nem egyéni szintről indul?
A nagy történelmi mozgások biztosan hatnak az egyénre. Ha csak a 20. század eseményeit nézzük, mást sem látunk, mint gyorsan cserélődő diktatúrákat és egymásra halmozódó súlyos veszteségeket. Ez óriási stressz az egyénnek, a stressz növekedésével pedig romlik társas kapcsolataink minősége.

Aki feszült, aki az életéért, a biztonságáért aggódik, az nem tud a másik emberre hangolódni. A gyerekére sem. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem kapták meg az egészséges és harmonikus személyiségfejlődésükhöz szükséges feltételeket. A szülő traumája így adódik át a gyerekének is.

Ezt a szakadatlan történelmi bizonytalanság szüli?
A történelmi bizonytalanságból egyéni bizonytalanság lesz. Bennünk ez szinte kódolva van.

Ezt a 20. században értem is, de mára lett volna esélyünk megnyugodni. Mit tanácsolnál egy döntéshozónak, min kellene változtatni társadalmi szinten, hogy jobban éljünk?
Nem szeretnék egy döntéshozónak tanácsot adni, mert régen rossz, ha ezt egyvalaki kezébe akarjuk adni. Egyébként pedig úgy kellene átalakítani a társadalom teljes működését, az intézményrendszereit, hogy figyelembe vegyük az egyén mentális állapotát. Traumatudatos társadalomra lenne szükség, amiben tisztában vagyunk azzal, hogy mennyi sérülést hordozunk, és közösségi szinten figyelünk rá, hogy ne tetézzük tovább. Emberségesebb intézményrendszerre lenne szükség, amiben az egyén nem vész el egy nagy humán masszában, hanem figyelnek rá. Ma nem ez a helyzet. Életünk nulladik percétől traumatizálódunk.

Voltak pozitív példák, jó lehetőségek, amikkel nem éltünk?
A rendszerváltáskor csodálatos lehetőségünk volt. Ehhez képest ma lesújtó a magyarok mentális állapota, rengeteg reménység veszett el. Pedig jó lenne olyan társadalomban élni, ahol az egyéni érdekek nem írhatják felül a csoportérdeket.

Politikusok és rendszerek jönnek-mennek, de az életünk akár 1990 óta is összehasonlíthatatlanul megváltozott. Itt a közösségi média, az állandó online jelenlét, a felgyorsult életvitel. Mintha magunknak teremtenénk olyan körülményeket, amikben végül inkább rosszul érezzük magunkat.
Agykérgünk csodákra képes – hihetetlen dolgokat tud kitalálni. Az önmérséklése viszont – ami ahhoz kellene, hogy okosan használja, amit feltalált – sajnos hiányzik. A fékek még nem működnek. Ehhez érzelmi érettségre lenne szükség.

Ugyanennyire magad alatt lennél, ha nem görgetted volna a Facebookod?

Szóval csak nem tanultuk meg kezelni, amit létrehoztunk, de idővel belenövünk?
Érzelmileg érett szülők, felnőttek és nevelők nélkül, akik maguk is képesek szabályozni az impulzusaikat és a másik nézőpontjára is érzékenyek, nehezen fog menni. Végzetesen rivalizáló társadalomban élünk. Ennek megvan az oka: a traumák hatására kötődéseink megsérülnek, bizonytalanná válnak, a bizonytalan kötődés pedig a humán értékeink háttérbe szorulásához vezet.

A bizonytalan kötődésből szinte egyenes út vezet az anyagiasság felé. Most ennek az eredményét látjuk. Egy 2013-as kutatás eredménye szerint a magyarok hetven százaléka bizonytalanul kötődik. Nem találja helyét a világban, és nem bízik meg másokban, ezért az emberi kapcsolatok felől az anyagi értékek felé fordul.

De nem magától teszi. Minden arra sarkallja a környezetében, hogy többet fogyasszon.
Persze, a nagy cégek rájátszanak erre. Így tesznek minket fogyasztó robotokká.

Minden gondot megfejelt, hogy majdnem két éve hozzánk is elért a koronavírus-járvány?
A hab volt a tortán. Nagyon rossz mentális állapotban találta meg a társadalmat. Ezért kezdtem el az élő bejelentkezéseket a lezárások elején nagyjából másfél hónapig minden este. Azóta igazolódott, amit akkor gondoltam: hogy az egész krízis nagyon sokakban traumává fog növekedni.

Mit gondolsz, ha évtizedek múlva valaki megírja az Örökölt sors 2-t, mi lesz a legjellemzőbb trauma, amit ezekből az évekből visznek tovább sokan?
Addigra remélem, már nem ezt írják, hanem sok újdonságot találnak. (Nevet.) Minden krízisből vezet felfelé és lefelé is út. Észbe kaphatunk, és rájöhetünk, hogy mik a fontos értékek. Nincs mese: az emberiség megmaradását a humán értékek segítették. Egymás segítése, az együtt töltött minőségi idő, a lekapcsolódás a nagy, nyomasztó rendszerekről, például a közösségi médiáról. Nagyon izgalmas, hogy már a covid előtt is voltak kutatások arról, hogy hogyan élhető túl a másik nagy válságunk, a klímakatasztrófa. Rendre arra jutottak, hogy a megoldás a kis közösségekben rejlik: összefogás, közös gazdálkodás. Tehát vissza kell nyúlnunk a gyökerekhez, és valódi élő közösségeket kell kialakítani.



A közösségi működésünk most valóban hagy kívánnivalót maga után, és a társadalmi kérdéseinkben is sokszor tabusítunk, elhallgatunk. Jól mutatta ezt a közelmúltban a Kerekmese egyik videójának botránya és Wahorn András pedofilmentegető kiszólása. A zsigeri reakció az volt, hogy akkor inkább szóba se álljunk velük, holott lett volna mit róluk megbeszélni. Miért nem vagyunk képesek megbeszélni ezeknél akár kevésbé fontos ügyeket?
Egy polarizált társadalom nagyon indulatvezérelt, és nem működnek benne a fékek. Ez egyébként az idegrendszeri éretlenség jele. Könnyen felkorbácsolódnak az indulatok, és nem látjuk az árnyalatokat, nem tudunk a másik nézőpontjába, ha tetszik, a sorsába belegondolni. Wahorn András esetében például nem látjuk és nem halljuk meg, hogy ő is abúzus áldozata volt. Kontextusba kell helyezni, milyen tapasztalatok, félelmek, elfojtások után jutott oda, hogy ilyet mond. Én a párbeszédben hiszek.


A közéleti ügyeknél hétköznapibb dolgokat is tabusítunk. A Szabad akaratban azt írod, sokan még a szexnél is nagyobb tabuként kezelik a pénzügyeket. Miért?
Rengeteg szégyen és irigység tapad a pénzhez. Szégyenkezem amiatt, amim nincs, közben irigykedem a másikra azért, amije van. A hierarchikus társadalmi rendszerek így működnek. Öntudatlanul is mérjük magunkat másokhoz, és szorongunk, ha azt érezzük, hogy alulmaradunk. A modern társadalom pedig folyton mozgósítja ezeket a félelmeket. És vissza is tértünk a traumához, ami lerombolja a biztonság érzését, emiatt kiélesedik a figyelmed a veszélyekre, érzékenyebb leszel a státuszkülönbségekre, csökkenteni szeretnéd őket, így egyre többet fogyasztasz.

Viszont – erről is írsz – a hagyományos fogódzók, mint a család vagy a vallás egyre képlékenyebben vannak jelen az életünkben. Miért ne lehetne, hogy a pénz vagy a vagyon valahogy átveszi a helyüket?
A pénz még sohasem tudott emberi kapcsolatokat pótolni. Akik a pénzt teszik meg fő célkitűzésüknek, előbb-utóbb keserűen tapasztalják, hogy hiába szereztek sokat, valójában kiüresedett az életük. A pénz egy eszköz, meg kell találnunk a helyét, de semmiképp sem lehet az életünk fókuszában. Ha az életük vége felé járó idős embereket megkérdezel, mi volt igazán fontos, nem azt mondják, hogy a pénz, hanem az, amit a kapcsolataikban megéltek.

Mi akkor a megoldás?
Tudatosabbnak kell lennünk, és nem kell félni szembemenni a fősodorral. Ha valaki rosszul érzi magát, és úgy gondolja, komoly hiányai vannak, érdemes feltenni a kérdést: akkor is ugyanennyire magad alatt lennél, ha nem görgetted volna a Facebookod? Újra és újra számot kell vetnünk magunkkal, és fel kell tenni magunknak a kérdést, honnan jöttünk, merre tartunk, és biztosan jó-e az irány.

Az én esetemben például a karrierváltás is egy ilyen számvetés eredménye volt. Rájöttem, hogy azon a helyen, ahol voltam, nem tudok önazonosan létezni. Sokak életéből ez az autentikusság hiányzik. Ha valamiért irigykednek rám, akkor talán éppen ez az autentikusság.

Wahorn András esetében nem halljuk meg, hogy ő is abúzus áldozata volt.

Bármikor lehet váltani, de az is tapasztalat, hogy – főleg – a fiatalokat a sok lehetőség is agyonnyomja.
Pontosan. Ha csak a párkapcsolatokat nézzük, sohasem volt ennyi potenciális partner ilyen könnyen elérhető. Egyes kutatások viszont azt mutatják, hogy a választási lehetőségek növekedése gyorsan bizonytalanságba csap át, ami csökkenti az elköteleződést. Mi van, ha mással, máshol jobb lenne, kérdezzük magunktól, és már csak fél szívvel vagyunk benne a kapcsolatban.
A modern párkapcsolatra egyetlen szabály érvényes: hogy lecserélhető. Recseg-ropog a házasság intézménye is, hisz sohasem volt ilyen könnyű kiszállni belőle.

Bent maradni meg nehéz.
Ez pontosan így van. Több erő mozgat kifelé, mint amennyi a problémák, nehézségek megoldásában segít. Persze nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, amikor még érdemes dolgozni egy kapcsolaton, és amikor minden erőfeszítés ellenére inkább menni érdemes.

A Szabad akaratot abban a szellemben írtad, hogy jó fogódzó legyen mindahhoz, amiről beszéltünk?
Nem biztos, hogy fogódzó lesz. Talán meg lehet belőle érteni, hogy mindannyian úton vagyunk, és hogy a leegyszerűsítő válaszok helyett sokkal jobb, ha elgondolkodtató kérdéseket kapunk. A könyvben azért hosszabbak a történetek, hogy az olvasó lássa: az ember lassan formálódik.
Ezért időt kell adni magunknak a változáshoz. A leírt történetekben is azt próbálom közvetíteni, hogy próbáljuk meg elfogadni a magunk és a többiek ambivalenciáit. Kezdjünk már el egy kicsit középen mozogni egy polarizálódó társadalomban.