A volt szocialista országokban élő emberek érzékenyebben reagálnak az inflációra, ezért is magasabb az áremelkedés üteme Magyarországon és a régióban. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) főközgazdásza, Beata Javorcik szerint hazánknak a tudásimport helyett a tudástermelésre kell átállnia. A lengyel közgazdász nemrégiben Magyarországon járt és exkluzív interjút adott a Forbes.hu-nak.
Forbes.hu: Mely országokat érintette leginkább a háború? Kelet-Közép-Európa országaira egyformán hatott, vagy vannak eltérő minták a régióban?
Beata Javorcik: Úgy gondolom, a háború hatása globálisan érezhető volt, de természetesen az európai országokat érintette a leginkább. Ezek a globális hatások a nyersanyagárak – köztük az élelmiszerárak – igen nagy, bár többnyire átmeneti megugrása révén érvényesültek. Az élelmiszerárak emelkedése különösen az észak-afrikai országok számára volt jelentős. A háború a műtrágyaárak nagymértékű emelkedéséhez is vezetett, mivel Oroszország és Fehéroroszország nagy műtrágyaexportőrök voltak. Ez azt jelentette, hogy a gazdáknak az egész világon magasabb termelési költségekkel kellett szembenézniük.
Az európai országokat továbbra is több csatornán keresztül érintik a hatások. A legfontosabb csatorna a földgáz ára, ami néhány hónappal ezelőtt az egekbe szökött. Bár azóta a háború előtti szintre csökkent, a földgáz ára Európában továbbra is hatszor magasabb, mint Amerikában. Ráadásul a piacok arra számítanak, hogy a gázárak megemelkedett szintje még 2024-ben is fennmarad.
Ez aláássa az európai gyártás versenyképességét.
Az új EU-tagállamokat is közvetlenül érinti mindez, mivel azok jobban támaszkodnak a gyártásra, mint a hasonló egy főre jutó jövedelemmel rendelkező országok. Közvetve a német gazdaság teljesítményén keresztül is érinti őket, a német export alacsonyabb versenyképessége alacsonyabb keresletet jelent a kelet-európai import iránt.
Az EBRD-ről
Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (European Bank for Reconstruction and Development, EBRD) 1991-ben alapították azzal a céllal, hogy segítse a piacgazdasági átmenetet Kelet-Európában. Az elmúlt 30 évben a fókuszt a közép-ázsiai régióra helyezték át. A londoni központú bankban 71 ország és két EU-s intézmény is tulajdonos.
Az EBRD kockázati tőkebefektetőként is aktív, tavaly például a magyar Shapr3D-be is beszálltak egy 14,5 millió dolláros befektetési kört vezetve.
Mi a helyzet az inflációval?
A megemelkedett energia- és élelmiszerárak globálisan, de az EU-ban is magasabb inflációhoz vezettek. Az új EU-tagállamokban az infláció jelentősen magasabb, mint Nyugat-Európában.
A volt szocialista országokban élők általában érzékenyebben reagálnak az inflációra, mivel sokan közülük az 1990-es évek átmeneti szakaszában hiperinflációt éltek meg.
A közgazdasági szakirodalom szerint ha valaki két számjegyű inflációt tapasztalt, az emlék egy évtizeden belül eltűnik. Ha azonban életünk során hiperinflációt tapasztalunk, az emlék örökre megmarad.
Ez azt jelenti, hogy Kelet-Európában az emberek gyorsabban reagálhatnak az emelkedő árakra az inflációs várakozásaik növelésével. És minél magasabb a lakosság által várt infláció, annál nehezebbé válik a központi bankok számára az áremelkedés elleni küzdelem.
Állítsuk szembe ezt a tapasztalatot az Egyesült Államokkal, ahol legutóbb a 70-es évek végi olajválság idején, azaz fél évszázaddal ezelőtt volt két számjegyű infláció.
Sokkal nehezebb saját innovációkra támaszkodni
Magyarország már jó ideje küzd a közepes jövedelem csapdájával. Már lehagytuk a fejlődő országokat, de még nem értük el a nyugati országok fejlettségi szintjét. Hogyan tud egy ország ebből a státuszból kikerülni? Vannak olyan receptek, amelyek mindig jól működnek?
Nos, ez nem a konyha, itt nincsenek biztos receptek. De több oka is van annak, hogy miért olyan nehéz kitörni a közepes jövedelem csapdájából. Kelet-Európa tapasztalatai nagyon jól illusztrálják ezt.
Az átmenet első két és fél évtizede a felzárkózás időszaka volt. A gazdasági növekedést a tőkefelhalmozás és a termelékenység növekedése táplálta. Utóbbit nagymértékben a multinacionális cégek által a régióba importált technológia és tudás hajtotta. Ezek a vállalatok a gyártósorokban, a menedzsmenttudásban és az új marketingtechnikákban megtestesülő technológiát hozták magukkal. Magyarország nagyon jó példa erre a jelenségre.
A közepes jövedelem csapdájának elkerülése érdekében Magyarországnak és a régió más országainak át kell állniuk a tudás importjáról a tudás termelésére.
A termelékenység növekedésének forrásaként azonban sokkal nehezebb a saját innovációra támaszkodni.
Mi az EU szerepe ebben a folyamatban?
A másik tényező, amely az 1990-es években az átmenet során a fejlődést táplálta, az intézményi reformokra irányuló külső nyomás volt. Ez a nyomás az EU-hoz való csatlakozás követelményeiből fakadt. Az EBRD néhány évvel ezelőtti elemzése világosan kimutatta, hogy az új EU-tagállamok számos reformot hajtottak végre az unióba való belépés előkészítéseként. De amint beléptek, a reformok iránti lelkesedésük eltűnt.
Nagyon nehéz egy országnak olyan reformokat bevezetnie, amelyek csak hosszú távon hoznak hasznot. Ez azért van, mert a legtöbb választott tisztségviselő arra összpontosít, amit ma, a választási cikluson belül tudnak megvalósítani. Sokkal nehezebb meggyőzni a választókat arról, hogy hosszú távú növekedésbe kell befektetni.
Ez a probléma tovább súlyosbodik az öregedő társadalmakban. Ahogy a társadalom öregszik, nagyobb figyelmet fordít arra, hogy mi történik itt és most, mint a 20 év múlva várható növekedési kilátásokra.
Ráadásul tudjuk, hogy az idősebbek nagyobb valószínűséggel szavaznak, mint a fiatalok. Így az előbbi csoport szavazatai felülreprezentáltak.
Az EU a helyreállítási és ellenállóképességi alappal próbált úrrá lenni ezen a problémán. Megkötötték a politikai döntéshozók kezét, és arra kötelezték őket, hogy terveket nyújtsanak be Brüsszelnek jóváhagyásra. A finanszírozás nagy részét az éghajlatváltozás elleni küzdelemre, az innovációra és a digitalizációra kellene fordítani.
De természetesen az olyan országok, mint Lengyelország és Magyarország, eddig nem részesültek ebből a finanszírozásból.
Akkumulátorgyárak: könnyen lehet veszteséges üzlet
Magyarország és a többi új EU-tagállam gazdasági újjáépítésében döntő szerepet játszottak a közvetlen külföldi tőkebefektetések az 1990-es években. De vajon napjainkban is ez a helyzet? Vajon 2023 jó év arra, hogy fenntartsuk ezt a fajta modellt? Például a magyar kormány is hatalmas összegű támogatásokat ad az ázsiai EV akkumulátorgyártóknak, hogy gyárakat telepítsenek Magyarországon.
Nem vagyok híve a külföldi befektetéseket csábító támogatásoknak és adókedvezményeknek.
Ennek egyszerű oka van: nagyon könnyű túlfizetni.
Nagyon könnyű többet áldozni az államoknak a pénzügyi ösztönzőkre, mint amennyit a multinacionális cégek által hozott tudásból visszakapunk.
Vannak más módszerek, amelyeket a döntéshozóknak követniük kellene?
Van még két olyan fejlemény, amely szerintem nagyon előnyös lehet az új EU-tagállamok számára. Az első a globális értékláncok átalakításának folyamata, amelyet a háború kitörése indított el. Egy tavaly nyári, 3000 német gyártócég körében végzett felmérés szerint a német cégek kétharmada új beszállítókat vett fel, a cégek fele pedig a következő 12 hónapban tovább kívánja diverzifikálni beszállítói bázisát.
A háború ráébresztette a cégeket arra, hogy a geopolitikai sokkok nem fognak egyhamar megszűnni, ezért növelniük kell beszállítói láncuk ellenállóképességét.
Ez azt jelenti, hogy a nyugat-európai cégek valószínűleg az új EU-tagállamokban keresnek beszállítókat. Ők ugyanabban a vámunióban vannak, ugyanazokkal az uniós szintű környezetvédelmi politikákkal rendelkeznek, és a földrajzi közelség miatt a szállítási költségek is alacsonyabbak. A kelet-európai régió komparatív előnnyel rendelkezik azoknál a termékeknél, mint amiket Németország Kínából importál.
Így az új EU-tagállamok nagyobb részesedést tudnak szerezni a nyugat-európai piacból.
A Kínával szemben növekvő feszültségek csak felgyorsítják ezt a folyamatot.
A második pozitív fejlemény a hibrid munkavégzés térnyerése. A cégeknek már nem kell arra szorítkozniuk, hogy az alkalmazottak ugyanabban a városban, vagy akár ugyanabban az országban dolgozzanak. Így a nyugat-európai cégek Kelet-Európában is kereshetnek alkalmazottakat.
Kelet-Európa így ismét előnyt jelent, mivel ugyanabban az időzónában van, ugyanazok az utazási szabályok és ugyanaz az adatvédelmi rendszer érvényesül. Ez tehát egy lehetőség a régió számára, hogy több szolgáltatást exportáljon.
Business Unusual – szól az EBRD legújabb jelentésének címe. Az elmúlt három év rendkívüli volt. Pandémia, magas infláció, háború – jól kezelték a gazdaságok és a politikai döntéshozók ezeket a nehézségeket? Vagy egyáltalán lehetséges volt-e mindegyikkel egyszerre megbirkózni?
A politikai döntéshozók az idő nagy részében a tűzoltásra és az azonnali szükségletek kezelésére összpontosítottak. Egyes esetekben még a vállalt intézkedések költségeit is inkább a jövőre halasztották. A rövidtávra összpontosítottak a hosszú távú célok rovására.
Lengyelországban például a kormány jelzáloghitel-szabadságot vezetett be, amely lehetővé teszi, hogy 2022-ben és 2023-ban bárki, aki jelzáloghitelt vett fel az elsődleges lakóhelyére, kihagyjon néhány törlesztőrészletet. Ez lényegében a jelzáloghitel futamidejének több hónapos meghosszabbítását jelentette anélkül, hogy az adósnak bármilyen költsége lett volna. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az intézkedés összes költségét a bankszektorra hárították.
Ésszerű segíteni azokon az embereknek, akik nehezen tudnak fizetni. De nincs gazdasági logika amögött, hogy mindenkin segítsünk. Még a Lengyel Nemzeti Bank becslései szerint is ez egy nagyon költséges politika volt, amely a jövőben mindenki számára magasabb jelzálogköltségeket eredményezhet. Mert a bankok számítanak majd egy ilyen intézkedésre, amikor a következő válság bekövetkezik, és be fogják árazni ezt a jelenséget.
A politikai döntéshozók számára az igazi feladat az, hogy a hosszú távú kilátásokat szem előtt tartva foglalkozzanak a jelenlegi igényekkel.
