Háború, infláció, energiaválság, ellátás láncok zavara – minden, ami korábban kiszámítható volt a piacon, rendkívül változékony lett. Hova tegye ilyenkor a pénzét az egyszeri kisbefektető? Tippek és trükkök, az egyik legnagyobb magyar kisbefektetőtől, Korányi G. Tamástól.
Forbes Money Summit 2023
Korányi G. Tamás legendás kisbefektető is ott lesz a Forbes Money Summit-on október 19-én.
Részletes program itt!
Néhány évtizedes személyes tapasztalat, hogy az igazi tőkepiaci viharokra nem túl gyakran, talán évtizedenként kerül sor. 1987, 1998, 2008, 2020, ám a covid-válságból alig lábaltunk ki, jött az újabb, a 2022-es. Háború, energia- és élelem-válság, recessziós félelmek, és infláció, amelyeket a magyar piacon még tetéz a brüsszeli vita, és a forint ezzel járó vesszőfutása.
Naponta jelennek meg a sajtóban egyre vészjóslóbb jövendölések a legkülönbözőbb guruktól, a szalagcímek minden eddiginél nagyobb tőzsdei válsággal riogatnak. Szerkesztői pályámból persze magam is tudom, hogy ez nem is lehet másként, az olvasók ingerküszöbe nő, és különben is: ha nem jön be a vészjóslás, senki sem fogja számonkérni (legfeljebb néhány csalódott shortos).
A gödör alját persze csak utólag látjuk, és hiába követik a nagy eséseket korrekciók,
igazán bonyolult világpolitikai helyzetben nem annyira a chartok, inkább a valós tények, hírek mozgatják az árgörbéket.
Ilyenkor tér el alapvetően egymástól a spekuláns és a befektető útja. A spekuláns a hangulattól függően akár napon belül is válthat longról short pozícióra, és ha nincs világos elképzelése a következő napok, hetek folyamatairól, nyugodtan lezárhatja valamennyi pozícióját és pénzben ülhet. Néhány napos, hetes távon nem bántja az infláció, legfeljebb arra kell ügyelnie, hogy milyen devizában ücsörög éppen.
Hogy gondolkodjon a befektető?
A befektető – akikből azért minden piacon nagyságrendekkel van több, mint napi játékos spekulánsból, legalábbis a magánszemélyek között – viszont nincs könnyű helyzetben. Persze, záporoznak rá a jó tanácsok: dobja el a fix kamatozású eszközöket, vegyen változó kötvényt, kerülje a kockázatot, óvakodjon a felülértékelt energetikai papíroktól, az autóipartól, a fogyasztási cikkek gyártóitól vagy a kiskereskedelmi cégektől, infláció közepette ne tartson aranyat, nyersanyag-pozíciót (vagy éppen ellenkezőleg), diverzifikáljon országok és ágazatok között és így tovább.
De ezek többségével nemigen tud mit kezdeni.
Ha mindet megfogadná, hetente rendezhetné át a teljes portfólióját, és akkor a jutalékok, díjak, esetleg adók még többet vinnének el, mint az ármozgások.
Ne felejtsük, hogy például a magyar piacon az intézmények 0,03-0,06 százalékos díjjal kereskednek, a magánbefektetők viszont 0,2-0,8 százalékkal, és most jön a minden vételre kivetett 0,3 százalékos tranzakciós illeték, amelyet a brókerházak aligha fognak szó nélkül, saját eredményük terhére lenyelni.
A diverzifikációhoz pedig eleve komolyabb portfólió-méret kell, ha túl kicsik a tételek, nagyobb a jutalék, nem is beszélve arról, hogy 30-40-féle részvényre, kötvényre figyelni már kemény feladat. Persze, szórakoztató is, leginkább a magamfajta, más tevékenységtől már visszavonult, idővel bőven rendelkező befektetőnek.
Korányi G. Tamás a tőzsdetörténeti gyűjteménye pár darabjával. Fotó: Orbital Strangers.
Aki persze éppen egy pénzhegyen ül, szabadon választhat, kedvére állíthatja össze az adott pillanatban optimálisnak érzett portfóliót. Felteheti magának a szokásos kérdéseket: részvény vagy kötvény, forint vagy deviza, ezen belül euró vagy dollár? Irigylésre méltó helyzet a legtöbb olyan befektető számára, aki esetleg évtizedek óta építget magának egy stabil portfóliót, amelyben a folyamatos jövedelemtermelés és a hosszútávú értéknövekedés szempontjai is érvényesülnek.
A többség azonban legfeljebb a folyó megtakarításainál dönthet egészen szabadon, pénze többségénél csak az átrendezés jöhet szóba.
Az viszont gyorsan, mivel az évtizedek óta nem tapasztalt infláció alaposan erodálja a befektetések értékét, nincs az a korábban biztosnak tűnő osztalékpapír, biztos kilátásokkal kecsegtető kötvény, amelynek hozama ezt tudná ellensúlyozni.
Jók a kalandos államkötvények?
A portfóliónk melyik elemét változtassuk meg leghamarabb? Nincs biztos recept, és is legfeljebb saját dilemmáimat tudom megosztani az olvasóval. Évtizedek óta a magyar piacon mozgok, befektetéseim zöme forintalapú. A korábbi, szuper-állampapírnak hívott MÁP Plusz állampapírt (4,95 százalékos hozam) már egy ideje átváltottam az inflációkövető Prémium Magyar Állampapírra, ám a valódi infláció-követés csak az egyéves, 6,6 százalékot hozó türelmi időszak után indul be. Az átmeneti pénzösszegek elhelyezésére újra jó lehet a jó öreg diszkont kincstárjegy, már 3 hónapra is elérhető a 10 százalékos hozam.
A hozamvadászat jegyében a külföldi kötvények közül vettem dollárban denominált angolai és tunéziai államkötvényt, 12, illetve 24 százalékos hozammal, ám – főként az utóbbinál – azért távolról sem elhanyagolható az államcsőd kockázata. A kalandosabb államkötvény-befektetésekhez viszonylag nagyobb portfólió kell, nem érdemes a teljes portfólió 2-5 százalékánál többet kockáztatni. Ugyanakkor a „biztosnak tűnő” devizás kötények hozama még ma sem haladja meg az 5 százalékot (esetleg ausztrál dollárban a 6,5-öt).
Még nagyobb dilemma, hogy mit csináljunk azokkal a portfólió-elemekkel, amelyekről azt gondoljuk, hosszútávon – ha „helyreáll a világ rendje” – továbbra is vonzóak, csak éppen most már nem vennénk meg őket.
Mik a kedvenc magyar papírok?
Hogy a kedvenc magyar papírjaimnál maradjak: nem szívesen szállnék ki 8500 forinton az OTP-ből (már beárazódott a különadó, az orosz és ukrán leánybank veszteségei, de a szlovén akvizíció még nem), 7700-nál a Richterből (a Vraylar-pénz dollárban érkezik, az orosz piac sem esett vissza, hosszú távon ígéretesek a kutatások).
A fukar osztalékpolitikájáról ismert Magyar Telekom annyira alulértékelt, hogy – főleg a Vodafone-deal csaknem háromszoros árazásának fényében – sajnálnám most eladni, a Duna House, Auto Wallis és az Alteo esetén az utóbbi egy év akvizíciói, a Masterplastnál a beruházások éppen most készülnek termőre fordulni, a Duna House esetében ráadásul egy méretes rendkívüli osztalék sem kizárt. Néhány papírnál (4iG, Állami Nyomda, Nap Nyrt.) a likviditás hiánya is határt szab a gyors ki-be szállásnak:
ezekből, ha egyszer felszámolok egy pozíciót, szinte biztos, hogy nem akkor szállok komolyabb tétellel vissza, amikor én szeretném.
A magyar részvények jelentős része az utóbbi években már többé-kevésbé kiszámítható osztalékpolitikát követ, lehet tudni, kik azok, akik fizetnek, és kik, akik a növekedésre hivatkozva nem. Befektetőként az előbbieket persze jobban szeretem.
És mi a biztos recept?
Az első csoportnál korábban fontos szempont volt, hogy az osztalék legalább az inflációt hozza,
ám erre – sőt, az osztalék felére sem – jövőre gyakorlatilag egyetlen magyar részvénynél sincs esély.
Ráadásul hiába „jön jól” az infláció bizonyos ágazatoknak, Európa-szerte terjedő gyakorlat a pénzügyi vagy energetikai extraprofit kiszámíthatatlan mértékű megadóztatása, amiben a magyar kormány kifejezetten innovatív. Így nem valószínű, hogy a Mol 300 forintos osztalékrekordja jövőre megismétlődik, ez meg is látszik az olajpapír árfolyamán.
Nincs igazán jó recept, a profi alapkezelők teljesítményén is látszik, hogy 2022 nem lesz igazán jó évük. Ilyenkor fontos igazán a befektetői erények közül a türelem és a mértékletesség. Nem a piacot kell megvernünk, fontosabb talán egy jól felépített portfólió megőrzése, átmentése a jobb időkre. Bízhatunk abban, hogy a magas inflációjú időszakok után az igazán jó részvények (ezek köre persze nem esik feltétlenül egybe a korábbiakkal) reálértéken is be tudják hozni a lemaradásukat. A magyar tőzsde első aranykora – a kilencvenes évek második felében – éppen az 1990-1995 között átlagosan is évi 24 százalékos infláció csökkenésével eset egybe.
Korányi G. Tamás, kisbefektető, műgyűjtő.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
