„Te egy ilyen országba akarsz visszamenni?” – kérdezték meglepődve kollégái a Stanford Egyetemen Bányai Évát Kaliforniában töltött kutatóhónapjai után. Éva igennel felelt, és bár megtehette volna, nem disszidált az Egyesült Államokba, hanem Magyarországon kamatoztatta tudását. Megcáfolta Pavlov elméletét a hipnózisról, a Stanfordon Philip Zimbardo is a kutatásai csodájára járt, és a hipnózis világszerte elismert élő legendája lett. Huszonöt éve ráktúlélő, betegsége után a pszichoonkológia területe felé fordult, és számos daganatos betegnek segít ma, 83 évesen is. Egy Ford Mustang, egy sorsfordító mozilátogatás és a reggeli tornák története.
Akár a télen is napfényes Szilícium-völgyben, a neves Stanford Egyetem boltíves bejárata és égig érő pálmafái alatt is találkozhatnánk. Éva tágas, bőrfoteles irodában, kitüntetésekkel zsúfolt falak között várna, majd felszolgálnák a kávét – jár a fejemben Bányai Évához, a hipnóziskutatás élő legendájához, az ELTE professzor emeritusához tartva. Egy dudáló autó zökkent vissza a budapesti Izabella utca év eleji szürkeségébe.
A 83 éves, de még mindig nagyon aktív Éva gőzölgő teával vár az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának Pszichológia Intézetében található irodájában. Ide épp csak belépünk lepakolni, majd átmegyünk a tanszéki könyvtárba fotózni és beszélgetni.
Bőrfotelek helyett kicsit szűkösebb, de családias tér fogad – a patinát a Yale Egyetemet is megjárt, néhai Völgyesi Ferenc orvos-hipnóziskutató hipnózisszéke, illetve több száz szakkönyvből álló hagyatéka adja.
„Ez egy olyan értékes könyvállomány, hogyha külföldi kollégák jönnek, ők is megcsodálják. Nézzék, ez például egy eredeti, 1880-as évekbeli Bernheim”
– mesél lelkesen Éva a modern hipnózis atyjának tartott francia neurológusról, de itt sorakoznak Pavlov művei is. Később arról beszélgetünk, min múlt, hogy nem amerikai sztárpszichológus és -hipnotizőr lett, hanem a nehézségek ellenére magyar kutató maradt, és az ELTE-ről vívott ki magának nemzetközi hírnevet.
83 évesen is aktív, érdeklődése fókuszában saját betegsége óta a rákos betegek segítése áll. Fotó: Sebestyén László/Forbes.hu
„Mintha csak hipnotizálta volna őket, úgy követték”
„Bármily furcsa, eléggé be van osztva az időm” – mosolyog, amikor megköszöni, hogy az interjút és a fotózást is egy időpontra szerveztük. Legtöbbet svábhegyi otthonában dolgozik, de a tanszékre is bejár, amelynek korábban vezetője is volt. Már csak azért is, mert itt van a székhelye a Magyar Hipnózis Egyesületnek – Éva korábban elnöke volt, ma örökös tiszteletbeli elnöke, és máig részt vesz a képzésekben, illetve az egyesület munkájában.
A Svábhegy többször szóba kerül, Éva születése óta itt él. Szülei pedagógusok voltak, édesanyja a Mártonhegyi úti Iskolaszanatórium gyógyiskola részlegének volt az igazgatója, de franciát is tanított, mert a Sorbonne-on végzett ösztöndíjjal. A „szaniban” – ahogyan ők hívták – kaptak szolgálati lakást, és a pincében élték túl Budapest 1944-es ostromát is, amikor az orosz katonák a szanatórium kertjéből lőtték a Budai Várat. Éva sokáig nem értette, miért nem tudott jól megtanulni teniszezni, és csak később realizálta: „Benne volt a zsigereimben a katyusák suhogása, a teniszlabdának is hasonló hangja van.”
Elsős volt a Diana úti általános iskolában, amikor a békeharc jegyében fémgyűjtést rendeztek, és senki nem értette, hogyan nyerhetett Éváék csupa lány osztálya. „Még a szülői értekezleten is téma volt.” Tanítónője úgy emlékezett erre, hogy a hatéves Éva odament egy csapat nyolcadikos fiúhoz, mondott nekik valamit, és ők „mintha csak hipnotizálta volna őket, követték”. Azt mondta a fiúknak, hogy ő tudja, hogy hol van vas a hegyen, a nagyok pedig követték. „Olyan meggyőzően mondtam, mert hát tényleg úgy volt” – mosolyog. Úgyhogy a szanatórium kertjében összeszedték a lőszermaradványokat, és Évának adták, hiszen tőle származott az információ, hogy hol a lelőhely.
Éva a tanítónőjétől hallotta először a hipnózis szót, édesanyja magyarázta el neki, hogy mit jelent, és onnantól minden érdekelte, ami ezzel kapcsolatos. Szerette volna megérteni, miért lepődtek meg azon, hogy a nyolcadikos fiúk követték őt, ezért akart ezzel foglalkozni.
Bár a Szovjetunióban Pavlov miatt nem volt tiltott a hipnózis, az 1960-as évek Magyarországán igen – összemosták a fasizmussal a Mario és a varázsló miatt. A hipnózissal kapcsolatos szakirodalom is indexen volt, így Éva hiába ment már gimnazista korában a Széchenyi Könyvtárba, csak a kutatók juthattak hozzá ezekhez a szakkönyvekhez. „Ezért mentem a pszichológiára, és akartam kutató lenni.” Egyedül Völgyesi Ferenc Emberek állatok hipnózisa című könyvét tudta beszerezni egy antikváriumban.
„Ugye tudja Éva, hogy a hipnózis tiltott?”
– kapta meg a kérdést diplomázása után az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében, amikor bejelentette, hogy hipnóziskutatással akar foglalkozni.
Éva persze tudta, de érdeklődő természete felülkerekedett, és sikerült meggyőznie az Intézet igazgatóját egyben az ELTE Összehasonílító Élettani Tanszékének professzorát, Ádám Györgyöt, aki Pavlov laboratóriumában végezte kandidátusi kutatását, illetve annak helyettesét, Mészáros Istvánt (ő Leningrádban végezte el az orvosit és megtanult hipnotizálni is), hogy hozzanak létre 1970-ben egy munkacsoportot. Azt még mindig nem mondhatták, hogy hipnózist kutatnak, inkább úgy fogalmaztak, hogy a tanszéken alapított humán elektrofiziológiai laboratóriumban a tanulás-emlékezést vizsgálják „a magasabb idegtevékenység különböző állapotaiban” (ez volt a pavlovi terminológia).
Később nemzetközileg is úttörők lettek abban, hogy elektrofiziológiai regisztrálást végeztek, vagyis mérték az agyi tevékenységet. Előadásokat is tartottak, és kezdett beszivárogni a hipnózis kifejezés – amelyet elismert tudományos társaságként a Magyar Élettani Társaság is használt – a szakmai közvéleménybe. Éva 1972-ben írt doktori disszertációjában már megjelenhetett a hipnózis szó, és ebben a munkájában már egy fontos, később áttörő utóéletű témát is megpendített.
Bányai Éva (1942-) pszichológus, professor emeritus
1970 óta foglalkozik hipnóziskutatással. 1973-ban pszichológiából doktorált az ELTE-n, témája: a hipnózis hatása a tanulásra.
1973-74 – egy akadémiai évet töltött csereegyezményes ösztöndíjasként a Stanford Egyetemen, Ernest Hilgard hipnóziskutató laboratóriumában. Ott fejlesztette ki a hagyományos, ellazuláson alapuló és alvásszerű állapotot létrehozó hipnózisindukciótól eltérő, aktivitásfokozással létrejövő aktív-éber (dinamikus) hipnózis eljárást.
1976 – kitüntetéses doktorrá avatása.
1990-2002 – az ELTE Kísérleti Pszichológia Tanszékének vezetője.
1993-1996 – az Európai Hipnózis Társaság első női elnöke.
1993-1997 – a Magyar Hipnózis Egyesület elnöke (majd örökös tiszteletbeli elnöke).
1996-2000 – a Magyar Pszichológiai Társaság elnöke.
1997-2004 – a Nemzetközi Hipnózis Társaság első női elnöke.
2022 – Széchenyi-díj a hipnózis kutatása és gyakorlati alkalmazása terén iskolateremtő tudományos pályája, valamint a pszichoonkológia tudományágának megalapításában és a pszichológusképzésben betöltött kiemelkedő szerepe elismeréseként.
2023 – életműdíj, Magyar Pszichológiai Társaság.
2026 – életműdíj, Magyar Pszichoonkológiai Társaság.
Híradó mozi, Nagykörút
1972. tavasza – egy harminc év körüli, de inkább húsznak látszó nő csapta ki a Híradó Mozi bejárati ajtaját, és „heuréka”-arckifejezéssel megállt az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán. „Felugrottam és kirohantam a moziból. A srác, akivel voltam, megijedt, azt kérdezte, rosszul vagyok-e. Csak annyit mondtam, hogy nem, csak most jutott eszembe, hogy igazam van.”
Évának bizonyos kutatásokat ismerve ekkoriban már régóta az volt a sejtése, hogy – szemben a pavlovi elmélettel – a hipnózis nem feltétlenül alvásszerű állapot. Ezt arra alapozta, hogy amikor a tanszéki laborban 24 ember verbális tanulását vizsgáló kísérletet végeztek, akkor húsz tényleg úgy viselkedett, ahogy az akkori tankönyvek szerint hipnózisban „kell”, és elálmosodott.
Négyen azonban arról számoltak be, hogy kristálytisztán fogott az agyuk, és egyáltalán nem voltak álmosak hipnózis közben sem. Évának ez szöget ütött a fejébe, és doktori disszertációjába is beleírta a későbbi aktív-éber hipnózist megalapozó feltevését, és hogy egyes természeti népek mozgásfokozódással is létre tudnak hozni módosult tudatállapotokat. Példaként említette a sámánisztikus extázist vagy a Bali szigeti törzsi táncokat. Más kérdés, hogy a disszertáció házi védésén ki akarták ezt vetetni a munkájából, spekulációnak nevezve azt.
„Nem vettem ki, mert az egészben ezt tartottam a legfontosabb gondolatnak. Látja, tényleg makacs ember vagyok!”
– nevet.
Utána mindenféle nemzetközi szakirodalmat elolvasott a témában – ekkoriban szinte teljes kutatói fizetését az Uppsalai Egyetemről postafordultával kapott folyóiratok és cikkek fénymásolására költötte –, de mindenhol csak a pavlovi elmélet köszönt vissza. Kicsit bele is gabalyodott a témába, kikapcsolódásként ment akkori udvarlójával a Híradó Moziba, ahol a vietnámi háborúról az észak-vietnámi lövészárokból volt egy bejátszás. Ráközelítettek az egyik támadó katona arcára, akinek a kezében volt egy uzi.
„Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy igazam van. Ez a katona fegyverrel a kezében nyilván nem alvásszerű állapotban volt, hiszen éppen ölni akart. Az arca viszont megszólalásig olyan maszkszerű volt, mint az általam nap mint nap látott hipnotizált arcok. Merev, transzszerű, mimika nélküli arc.”
Olyan szép város
„Miért nem írja be, hogy Leningrádba akar menni? Olyan szép város” – kérdezték tőle a tanszéken, amikor harmadszor pályázott egy amerikai, stanfordi csereegyezményre. Harmincéves volt, akkori professzora atyai jóindulattal figyelmeztette, hogy feltűnhetne neki, hogy Amerikába csak a szenior akadémikusok mennek, még az intézeti osztályvezetők vagy a Nature-ben publikáló kutatók sem jutnak ilyen lehetőséghez. Éva azonban ragaszkodott a Stanfordhoz, mert kifejezetten Ernest Hilgard ottani pszichológus-hipnóziskutatóval szeretett volna dolgozni, akinek máig használt hipnábilitási skáláját (ez mutatja meg, hogy az adott ember standard módszerekkel milyen mértékben hipnotizálható) Éva elkérte, itthon lefordították angolról magyarra, majd használták is a kutatásaikban.
Bár reálisan valóban semmi esélye nem volt kijutni az Egyesült Államokba, amikor kiderült, hogy meghalt az a 76 éves akadémikus, aki a csereegyezmény keretében társadalomtudományi területről kimehetett volna, Évát választották a helyére, mert doktori disszertációjával feltűnően fiatalon (és akkor eléggé szokatlanul, nőként) díjat nyert az MTA „originális elméletekre és kutatásokra” kiírt pályázatán. A Belügyminisztériumi pecsét is rajta volt a papírjain, utólag tudta meg, hogy a BM érdeklődött utána. Azt is sejti, ki lehetett a minisztérium besúgója a Svábhegyen, aki biztosította róla, hogy mivel gyerekkora óta ismeri, csupa jót mondott róla a BM érdeklődésére.
1973. november 14-én érkezett Washingtonba, a reptéren virággal várták az Amerikai Tudományos Akadémiától – megadták a módját: a Vasfüggöny mögül ő volt az első fiatal, aki a tudományos akadémiák közötti csereegyezménnyel nyolc hónapig a Stanfordon kutathatott.
„Nagyon felszabadultam, ott éreztem először, hogy külföldön vagyok.”
Addig csak turistaúton járt a Szovjetunióban, a Stanford volt az első külföldi szakmai útja. Kutatóként itt engedhette meg először magának, hogy teljesen önmaga legyen – mondja, kifejtve, hogy bár hálás itthoni kollégáinak is, azért a professzorok gyakran férfiak voltak, a nők pedig inkább asszisztensek. Őt is sokszor kezelték így, főzött is kávét. „Nem esett le az aranygyűrű az ujjamról, de azért ki kellett vívnom, hogy kutathassak”, illetve úgy oktathasson, ahogyan szeretne, ő például tegeződött a hallgatóival.
A Stanfordon Hilgard jó csapatot kovácsolt a 12 posztdoktori kutatóból. Igazi nemzetközi társaság jött össze, Kanadától Párizson és Izraelen át Puerto Ricoig sok helyről érkeztek. Miután Éva meggyőzte őket kiemelkedő szakirodalmi tudásáról, szabad utat kapott az aktív-éber hipnózis ötlete nyomán kialakított vizsgálata. Éva javaslatára egy bicikli ergométeren tesztelték először magukon – ezen ugyanúgy ülő helyzetben lehettek, mint a klasszikus hipnózisban, csak egy úgynevezett aktivitásfokozó standard indukcióval dolgoztak.
Az akkor 70 év körüli Hilgard, illetve Éva és kutatótársai is bringára pattantak az új módszer kipróbálásához, majd a Stanford Dailyben nyilvánosan is meghirdettek önkénteseknek egy randomizált, 50 fős kísérletet, amelynek során bebizonyosodott, hogy Éva jól gondolta: aktivitásfokozással is létre lehet hozni hipnózist, és ezzel megdöntötték a pavlovi hipnóziselméletet. 1976-ban tették fel az i-re a pontot, és Hilgarddal hivatalosan is publikálták az eredményeket. Az amerikai szakirodalomban az „active-alert hypnotic induction”, a magyarban „aktív-éber hipnózis” terminológia honosodott meg.
A világhírű amerikai pszichológus, Philip Zimbardo és más kollégái is a felfedezés csodájára jártak a Stanfordon, miután elterjedt, hogy itt valami új született. Éva, aki bár főként a laborban dolgozott, élvezte a kaliforniai hónapokat. Mivel Palo Altóban, a Stanford campusától elég messze lakott, Hilgard vett neki kölcsönbe egy Ford Mustangot. A fiatal labortagok, Ruben Gur, és Samuel LeBaron – mára világszerte elismert hipnózisszakértők és -kutatók – tanították meg vezetni a kaliforniai utakon.
Harcos üzemmód
A csereegyezmény leteltével Hilgard marasztalta volna, de a Magyar Tudományos Akadémia csak egy szűkszavú „nem”-mel, a Pszichológiai Intézet pedig egyáltalán nem válaszolt Hilgard hosszabbítást kérő levelére. „Maradj itt! Te egy ilyen országba akarsz visszamenni, ahol nem is válaszolnak Hilgard levelére?” – kapta meg a kérdést kinti kollégáitól. Csak akkor tudott volna maradni, ha disszidál, de nem akart: tudta, hogy „leverik” a bátyján és a szülein, de a fő ok az volt, hogy Magyarországon vannak a gyökerei, és itthon bátrabban szól, ha valamiért fel kell emelni a szavát.
A nagy felfedezés utáni diadalmenet épp amiatt maradt el, mert Éva hazajött – a Vasfüggöny mögé igen, de Évához több hónapig már nem jutottak el azok a konferencia- és workshopmeghívások, amelyeken Philadelphiától Bostonig, vagy épp az Amerikai Pszichológiai Társaság konferenciájáig bemutathatta volna az aktív-éber hipnózissal kapcsolatos felfedezéseit. Amikor már végképp nem tudta, miért nem válaszol Éva ilyen hosszú ideje, Hilgard felhívta őt telefonon, mire Éva mondta, hogy ő nem kapott semmiféle meghívókat.
„Hilgard letette a kagylót, és utána volt még egy kattanás a vonalban. Onnan tudtam, hogy lehallgattak”
– emlékszik vissza Éva.
Makacssága itt is előtört: magának Kádárnak is írt, hogy megkérdezze, miért nem kaphatta meg a meghívókat, de Kádárék áttették az ügyét az országos ösztöndíjtanácshoz. Annak elnöke, Ágoston Kálmán elvtárs fogadta őt a Mártírok útja (mai Margit körút) 44. szám alatt társasházban 1976. augusztus 19-én. A dátumra azért is emlékszik tűpontosan, mert voltak rossz érzései, ahogyan kongtak a léptei az üresnek látszó ház folyosóján, hogy ki fog-e onnan jönni egyáltalán.
Ott látta először a saját, egyébként jó vastag dossziéját, és a szemére vetették, hogy túl sok szál fűzi Amerikához. Az elvtárs azt mondta, nem akarják elveszíteni, és miért nem inkább a moszkvai és leningrádi meghívásainak tesz eleget. „Mert nem vagyok előadóképes oroszból” – válaszolta Éva. A túl erős amerikai szál alatt nemcsak a Stanfordot, hanem Éva korábbi vőlegényét és családi barátjukat is értették, aki 1956-ban disszidált az Egyesült Államokba, és aki meg is kérte Éva kezét a Stanford után, végül azonban nem házasodtak össze.
Amikor az orosz nyelvtudás hiányát és az amerikai kapcsolódásait a szemére vetették, „harcos üzemmódba” kapcsolt. „Megmondtam az elvtársnak, hogy van itt egy olyan szál is, ami nincs benne a dossziéban, de engem ideköt.
És az, hogy hazajöttem, az azért van, mert itt szeretnék ennek a szerencsétlen országnak valamit segíteni, itt akarom kamatoztatni a tudásomat, és több tudást hoznék haza. De ha bezárnak, vagyok olyan okos, hogy kimászok”
– ma is elérzékenyül, ahogyan erről beszél.
Az elvtárs végül megígérte neki, hogy ha rajta múlik, nyugatra is mehet konferenciákra. 1977-ben ki is engedték Párizsba egy nemzetközi élettani kongresszusra, de addigra elmúlt az amerikai „momentum”, és Hilgard laborja is bezárt. Ebben az időszakban fontos esemény volt még Éva kitüntetéses doktorrá avatása 1976-ban, amit kis túlzással az egész Svábhegy megünnepelt.
Az ünnepélyes avatás után „a hegyi küldöttség várta”, a sarki közért pénztárosa pedig azzal köszöntötte, hogy az avatás nekik egy remény, hogy ebben az országban úgy is lehet boldogulni, ha valaki nem párttag és nem mószerol be másokat.
Éva több mint 50 éve foglalkozik hipnóziskutatással. Fotó: Sebestyén László/Forbes.hu
A Stanford után itthon belevetette magát a tanításba. Varga Katalin, az ELTE Affektív Pszichológia Tanszékének professzora, valamint a Nemzetközi Hipnózis Társaság megválasztott elnöke több mint negyven éve dolgozik együtt Évával.
Kata másodéves pszichológus hallgató volt 1983-ban, amikor Éva helyettesíteni jött be az egyik órára, ahol „hogy, hogy nem, a hipnózisról volt szó”. Éva óra után „az azóta jól megismert stílusában feltette az ártatlannak tűnő kérdést, hogy szeretnénk-e még erről többet hallani” – meséli Kata. Hangsúlyozza: akkoriban nem volt része a tananyagnak a hipnózis, és az, hogy mára integrálták az egyetemi képzésbe, és Magyarországon ilyen rangos tudományos közegbe került ez a pszichológiai terület, Évának is köszönhető.
Bár ezen a bizonyos helyettesítő órán a hipnábilitás mérése, statisztikái voltak terítéken – vagyis a hipnózis témakörének nem feltétlenül a legizgalmasabb része –, mégis gondolkodás nélkül mentek Évához esténként pótórákat venni, annyira érdekesen adta elő a témát.
„Szó szerint a portás nyitotta ránk az ajtót este tízkor, hogy zár az egyetem, menjünk haza.”
Akkor még nem volt internet, de „amikor Évát hallgattuk, egy pillanat alatt azt érezhettük, hogy a tudomány fősodrában vagyunk” – emlékszik vissza Kata, aki aktívan bekapcsolódott a laboratóriumi munkákba is, majd szakdolgozatát és doktoriját is hipnózissal kapcsolatos témákból írta, minkettőt Évánál.
Azt mondja, sok tekintetben Éva nyomdokain halad. Az ő hatására kezdte el a hipnoterápiás képzést, és Éva számos nemzetközi konferencián bevezette őt a hipnózis nemzetközi tudományos világába, ugyanakkor mindig hagyta továbbmenni a saját irányába – Katának a perinatális tudományok a másik szakterülete –, sőt támogatta őt, érdeklődött a témái iránt, sosem volt benne szakmai féltékenység. Évának még ma is elképesztő a munkabírása és a következetessége. „Nála nincs kérdés, hogy ami a feladat, azt végigcsinálja.
Kata elmeséli azt is, hogy Évának egyszer volt egy kisebb autóbalesete, amelyben ugyan szerencsére nem sérült meg súlyosan (legalábbis külső szemmel nem látszott ilyen sérülés), de azért beütötte a fejét, mégis rábeszélte a helyszínre kiérkező mentősöket, hogy hozzák be őt az egyetemre, mert órája van.
Kata azonban azt is kiemeli, hogy Éva egy ideje kifejezetten felelősségteljesen és tudatosan készíti elő visszavonulását, és neveli ki az utód nemzedéket. Ezzel együtt máig nagyon aktív, amikor januárban felhívtam az interjú ügyében, azt mondta, épp mindennapos reggeli tornáját végezte a teraszán – meglepetten néztem rá a telefonom időjárás-appjára, -7,1 Celsius-fokot mutatott.
„Minden anyák napján meglátogat”
Amikor a 2001. szeptember 11-i terrortámadásban összeomlottak a New York-i ikertornyok, és felfordult a világ, Éva fókusza egészen máshol volt. Ezekben a napokban kapta meg diagnózisát, hogy nyirokáttétes, agresszív típusú melldaganata van, amellyel maximum 50 százalék az esélye az ötéves túlélésre. Egy ígéretes, de akkor még kísérleti fázisban lévő, 34 mellékhatással rendelkező citosztatikumot kapott, ami extrém módon leronthatja a fehérvérsejtszámot. Éva a kezelés megkezdésekor kidolgozott magának egy önhipnózis eljárást a mellékhatások kivédésére. Szerinte ennek köszönhető, hogy az ugyanezt a kísérleti gyógyszert kapó betegtársaival ellentétben a második alkalom után nála nem kellett leállítani a kezelést, és nem romlott az életveszélyes tartományba a fehérvérsejtszáma, hanem normál tartományban maradt.
„Ez meggyőzött arról, hogy a hipnózis alkalmas arra, hogy az ilyen mellékhatásokat kivédje, és a fájdalmakat enyhítse.”
Meggyógyult, huszonöt éve rákmentes, és azóta szívügye, hogy legyen erről információja az embereknek. „A saját rákom ráébresztett, hogy ez mennyire komoly népegészségügyi probléma Magyarországon. Ha az ember igazán tudatosan átél egy ilyen betegséget, mint a rák, utána megokosodva és megerősödve kerül ki belőle.”
Első rákos betege, akinek a hipnózis módszerével segített (természetesen szigorúan a hagyományos onkológiai terápia kiegészítéseként), egy négyes stádiumú tüdődaganattal küzdő nő volt, akinél az onkológusok is szinte csodaként élték meg a terápia sikerét. „Ez a páciensem a mai napig minden anyák napján jön és meglátogat, de karácsonykor is sok köszönőlevelet kapok.”
Betegsége óta tudományos érdeklődése is a rákos betegek segítése felé fordult, és annyi terápiás megkeresés jött hozzá, hogy rájött, egyedül nem tud mindenkinek segíteni, így a kollégái képzésébe is gőzerővel vetette bele magát. A pszichoonkológia nem egyszerű terület, Éva tapasztalata szerint sokszor kollégái is igyekeznek távolságot tartani tőle, mert saját halálfélelmükkel szembesíti őket egy ilyen páciens. A ráknak van egy olyan mítosza, hogy a diagnózis egyenlő a halállal, pedig a biológiai terápia ugrásszerűen fejlődik – mondja.
Fotó: Sebestyén László/Forbes
Kollégáit próbálja ebben edukálni a 2010-es évek közepétől, a Magyar Hipnózis Egyesület saját workshopján is beszélt erről, és az egyesületben létrehozták a Főnix Munkacsoportot, amelyben pszichoonkológiai továbbképzést, esetmegbeszéléseket tartanak. Éva egy orvosi képzettségű kollégájával, Zseni Annamáriával együtt képzett hipnoterapeutáknak is tart 50 órás pszichoonkológiai mesterkurzust, idén már a harmadik ilyen zajlik. Emellett az ELTE-n mesterszinten, végzős pszichológusoknak akkreditáltak is egy Bevezetés a pszcihoonkológiába című tárgyat, amit Éva minden őszi félévben tanít, negyedik éve.
„A hallgatókat is edzeni kell már fiatalon, mivel Magyarország sajnos világviszonylatban vezet a rákos megbetegedések tekintetében, fel kell őket készíteni az ilyen esetekre.”
Éva vezetésével több mint tíz éve zajlik egy nagy randomizált, kontrollált hatásvizsgálat három magyar rákcentrumban (az Országos Onkológiai Intézet, a Debreceni Egyetem Onkológiai Központja és a szombathelyi Markusovszky Kórház onkoradiológiai osztálya), ahol a kezelés közben kapott hipnózis, illetve a zeneterápia hatását vizsgálják a túlélés és természetes ölősejtek számának alakulása szempontjából. A mérések költségesek, de halad a kísérlet, és egyes eredményeket már publikáltak is belőle.
Varga Katalin kiemeli, hogy Éva életművében három fontos eredmény is van: az aktív-éber hipnózis, az interakciós megközelítés, illetve a rákos betegek támogatásának újszerű megközelítése.
„Egy életműben egyetlen ilyen tétel is bőven elég lenne, és bármelyik szakember összetenné a kezét, de Évának három ilyen is van.”
A hipnózis alkalmazását a rákos betegek gyógyításában Éve hozta be itthon, és nemzetközi szinten is új perspektívát adott ennek a területnek. Éva aktív-éber hipnózis melletti másik fontos területén, az interakciós szemlélet keretében egyszerre kutatják a hipnotizőrt és a hipnotizált személyt, ami szintén újdonságnak számított annak ellenére, hogy a hipnózis egy interakciós helyzet.
„Éva és több hazai kollégája is igyekszik megragadni és kutatni a személyköziséget, de azt, hogy egyáltalán érdemes ezzel foglalkozni, Éva vetette fel, és módszereket is kidolgozott a vizsgálatára” – mondja Kata. Elmagyarázza, hogy egy hipnózisos helyzet életünk fontos, tényleges kapcsolati mintáit modellezi, ezért tud gyorsan, hatékonyan javulást hozni ott, ahol más módszerek sokkal lassabban hatnak. A hipnotikus helyzet korrektív vagy reparatív élményt tud nyújtani, mert nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a való életben a családtagjainkhoz és a barátainkhoz kapcsolódunk.
Kata hozzáteszi: Éva meghatározó szerepet vállalt a hipnózis klinikai alkalmazásában és a kollégák kiképzésében, illetve abban is döntő szerepe volt, hogy Magyarországon a hipnózissal kapcsolatban van kutatási, klinikai, és az egészséges emberek erőforrásait támogató vonal is.
„Egyszerű hipnotizálni, sokan csinálják is, de azt, hogy ezt értsük is, belemélyedjük a miértekbe, a háttérbe, ennek legjobb követendő modellje Éva.”
