Oroszország ukrajnai háborúja, majd az Egyesült Államok egyre agresszívebb külpolitikai fordulatai után sokan úgy érzik, hogy a korábbi status quo világa megbomlott. Emiatt a tajvani invázió kérdése egyre gyakrabban merül fel befektetői körökben. Tajvan ugyanakkor nem Ukrajna. A sziget természetes erődítmény, egy invázió minden résztvevő számára rendkívüli gazdasági és katonai kockázatokkal járna. Éppen ezért Kínának a legnagyobb győzelem valószínűleg nem egy véres katonai konfliktus lenne, hanem az, ha idővel úgy tudná maga felé billenteni az erőviszonyokat, hogy közben elmarad a háború.
Tunkli Dániel, az Accorde befektetési igazgatójának írása.
A kérdés megértéséhez érdemes kínai perspektívából kiindulni. Fordítsuk meg a térképet, és tegyük fel a kérdést: miért tekint Peking Tajvanra saját területeként, és miért ennyire fontos számára a sziget?
Kép forrása: ESRI
Az elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozó
Tajvan Kína számára messze nemcsak a chipgyártás miatt fontos, földrajzi helyzete önmagában is stratégiai jelentőségű. A First Island Chain néven ismert kelet-ázsiai szigetlánc Japántól Tajvanon át egészen a Fülöp-szigetekig húzódik. Ez a lánc jelenti Kína kijáratát a Csendes-óceánra, amelyen keresztül kereskedelmének és energiaimportjának jelentős része halad.
Douglas MacArthur amerikai tábornok már 1950-ben úgy fogalmazott, hogy Tajvan „elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozó és tengeralattjáró-bázis”. A mondat ma is pontosan leírja a sziget szerepét.
A térségben amerikai katonai jelenlét húzódik végig. Japánban állomásozik a hetedik flotta, Dél-Koreában több tízezer amerikai katona szolgál, a Fülöp-szigeteken pedig az utóbbi években újra növekedni kezdett az amerikai jelenlét. Kínai szemszögből nézve Tajvan nem egyszerűen egy különálló sziget, hanem egy stratégiai szűkület közepén elhelyezkedő geopolitikai csomópont.
Az ópium tovagyűrűző hatása
A tajvani kérdés nem érthető meg pusztán katonai vagy kereskedelmi szempontból. Legalább ennyire fontos a történelmi háttér. Kínában az ópiumháborúk a külföldi beavatkozás és a nemzeti megaláztatás korszakának szimbólumává váltak, és máig mélyen meghatározzák az ország stratégiai gondolkodását.
A XVIII. század végén a kínai birodalom a világ egyik legerősebb gazdasága volt, és kevéssé szorult rá az európai kereskedelemre. A brit birodalom viszont egyre nagyobb mennyiségben importált teát, porcelánt és selymet Kínából, miközben a kínaiak alig vásároltak brit árukat. Az ebből kialakuló kereskedelmi egyensúlytalanságot végül az indiai ópium exportjával próbálták ellensúlyozni a britek.
Az ópiumcsempészet gyorsan tömeges méreteket öltött. Miután a kínai császár keményebben próbált fellépni ellene, Nagy-Britannia katonailag avatkozott be. Az első és második ópiumháború végül számos kínai kikötő megnyitásához, területvesztéshez és külföldi befolyás növekedéséhez vezetett.
A következő évszázad Kína számára káoszt, megszállásokat és polgárháborút hozott. A kommunisták Mao vezetésével kerültek ki győztesen a polgárháborúból, míg a nacionalisták Tajvanra húzódtak vissza. A mai konfliktus történelmi gyökere valójában itt keresendő.
Kína modern stratégiai gondolkodását máig erősen meghatározza az a törekvés, hogy az ország soha többé ne váljon kiszolgáltatottá külső hatalmaknak.
A globalizáció legnagyobb nyertese
Az elmúlt évtizedekben Kína a globalizáció egyik legnagyobb nyertese lett. A nyugati vállalatok tömegesen szervezték ki termelésüket az olcsó munkaerőt, olcsó energiát és kedvező szabályozási környezetet kínáló országba.
Peking azonban az ópiumháborúk tapasztalataiból tanulva nem engedte teljesen szabadon a folyamatot. A stratégiai iparágakban ragaszkodott a vegyesvállalatokhoz és a technológiai transzferhez, így a nyugati cégek sok esetben saját későbbi versenytársaikat segítették felépíteni. Az eredmény látványos lett.
Míg az 1980-as években Kína a globális exportnak nagyjából 2 százalékát adta, ma már a világkereskedelem közel 15 százaléka kötődik hozzá.
Ez azonban egyben korlátot is jelent. Egy Tajvan körüli háború nemcsak katonai konfliktus lenne, hanem súlyos gazdasági öncsonkítás Kína számára. Az exportvezérelt modell stabilitásának fontossága felértékelődött az ingatlanpiaci buborék tetőzése óta, így alapvető érdek Peking számára, hogy a belső fogyasztás felpörgetése mellett stabilan tartsák az exportot. Ez a korlát lassan erodálódhat, ha a világ egyre nagyobb része próbálja csökkenteni kínai kitettségét.
Amerika csökkenteni szeretné Tajvan jelentőségét
Az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai célja ma az, hogy mérsékelje a Tajvantól való technológiai függését. A 2022-es CHIPS Act jelentős állami támogatással próbálja visszaépíteni az amerikai félvezetőgyártást. Az elmúlt évtizedekben az amerikai részesedés a globális chipgyártásból drasztikusan visszaesett, miközben Tajvan és Dél-Korea dominánssá vált az advanced logic chipek piacán.
A kilencvenes évek elején az amerikai termelés 37 százalék volt, ami a CHIPS Act bejelentésig 10 százalékra csökkent. A belföldi gyártás erősítése és az ellátási lánc hazahozatalának szándéka elindult, de jelenleg inkább a bejelentésekből és előrejelzésekből látható.
Érdemes fellapozni a Semiconductor Industry Association és a BCG közös elemzését, ami szerint 2032-ra triplázódni fog az amerikai gyártókapacitás, a 646 milliárd dolláros beruházási bummnak köszönhetően. Más kontextusban nézve, ez a beruházás a vizsgált tízéves távon a teljes globális beruházásnak a 28 százalékát tenné ki, míg a CHIPS Act előtt ez az arány 9 százalék volt. Ennél talán fontosabb megállapításuk, hogy melyik kategóriában honnan hova fog emelkedni ez az arány a vizsgált időtávon, ezt láthatjuk az ábrán.
Amit érdemes kiemelni, hogy az advanced logic – vagyis a 10 nm-nél kisebb félvezetők – terén tervezik a legnagyobb piacszerzést, nulláról 28 százalékra igyekeznek növekedni 2032-re. Egyrészt racionális a nagyobb hozzáadott értéket képző szegmensben erősíteni, de fontos látni, hogy ez pont az a terület, ahol Tajvannak és Dél-Koreának domináns a piaci részesedése.
A paradoxon az, hogy Tajvan stratégiai jelentőségének egyik alapja éppen ez a technológiai függőség.
Minél sikeresebben építi vissza Amerika saját kapacitásait, annál kevésbé válik létfontosságúvá Tajvan a nyugati gazdaság számára. Peking számára ez hosszú távon kedvező folyamat.
Kína hosszú távú stratégiája
William Burns volt CIA-igazgató szerint Hszi Csin-ping 2027-re szeretné elérni, hogy a kínai hadsereg készen álljon egy Tajvan elleni invázióra. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy Kína valóban inváziót vagy tengeri blokádot akar indítani.
Peking hosszú távú stratégiában gondolkodik. Ennek része a katonai képességek fejlesztése, de legalább ennyire fontos a gazdasági és diplomáciai befolyás növelése. Kína számára az idő jelenleg inkább szövetségesnek tűnik, mint ellenségnek.
A térségben sok ország egyre bizonytalanabbul tekint az Egyesült Államokra, miközben Kína stabil gazdasági partnerként és finanszírozóként próbál megjelenni. Ez különösen fontos lehet Délkelet-Ázsiában, ahol több állam egyszerre próbál lavírozni Washington és Peking között. Látványos példa erre, hogy amikor az iráni konfliktus okozta energiaválság elérte Indonéziát és a Fülöp-szigeteket, Kínától kértek segítséget.
Tajvan nem lesz egy újabb Hongkong. A britek Hongkong esetében csak későn szembesültek azzal, hogy a kritikus infrastruktúra jelentős része már kínai befolyás alá került, mire 1997-ben lejárt a New Territories százéves bérleti szerződése. Tajvanon egészen más folyamat zajlik, a társadalmi identitás az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult, a lakosság többsége (62 százalék) ma már elsősorban tajvaniként tekint magára.
Ennek ellenére sem az egyesülés, sem a formális függetlenség támogatottsága nem domináns. A közvélemény-kutatások szerint a társadalom többsége a status quo hosszú távú fenntartását támogatja.
Ez az a szürke zóna, amelyben Peking hosszú távon mozogni próbál. Tajvan jövőjét valószínűleg az dönti el, hogyan változik az erőviszony Kína, az Egyesült Államok és maga Tajvan között a következő évtizedben.
Két eseményt mindenképpen érdemes nyomom követni: egyik az idén több alkalommal megrendezésre kerülő Trump-Hszi-találkozó. Másik, a tajvani ellenzék, a KMT elnökének kínabarát gesztusai, mint mikor áprilisban Kínába utazott, hogy Hszi elnökkel találkozzon. Ez a próbálkozás, amire egy évtizede nem volt precedens, lehet pont a tajvani választók status quo fenntartása iránti igényét igyekszik kiszolgálni.
Peking számára az lehet a legnagyobb győzelem, amelyhez végül nem kell megütközni.
Tunkli Dániel,
az Accorde Alapkezelő befektetési igazgatója (Concorde Csoport), 30/30 alumni
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
