Németországot már 2017-ben elvarázsolta, de az Instagram és a Tiktok nélkül ma már senki nem tudná, kicsoda. Epilepsziája és depressziója a mélybe lökhette volna, ehhez képest 2021-ben már a nemzetközi áttörés jött össze neki – és még mindig csak 19 éves. Zoe Wees egyre biztosabban halad a világsztárság felé. Megjelenése annak jele, hogy a Z generáció a korábbiaktól merőben eltérő popikonokat termel ki magából. A sekélyes semmitmondás helyett valódi sztorikat és önazonosságot vár a közönség. Úgy tűnik, a mostani tinisztárok ezzel tudnak tarolni.
Első német előadóként – egyben első afronémetként – énekelt az American Music Awardson; közös számot adott ki az egyik legnépszerűbb dj-vel, a norvég Kygóval és az R&B-előadó 6lackkel; szerepelt Jimmy Fallonnál és Jimmy
Kimmelnél; felkerült a Forbes 30 legbefolyásosabb 30 év alattit felsoroló európai listájára a művészek közé; az első EP-je, a Golden Wings hallgatottsága csak a Spotify-on közelíti a 400 milliót. Ezzel Európában és az USA-ban is előkelő helyre ugrott a slágerlistákon.
Dióhéjban ezt hozta 2021 Zoe Weesnek, a legígéretesebb német popsztárnak. Nem rossz, főleg úgy, hogy a koronavírus miatt még egy tisztességes koncertet sem tudott összehozni. Ha nincsenek a korlátozások, alighanem már most is szétszedték volna a nyári fesztiválokon.
Wees ragyogó tehetség, aki hasonló idollá nőheti ki magát, mint generációja másik sztárja Billie Eilish. Felemelkedésük egyben a popkultúra változását is jelzi.
Fotó: Zoe Wees / Facebook
Szívás gyerekkor
Zoe Wees 2002-ben született Hamburgban. Anyja német, apja jamaicai, de csak előbbi nevelte, utóbbi elhagyta a családot. A Hanza-város egyik legkevésbé tehetős kerületében, Dulsbergben nőtt fel (a német sajtó lesajnálóan Hamburg egyik szegényebb negyedeként hivatkozik rá, de ez az egyébként dúsgazdag városban elég relatív. Dulsberg itthon simán elmenne decens kertvárosnak).
Kilencéves volt, amikor epilepsziát diagnosztizáltak nála. A semmiből rátörő rohamok mellett legalább ekkora probléma volt, hogy a többi gyerek kiközösítette. Arról az időszakról szűkszavúan, de mégis sokatmondóan beszélt egy tv-interjúban. „A gyerekkorom szívás volt, ahogy a fiatalságom is”.
A gondok elől már gyerekként dalok írásába menekült. Zongorázott és énekelt, a tehetségét először 14 évesen fedezte fel egy zenetanár. „A dalok írásán keresztül tanultam meg elfogadni magam. A dalszerzésben az őszinteség a legfontosabb” – mondta.
Nem sokkal később, 2017-ben már a Magyarországon is ismert tehetségkutató, a The Voice Kids meghallgatásán bűvölte el a négytagú, mások mellett Nenát és lányát felvonultató zsűrit – azok kereskedelmi tv-s elvárásoknak megfelelő ripacskodása mellett.
A sorozatot ugyan nem nyerte meg, de a műsorba később vendégként hívott Ed Sheeran is kiszúrta és váltott vele pár szót. Ettől azonban még bőven feledésbe merülhetett volna, mint ahogy számtalan, dömpingszerűen működő tehetségkutatóban felbukkanóval megtörtént (ki emlékszik itthon az első Megasztár-szériák akkoriban körülrajongott szereplőire?).
Csakhogy amíg akár a 2000-es években sem volt még megfelelő fórum az internet arra, hogy ne felejtsenek el valakit, ma már stabil követőbázist lehet kiépíteni. Wees a műsor után Instagramra és Tiktokra töltötte fel, ahogy mások mellett Lewis Capaldi- és James Bay-számokat ad elő.
Így 2020 márciusában, amikor a Youtube-ra feltöltött Control című klippjével jelentkezett, sokan nem rég elfeledett percemberként tekintettek rá. A Controlt egyébként egy tanárának írta, aki a legnehezebb időszakokon segítette át – a szám az önmagunk feletti kontroll visszaszerzéséről szól, aminek a nehézségét az epilepsziával és depresszióval is küzdő Weesnél kevesen tapasztalták meg jobban. „Nélküle nem tarthatnék itt, és erről dalt sem írhattam volna. Egyszerűen meg akartam ezt köszönni” – üzente a tanárának.
Sweet and crazy
Az anyanyelve mellett angolul is nehezen zavarba hozható, zongorázni és gitározni is tudó Wees azt mondja, a nyelvtudása nem annyira az iskolából, mint a zenéből jön. „Hároméves koromból vannak az első emlékeim arról, hogy a zongoránál ülök vagy hogy a kezemben gitár van. Akkoriban sokszor hallgattam Hannah Montanát, Victoria Justice-t és Jessie J-t. Belemerültem a zenébe, imádtam dalokat írni és énekelni. Szerettem verseket írni, ezért az írott angolom akkor tökéletesedett, amikor elkezdtem dalokat is írni. Rímeket faragtam, amiket aztán zongorára vittem és úgy énekeltem” – idézi fel.
Az angol olyannyira beakadt neki, hogy még a németül adott interjúiban is csak úgy röpködnek az angol kifejezések és szavak: sweet, depends on, crazy – mindez ugyanakkor nem kivagyiságnak tűnik. Jól láthatóan nem játssza meg magát, egyszerűen egy tv-stúdióba is úgy ül be, mintha a haverjaival vagy a családjával töltene el egy kis időt.
Ennél is kevésbé köt kompromisszumot a dalai témájában. A laza témákat kerüli, szerelmesszámokat sem várhatunk tőle. Van viszont olyan, amellyel a nemrég meghalt dédnagyanyjától búcsúzik (Hold me like you used to), énekel a bizonytalanságról (Ghost), elvesztett bizalomról (Girls like us) vagy épp a látszatbarátságokról (That’s how it goes).
Mindezt úgy, hogy még véletlenül sem nevezhetjük tipikus női popsztárideálnak. Vagyis a legutóbbi időkig ritkán fordult elő, hogy egy női popelőadó nem villantott combot, dekoltázst és kerek feneket a klipjeiben. Az utóbbi időben Billie Eilishre csodálkoztak rá a merőben más hozzáállása miatt, és a britek tinisztárját Wees nem csak a témaválasztásban követi. A színes, fonott copfokkal egyből feltűnést kelt, az pedig a vastag ruhák ellenére is pontosan látszik, hogy nem épp modellalkat.
„Volt, amikor úgy akartam kinézni, mint Ariana Grande. Ugyanolyan ikonikus lófarkat akartam magamnak, olyan arccsontot és tökéletesen akartam kinézni sminkkel, szemöldökkel és hatalmas szempillákkal együtt. Van egy meglehetősen sztenderd elképzelés arról, hogy néz ki egy popsztár” – mondta erről egyszer. Mára azonban egészen máshogy képzeli el magát.
„Rajtam is volt nyomás, hogy popsztárosan nézzek ki, de többé már nem akarok. Azt hiszem, megtaláltam a stílusom a színes copfokkal és a buggyos ruháimmal, amiket imádok. Végre boldog vagyok a kinézetemmel”.
Fotó: Zoe Wees / Facebook
Persze ha nem vagyunk annyira jóindulatúak, akkor ezt is konstatálhatjuk úgy, hogy a zeneipar felismerte, most éppen a korábbi megszokásokat félredobva tud nagyobb pénzeket leakasztani – és az is lehet, hogy a kevésbé mű, és „megcsinált”, tökéletlenségükkel elégedett előadókra egyébként is megnőtt a kereslet.
Terápia a színpadon és a pszichológusnál
„Nőnek lenni kihívásokkal jár, én viszont szerencsés vagyok, mert a világ legjobb csapata vesz körül és terápiára is járok” – így beszél arról, a ma már Londonban élő Wees, hogy a hírnévvel együtt a problémái nem szűntek meg, sőt. A pszichológusa segítségével küzd a korábban rendszerint rátörő pánikrohamok és a depressziója ellen – meg persze a zenével, amit bevallása szerint szintén terápiaként használ.
„Néha attól is tartok, hogy a félelmeimet megosszam. Ezt aztán úgy kezelem, hogy mégis megteszem.”
A karrierje annyira rövid, a koronavírus miatti felfordulás viszont olyan régóta tart, hogy eddig egy rongyos online koncerten és kisebb színpadokon mutathatta csak meg magát a közönségének. Idén márciustól azonban Európában 11 országban 31 élő koncerten pótolja az eddigi hiányosságot, Stockholmtól Zürichig, Dublintól Frankfurtig. Ezzel alighanem végképp berobban majd a köztudatba. Múljon azonban akármilyen sok is a következő éven, nem tűnik túl izgatottnak.
„Nagyon király lesz! Tudom, hogy mindenki jó szívvel jön a koncertekre és a zenémet ünneplik majd. Úgy fogom magam érezni, mintha csak otthon lennék. Nagyon érzelmes és nagyon szép lesz.”
Aki Magyarországról élőben is kíváncsi rá, annak legalább Bécsig vagy Grazig kell utaznia, hogy hallja Weest, ahogy az egyszerre érett, néha mégis kislányos és érces hangján énekel.
Források: Szene Hamburg, Deutsche Welle, NDR, NDR, Glamour, Forbes, Songkick
Borítókép: Zoe Wees / Facebook
Taylor Swift beintett a zeneiparnak, de a forradalomhoz egyedül kevés lehet
Németországot lehet nem szeretni és imádni, egy azonban biztos: európai és gyakran globális kitekintésben is megkerülhetetlen, ami ott történik. Ha meg nem, akkor simán csak érdekes.
A szeret, nem szeret dilemmáját az országgal kapcsolatban a Rammstein dolgozta fel a legjobban. A „Mein Herz im Flammen, will dich lieben und verdammen” vagyis lángol a szívem, szeretni és átkozni akarlak sor a Deutschland című számukban – na meg a megjelenésekor kisebb felhördülést okozó klipben – olyan tökéletesen foglalja össze, mit érezhet az ember a hazája iránt – nem csak, de főleg akkor, ha német, és az ismert események vannak mögötte a 20. században –, hogy arra talán még Johann Wolfgang Goethe is csettintene és headbangelne egyet.
Ez a rovat időről időre körüljár néhány németországi témát, meg persze a DACH-országok másik két tagját, Ausztriát és Svájcot sem hagyja majd figyelmen kívül. Mármint sicher, hogy nem.
