Kezd tragikomikussá válni a gazdaságpolitikusok vergődése, hogy minden áron állampapírba tereljék a lakossági megtakarításokat. Nem kéretlen reklámok kellenek, meg törvényi kényszerítés, hanem a bizalom tűnt el, tehát azt illene erősíteni keménykedés helyett, ha ennyire kell az emberek pénze. Ács világa.
Akár nemes célnak is nevezhetjük, hogy Nagy Márton és kis csapata felnyitja a sok-sok pénzügyi vakságban szenvedő magyar megtakarító szemét, hiszen leginkább a kisbefektetők érdeke, hogy a brutál infláció közepette ne heverjen parlagon a pénzük, kapjanak rá tisztes kamatot. A jóságos állam bácsi azt üzeni, hogy segít vigyázni a pénzedre azzal, hogy megmutatja az utat az aranybánya felé. Csakhogy ebből a megtakarítók jelentős része nem kér. Mégpedig azért, mert nem hisz el semmit a jóságos állam bácsinak. Azt se, amikor véletlenül épp igazat beszél.
Ebben a rovatban most már két éve rendszeresen felhívom a figyelmet arra, hogy amint fordul az inflációs trend, az inflációkövető állampapírok elképesztő kamatot fognak fizetni. Az inflációs előrejelzések változásai mentén buzgón számolgatom a következő évekre várható kamatot és teljesen egyértelmű, hogy a tavalyi nagy bukót hozó év után a dezinfláció időszakában komoly reálhozamhoz juthatunk ezekkel a papírokkal. Különleges időszak indult el márciusban, a két évre várt 35 százalék már tavaly év végén is magáért beszélt és az új széria kibocsátása után is majdnem ugyanennyit lehetett becsülni idén májustól a következő 24 hónapra.
Mégse rohanják meg a magyar kisbefektetők a Prémium Állampapírt. Hordják bele a pénzt szépen, de sokkal kisebb mértékben, mint amit a ritkán előálló piaci helyzet indokolna. Hiába a nulla közeli kockázat melletti giga reálhozam, súlyos tízmilliárd forintok maradnak távol attól, ami pénzügyi döntésként teljesen nyilvánvaló lenne, vagy ahogy a kiváló magyar befektetők már tavaly októberben a Forbes Money Summit színpadán fogalmaztak: no brainer. Az okokat sem bonyolult megtalálni, elég egy tetszőleges állampapíros cikk kommentjei közé beleolvasni, idézek párat.
„Ezek úgyis ellopják.” „Hülyék vagytok? Éjjel beleírják a közlönybe, hogy másnaptól nem váltják vissza.” „Az uniós pénz helyett kell nekik, sose kapod vissza, emlékszel még a manyupra?” Lehetne még hosszasan, ahogy a hozzánk érkező olvasói kérdéseket is, ezekből mind az derül ki, hogy a magyar megtakarítók jelentős része egyszerűen nem bízik a kormányban. A kimagasló kamat vagy nem érdekli őket, vagy eleve valamiféle átverésnek, beetetésnek tartják. A kérdésekből-kommentekből lejön, hogy a többség nem tudja, vagy nem akarja szétválasztani a kormányról alkotott véleményét a racionális pénzügyi döntéstől. Sokan dühből, érzelemből eleve elzárkóznak attól, hogy egy fillérrel is a magyar államot finanszírozzák, mások úgy vélik, hogy valós esélye van a visszaváltás felfüggesztésének, vagy annak, hogy valamilyen furmányos módon a kormány belenyúl a rendszerbe és magánál tartja a pénzünket. És akkor még arról nem beszéltünk, hogy sokan a forint gyengülésének kiújulását várják, ezért a hatalmas kamatkülönbség ellenére teljesen tudatosan deviza alapra terelik megtakarításuk számottevő részét.
Látva a kormány gazdaságpolitikai ámokfutását, valóban nehéz azt mondani, hogy kedves emberek, hülyeséget csináltok, amikor a saját zsebetek ellenségeivé váltok. Tény, hogy összevissza beszélnek a gazdasági trendekről, orbitális hülyeségekkel magyarázzák a rossz adatokat, például a jórészt saját maguk által felrobbantott inflációt. Bárkit bármikor egy éjjeli rendeletmódosítással kizsebelnek, a háborús veszélyhelyzetre hivatkozva biztosították maguknak a jogot, hogy bármelyik pillanatban minden kontroll nélkül dönthessenek valamiről és az ellenkezőjéről is.
Most pedig már az uniós pénzekről is mintha lemondanának, legalábbis erre utal, hogy Nagy Márton egyre markánsabban kommunikálja, hogy megvagyunk nélküle is, készüljünk rá. Ez egy újabb komoly kockázat a magyar gazdaság sebezhetőségét illetően. Ezt látja az egyszeri laikus megtakarító is, amikor a kormány a pénzét kéri. Sőt, most már követeli, hiszen plusz terhet tesz az alternatívák hozamára. Csoda, hogy nagyon sokan nem adják?
Ezt nem lehet annyival elintézni, hogy az emberek politikai szemüvegen keresztül nézik a kérdést. Lehetne hosszasan ragozni, hogy az állam a finanszírozással nem viccel, arra folyamatosan szüksége van akármilyen gazdaságpolitikai irány és bicskanyitogató kommunikáció mellett is, sőt, profi szakemberek menedzselik az államadósság-kezelést. Valóban egészen minimális az esélye a nemfizetésnek, a kötvényeket szinte teljesen biztos, hogy az állam visszafizeti – sőt az inflációkövető papíroknál dezinflációs trend mellett a korábbi visszaváltás is érdeke. Ettől még valahol érthető, hogy a pénzügyi folyamatokban nem a legprofibb szintig jártas megtakarítók meginogtak és inkább mondanak le potenciálisan magas hozamról, mert úgy érzik, hogy ha “ezeknek” adnák, rosszul aludnának, féltenék a pénzüket.
Bukik ezen mindkét fél, de dolga az államnak lenne azért, hogy ez változzon. Reklámra mennek milliárdok, még a Kréta rendszeren keresztül is bombázzák állampapíros üzenetekkel a szülőket, de a megtakarítók bizalmának visszaszerzése felé egy tyúklépést sem tettek még.
