Végül megijedt a 400-tól a forint és kicsit eltávolodott tőle, szerdán délig nem törte át a lélektani határt. De ettől még az éves mélypont magáért beszél, utoljára tavaly január 11-én kellett ennyi forintot adni egy euróért a bankközi piacon. Két és fél hónapja még optimisták voltak a várakozások, most meg szinte mindenki további forintesést vár. Mi romlott el? Itt a csütörtök, itt az Ács világa.
Tavaly sokaknak az volt a meghökkentő, hogy a forint erősödött, de 18 százalékos irányadó kamat valóban irányt mutatott a magyar pénznek is. Mentek a tárgyalások az uniós pénzekről, várható volt, hogy egy rész felszabadul, amit könnyű volt annak hinni, hogy valaminek a kezdete. Persze csak a tavalyi ordas buktához képest (elhúzódó recesszió és boruló költségvetés), de javulóban voltak az általános kilátások is: az infláció a jegybanki célsáv közelébe ejtőzik, a reálbérnövekedés visszatérése legalább egy picit beindítja a kisker forgalmat, a pannon puma meg ugrik minimum három százalékot.
Hát nem.
A vártnál mindig kedvezőbb inflációs adatoknak lehetne egyedül örvendezni, de ha ez azért van, mert csak nem jön vissza a fogyasztás és a növekedés is sokkal rosszabb a vártnál, akkor a gyors dezinfláció nem annyira a barátunk. Az elemzők még februárban is stabil forintot prognosztizáltak, csak aztán szinte semmi se úgy alakult, ami ezt alátámaszthatta volna.
Nem látszik, hogy mi lesz az uniós forrásokkal. Nem csak az bizonytalan, hogy a Bizottság által jóváhagyott kereten túl a további részhez szükséges feltételeket teljesíteni akarja-e a kormány, de a jóváhagyott 12 milliárd euró se biztos, miután az Európai Parlament szerint nem jár, ezért beperlik a Bizottságot. A költségvetés helyzete is tovább romlott, közben már a munkanélküliség is nő, miközben több ágazat munkaerőimportra szorul.
A jegybank még fel tudta gyorsítani a kamatvágás ütemét februárban 100 bázispontra, de miután a forint gyengülése begyorsult, a további pálya bizonytalanná vált – főleg, hogy a fejlett piacokon is tolódni látszik a kamatvágás elindulása. A kormány (pontosabban az irányt egyedüli megkérdőjelezhetetlen tekintélyként eldönteni látszó Nagy Márton) nyomja a „növekedés minden áron” szlogent, de az eredmény az infláció felpörgetésén túl igencsak kérdéses, ha alapvetően a kereslet hiánya a probléma nem csak itthon, a lakosságnál, hanem az exportpiacokon is.
Amikor egy ország mindent megtesz azért, hogy a leggyengébb láncszem legyen a környéken, a devizája pedig az egyetlen komoly vonzerejét, a nagyon magas kamatát eldobja, akkor nehéz egy devizabefektetőnek okot találnia arra, hogy miért épp ebbe hordja a pénzét. Tavaly volt rá oka és a piac ezt vissza is igazolta. Most egyre kevesebb oka van rá és az idei eddigi forintgyengülés is inkább azt üzeni, hogy
ez már egyre kevésbé a vállalható kockázat/hozam arány, jobb innen elhúzni valahova máshova.
Főleg, ha a kormány és a jegybank nyílt színi vitája olyan irányba megy, hogy a kormány új szabályokkal próbálja növelni a befolyását az elvileg független (és általa kinevezett emberek által vezetett) jegybank felett. A franc se akar egyik reggel arra ébredni, hogy valamelyik hitelminősítő mond egy csúnyát és a piac elkezdni azt árazni, hogy bóvliba kerülhet vissza a minősítésünk.
Év eleji kitekintőmben azért hívtam fel a figyelmet a devizás befektetések felé fordulásra, mert középtávon nem láttam más irányt, mint a forint gyengülése. Az azóta jött sok apró rossz hír nyomán viszont a forint gyorsabban megadta magát. Eljött az a pont, ahol a jegybank ismét vakarhatja a fejét kamatcsökkentés ügyben, nem lennék meglepve, ha a szóbeli intervenció következne.
Fontos lenne rövid távon megfogni a gyengülést, különben a lakosság újra nekiállhat átváltania a pénzét.
